Elsősorban azon távol eső vidékeknek birodalomba való tartós integrálására volt esély, amelyek társadalmi fejlődésében a rómaihoz hasonló folyamatok zajlottak le. Ilyen szempontból kiváltképp Kis-Ázsia és ezen belül az egykori Pergamoni Királyság erős polgársággal és virágzó városokkal büszkélkedő területei jöhettek számításba.
A rabszolgamunkát hasznosító és a kisárutermelő szabadok munkájára építő antik társadalom vívmányai tovább éltek itt az Attalida Birodalom bukása után is, és egészében véve a rómaihoz közelítő társadalmi fejlődési tendenciák alakultak ki. Dacára a kiadós távolságnak, a császári udvar általában biztos lehetett a kis-ázsiai területek lakóinak hűségében.

A Kis-Ázsiától kelet-délkeletre fekvő Euphratészen túli területek tartós meghódítása alapjában éppen azért nem sikerülhetett, mert ott korábban az antik társadalmi-gazdasági fejlődésnek csupán korlátozott tere nyílott. A hellénizmus évszázadai csak kisebb-nagyobb mértékben lazították fel az ókori Keletre jellemző és a római-görög modelltől nagyban különböző társadalmi viszonyokat. Így nem is annyira a római szervezőerő „akció - rádiuszának” korlátozott volta, inkább a hiányzó társadalmi előfeltételek akadályozták a Birodalom ottani térnyerését.
A sikeres integrálás szempontjából Gallia egy jelentős része viszont éppen azért jött számításba, mivel ott a romanizációt megelőzően még nem haladt annyira előre egy differenciált társadalom kialakulása, hogy az e téren kialakult hagyományok komoly akadályt képeztek volna a római modell átvételében. Így aztán mind Gallia, mind pedig a rómaihoz hasonló fejlődést produkáló kisázsiai társadalom - ha más és más alapról kiindulva is -, egyként részesedhetett a Birodalom fejlődésének hasznából.



Kertész István