A római társadalmi modell sikeres - mert az átvevők érdekeit alapvetően érvényesítő - exportja következtében hamarosan egész Itália sugározta a kezdetben csak Rómában meglévő hódító akaratot. Ez már elegendő társadalmi és gazdasági erőt jelentett ahhoz, hogy a birodalomalkotás következő fázisa, a tengerentúli hódítások realizálása megkezdődjék. Ha tehát a római külpolitika sikereinek társadalmi-gazdasági hátterét vizsgáljuk, akkor elsősorban a Rómán belül kialakult társadalmi közmegegyezést kell kiemelnünk, majd pedig e belső megegyezést tükröző társadalom modelljének itáliai elterjedését és az ennek nyomán Róma és Itália más közösségei között kialakult, a hódításokra serkentő egyetértést.
Így kezdett kialakulni a Cerialis által bevezetőnkben is említett „rend”, amely hosszú évszázadokra meghatározta a Földközi-tenger partvidékén élők „szerencséjének” alakulását. A lassan birodalmi léptékűvé váló római politikai szervezőerő azonban csak akkor teremthetett „rendet” az új kihívások közepette, ha a tengerentúli területek szervezésénél átveszi a kor legtökéletesebb kormányzati tapasztalatait. Erre szükség volt e területek megtartása és szükség volt a vidék tartós gazdasági hasznosítása miatt egyaránt. Mert - és evvel Róma vezetői tisztában voltak - a Város és szövetségesei harmonikus együttműködése csak a közös fejlődés alapján lehetett tartós.

Az új iránt rendkívül fogékony római államvezetés a tartományok (provinciák) szervezésénél és gazdasági kiaknázásánál a korszak legfejlettebb hellenisztikus államai, a ptolemaioszi Egyiptom és a Szeleukida Birodalom kormányzati módszereit alkalmazta. De a római hódítások során általában hosszú - olykor évszázadnyi - idő is eltelt aközött, amíg egy ország vagy körzet előbb a rómaiak szövetségesévé, majd bekebelezett tartományává vált.
A görög anyaország politikai egységei a II. makedón háborút követően, vagyis Kr. e. 197 után néhány kivétellel - mint az Aitól Szövetség vagy Spárta - Róma elvileg egyenrangú szövetségesei lettek. Velük szemben Róma más politikát alkalmazott, mint itáliai szövetségeseivel kapcsolatban. Hol nyílt, hol rejtett nagyhatalmi politikával előkészítette provinciákba szervezésüket, ami Kr. e. 148 után meg is történt. Így az Itáliához közel fekvő területek fokozatosan elveszítették függetlenségüket. Ám miközben e vidékek politikai függése nőtt, azonközben itt is megtörtént a római társadalom modelljének átplántálása. Ez sokszor nyílt erőszak formájában ment végbe, mint például Thesszáliában, ahol a római mintájú timokratikus (vagyon szerinti) alkotmányt fegyverekre támaszkodva vezették be, vagy Boiótiában, ahol kivégezték Róma politikai ellenfeleit.

Róma és a görögországi területek nagyobb részének társadalmi egységesülése tette lehetővé a sokáig utolsó nagy Róma-ellenes fenyegetés, a makedón király, Perseus elleni közös és eredményes fellépési a Kr. e. 171-től 167-ig tartó III. makedón háborúban. Természetesen nem csupán a római társadalmi expanziónak volt hatása a görögökre, hanem a hellén civilizációnak is a rómaira. Ezt foglalta versbe Horatius, amikor így írt: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, s pór népét Latiumnak művészetre kapatta.” (Muraközy Gyula fordítása.) A kétféle hatás eredményeképp a római-itáliai és a hozzá igen közel álló balkáni görög társadalom olyanná vált, amely mint központi mag, képessé lett a birodalmi szervezőerő még távolabbi területekre történő átsugárzására.



Kertész István