Művemet azzal az évvel fogom kezdeni, amikor Servius Galba másodízben viselte a konzuli méltóságot, és konzultársa Titus Vinius volt. Mert a város megalapításától számítva a régebbi kor nyolcszázhúsz esztendejét sok szerző megírta, egyforma ékesszólással és szabadsággal, amíg a római népnek a történetét örökíthették meg, de miután Actium mellett eldőlt a harc, és a béke érdekében egy ember kezébe adtak minden hatalmat, azok a nagy tehetségű írók is elhallgattak. Egyszersmind az igazság is többféle módon eltorzult, először azért, mert a közügyek intézéséhez nem értettek s nem is törődtek vele, később pedig a hízelgés vágya, vagy ellenkezőleg az uralkodók elleni gyűlölet vezette őket: így a gyűlölködők vagy szolgalelkűek között senkinek sem volt gondja az utókorra. De míg egy író kegyhajhászását bárki könnyen elutasíthatja magától, az ócsárlás és irigykedése figyelmes fülekre talál, persze mivel a hízelgésen rajta van a bűnös szolgaság rút bélyege, a rosszindulatban viszont a szabadság hamis látszatát szokták felfedezni.

Galba, Otho, Vitellius sem jót, sem rosszat nem tett velem. Szükségtelen volna tagadnom, hogy első hivatali állásomat Vespasianusnak köszönhetem, Titus magasabbra emelt, Domitianus pedig még magasabbra: de akik a megvesztegethetetlen igazmondás elvét vallják, kötelesek bárkit mind részrehajlás, mind pedig gyűlölet nélkül ábrázolni. Így ha életemből telik, az isteni Nerva uralkodását és Traianus császárságát, ezt a bővebben áradó és biztosabb anyagot, félreteltem öregkorom számára, mert ebben a páratlanul boldog korszakban úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk azt, amit érzünk.

Olyan műbe fogok, amelyben rengeteg a kiszámíthatatlan sorsfordulat, a borzalmas ütközet, a lázadó széthúzás s még béke idején is a vérontás. Négy uralkodót meggyilkoltak; három polgárháború zajlott le, ennél is több külső ellenséggel, és legtöbbnyire egyidejűleg; dolgaink kedvezően alakultak Keleten, szerencsétlenül Nyugaton: Illyricum lázadozott, a galliai tartományok ingadoztak, Britannia teljes egészében meghódolt, majd mindjárt kiesett a kezünkből; egyesült erővel törtek ránk a szarmata és suebus törzsek, a „dákok vitézül megtorolták vereségeiket, de az ál-Nero szédelgése miatt még a parthusok fegyverei is majdnem megmozdultak.
Végül Itáliát is új, vagy századok hosszú sora óta most megismétlődő csapások sújtották: Campania legtermékenyebb tengerpartjait vagy a tenger öntötte el, vagy láva borította be; a Várost is tűzvészek pusztították, úgyhogy a legősibb szentélyek megsemmisültek és magát a Capitoliumot a polgárok gyújtották fel. Megfertőződtek a szent szertartások, feltűnő házasságtörések fordultak elő; tele volt száműzöttekkel a tenger, kivégzettek vére szennyezte be a szigetek szikláit. Még szörnyűbben folyt a kegyetlenkedés a városban: bűnnek számított, ha valaki előkelő származású, ha gazdag, ha valaki elutasította vagy elfogadta a hivatalokat, és az erény egyértelmű volt a biztos romlással.

A besúgók jutalmai épp oly gyűlöletesek voltak, mint bűneik, mivel egyesek papi méltóságokat és konzulságot ragadoztak el zsákmány gyanánt, mások távoli tartományok igazgatását vagy udvari helyzetükből folyó hatalmat, és így dúltak-forgattak fel fenekestül mindent a gyűlölet és a megfélemlítés eszközeivel. Uraik elárulására megvesztegették a rabszolgákat, volt gazdáik ellen a felszabadítottakat; azokat pedig, akiknek nem volt ellenségük, barátaik veszítették el.
Mégsem volt azért erényekben annyira szegény ez a korszak, hogy ne mutatott volna fölemelő példákat is. Elkísérték menekülő gyermekeiket az anyák, követték férjüket a számkivetésbe az asszonyok; akadtak bátor rokonok, állhatatos vők, kitartónak bizonyult még a kínvallatásban is a szolgák hűsége; híres férfiak sodródtak végső szükségbe és ezt bátran tűrték, úgy haltak meg, mint példaképeik, a régiek. Az emberi dolgok sokféle kiszámíthatatlan változásain kívül égen és földön jósjelek, intő villámcsapások, a jövendőt mutató jelenségek voltak, hol jók, hol vészesek, hol kétségesek, hol nyilvánvalók; de sohasem is bizonyították a római nép által elszenvedett szörnyűbb csapások, vagy megérdemeltebb figyelmeztetések azt, hogy nincs gondjuk az isteneknek boldogulásunkra, annál inkább megfenyítésünkre.


(Tac. hist. I 1-3.)