Nagy vonalakban felvázolva így festett a római birodalom (nyomatékot adtunk azoknak a provinciáknak, amelyek Nero uralkodása idején különösebb szerephez jutottak). Nagy gazdasági erőforrásai módot adtak ahhoz, hogy a hadsereget, a hajóhadat, az államigazgatás szervezetét fenntartsák, a váratlanul, évenként vissza nem térő kiadásokat fedezzék. Augustus, Tiberius, sőt Claudius is tele kincstárakat hagyott utódpára. Ha a császár nem pazarolt esztelenül, a pénzügyek irányítóinak nem volt gondja. Ezt a nagy birodalmat, amely Britanniától Egyiptomig, Μauretaniától Cappadociáig terjedt, egymástól különböző etnikumú, nyelvű, kultúrájú népek lakták. Valamennyiüket az egységes kormányzati rendszer fogta össze, ha kellett, akár gúzsba is kötötte. A császár vallásos tisztelete volt még az a tényező, amely kapcso3tot teremtett a birodalom népei kőzött.

Az uralkodó személyének különleges tisztelete, méltóságának magasztalása a Közel-Keletről származott. A hellenisztikus királyok megkövetelték, hogy őket az emberektől, különösen alattvalóiktól megkülönböztetve, isteni személyiségnek tekintsék, és ezért vallásos tiszteletben részesítsék. Augustus, hogy uralmának nagyobb súlyt adjon, és benne ne csak a fegyverekkel hódító új uralkodót lássák, fogadta, hogy a közel-keleti népek reá is átruházzák előző királysík iránti tiszteletüket. Sőt még azt is szívesen látta, ha a nyugati, nemrég meghódított népek között is elterjesztik ezt a vallásos tiszteletet. Italiéban, Rómában ilyenre nem is gondolt, itt - józanul - nem akart másnak látszani, mint a polgárok között az elsőnek, a princepsnek.
Tiberius hagyományokhoz római észjárásával felismerte a megváltozott viszonyokat. Így például a senatusban tartott egyik beszédében helytelenítette, hogy neki és anyjának, Líviának - miként Asia tartományban - Ηίspaníában templomot emeljenek. Róma és Augustus egyesített kultuszát helyeselte, a magáét azonban hízelgésnek tartotta. „S ezután még bizalmas beszélgetéseiben is kitartott amellett, hogy személyének ilyen kultuszát visszautasítsa. Ezt némelyek mérsékletnek, sokan az önbizalom hiányaként magyarázták.” (Tac. Ann. 11 38.)

Elődei okos, megfontolt önmérsékletével szemben Gaius Caligula azt követelte, hogy őt már életében - Rómában is - az istenek megtestesült földi megszemélyesítőjeként tiszteljék. A nem teljesen épelméjű császár beteg gondolkodását megzavarta a hellenisztikus uralkodókultusz elmélete és gyakorlata. Ezt a kívánságát Itáliában és Rómában elutasították, de a távoli népek nem találtak semmi kivetnivalót benne.
Kisázsia egyik legjelentősebb városában, Pergamonban, Augustus és a megszemélyesített Róma tiszteletére templomot építettek. Az idős korban elhunyt Augustusnak, a birodalom új alapítójának tisztelete, néhány évvel halála után, birodalom-szerte elterjedt, és vallásos kultusza mintegy római nemzeti vallássá terebélyesedett. Claudius, majd pedig Nero azon volt, hogy Augustusnak, uralkodóházuk megteremtőjének emlékét vallásos tisztelettel vegyék körül. Hispania több városában, Gallia földjén előbb Narbo Marttusban, majd Lugdunumban oltárt emeltek Augustus és Róma kultuszának, amely - mint említettük - magához vonzotta a tartományok népeit. De a provinciák városaiban élő nagyszámú telepes, leszerelt katona is ügyelt a nemzeti ügynek tartott császári kultusz ápolására. Claudius uralkodása alatt a germaniai Colonia Augusta Agrippinensisben, Britanniában pedig a rómaiak alapította városban, Camulodunumban (ma Colchester) az élő császár tiszteletére emeltek oltárt.

A császári helytartók gondoskodtak arról, hogy az uralkodó kultusza a provinciákban elterjedjen. Szívesen látták, ha a tekintélyes, módos helybeli polgárok a császár vallásos tiszteletének papjaiként testületben mutatnak be áldozatot, amit ők megtiszteltetésnek fogtak fel. A császár kőbe faragott vagy bronzba öntött képmását köztereken, templomokban, collegiumi székházakban felállították, nevére tettek esküt.
Az ókori források a császárok s családtagjaik nem éppen kifogástalan életmódjáról tájékoztatnak. Az ilyen csúf botrányok amelyekről Rómában, esetleg csak a polgárság vezető köreiben beszéltek, alkalmas lett volna arra, hogy a vallásosan tisztelt uralkodó tekintélyét megtépázza. Míg Rómában az emberek szívesen hallgatták meg az udvarból kiszivárgott pletykákat, amelyek talán nem is voltak olyan súlyosak, mint amilyeneket a szerzők feljegyeztek, addig a tartományokban mindezekről nem értesültek, a katonaság semmit nem hallott belőlük. Legfeljebb csak a helytartó és szűkebb környezete értesült a császárok viselt dolgairól, de ők jobbnak tartották a híreket nem szellőztetni.

A Iulius-Claudius-ház tekintélye olyan megingathatatlan volt, hogy még a császárt mocskoló hírek sem ártottak neki. A császár tiszteletén csorba nem esett, a principatus és a római béke, a pax Romana előnyelt élvező polgárság nem mulasztotta el kultuszukat gondosan ápolni. E kultuszban részesült Nero is.