A Kr. u. 3. századtól kezdve azonban visszavonhatatlanul elenyésztek azok az energiák, amelyek egykor a kicsiny Rómából kiindulva előbb Itáliát, majd Hellász egy részét hódító mozgásba sodorták. 212-ben ugyan Caracalla császár edictuma kiterjesztette a polgárjogot a Birodalom majd minden szabad lakosára, de ez az aktus egyáltalán nem jelentette valamiféle általánosan érvényesülő társadalmi érdekegyenlőség rögzítését. Egyszerűen egy adópolitikai rendeletről van szó, amely inkább a jogfosztottságban meglévő egyenlőséget tudatta az emberekkel. A társadalom mélyreható polarizálódása már kizárt mindenféle pozitív közmegegyezést, amely pedig hajdan a birodalomépítés első mozgatórugója volt.
De megszűnt a hódításokra serkentő egyetértés is. Megnőtt azon tartományok politikai súlya, melyekben a népvándorlás által a határokhoz sodort népek feltartóztatása miatt nagy haderőt kellett állomásoztatni. Ezek a zömmel a Duna mentén húzódó területek Itália rovására növekvő politikai erőt képviseltek.

A frissen romanizálódott Gallia és a zökkenőmentesen fejlődő Kis-Ázsia a gazdasági fejlődés tekintetében emelkedett ki. Viszont miközben Itália gazdasági-politikai jelentősége lecsökkent, és az említett peremvidékek jelentősége megnőtt, új perspektívák nyíltak az utóbbiak lokális érdekeinek érvényesülése előtt. Mindez kormányzati válságot idézett elő, amelyet Diocletianus császár a Kr. u. 3-4. század fordulóján a négyes uralom (tetrarchia) intézményével igyekezett megoldani. De sem ez az átmeneti kísérlet, sem a Birodalom kettéosztása nem tudott úrrá lenni a szétesés tendenciáin.
A birodalomalkotó erő, mihelyt nem tudta az alávetett területeket tovább táplálni és képtelennek bizonyult azok fejlődését biztosítani, elveszítette létjogosultságát. Mert az a birodalom, amely csak a politikai kényszer és nem a keretébe foglalt népek gazdasági-társadalmi fejlődésének képében nyilvánul meg, nem szolgálja a történelmi fejlődést.



Kertész István