Pannonia meghódításira Augustus csak azután gondolhatott, miután Illyricumot (amely hozzávetőleg megfelel a mai Dalmáciának) a birodalomba beolvasztotta. I. e. 35-ben foglalta el ezt a területet, amelynek nemesfémlelőhelyei fontosak voltak szamara. Több hadjárat után a Sarus (ma Száva) folyóig tolta ki a tartomány határát.
I. e. 29-28-ban a római hadsereg elérte a Danuvius alsó folyását. Ezután megbékítették a hegyes-erdős területek lakosságát, hogy a régóta rómaivá lett tartomány, Makedonia békéjét, nyugalmát biztosítsák. A nagy provincia rοmanizálásara ekkor, a Iulius-Claudius-házból származó uralkodók alatt még nem került sor. Rómát sokkal inkább a régi Görögország érdekelte. A számos kis görög városállam a majdnem két évszádados római uralom alatt elvesztette függetlenségét. Ennek ellenére igyekeztek megőrizni tiszteletre méltó történelmi hagyományokon alapuló különleges státusukat, ezekhez a rómaiak alig nyúltak.

Augustus a történelmi Görögοrszágοt, a szigeteket, Thessaliát, Epeirost provincia Achaia néven egy tartománnyá szervezte, amelyet Κοrinthοsból a sersatus nevében egy proconsuli címmel felruházott proprnetor kormányzott. (Tiberius rendeletére 15-44 között Achaiát és Makedοniát császári legatus igazgatta.) Róma nem tudta, nem is akarta Görögοrszágοt rοmarizálni, a hellén életforma és kultúra győzött, annyira, hogy a görög területeken lakó rómaiak nagy része görög öltözetben járt, felvette a helyi szokásokat. A görögök nem tartották szükségesnek, hogy megtanuljanak latinul, viszont minden művelt embernek számító római tudott görögül.
Achaia provincia élete csak halványan emlékeztetett a görögség aranykοrára.Az egymást pusztító háborúk, majd a rómaiak hadjáratai megviselték a görög területek amúgy sem magas hozadékú közgazdaságát. Az ősi Görögország szellemi élete sem állott már oly magas fokon, mint hajdan. Új görög kulturális központok létesültek, mint Alexandria, Antiochia és még más hellén alapítású városok. A kereskedelem súlypontja is eltolódott, az i. e. 146-ban lerombolt Korinthos szerepét Delos vette át. Sokáig tartott, amíg Korinthos kiheverte a pusztítást, és a Peloponnesos egyik legfontosabb kulturális és gazdasági, valamint kormányzati székhelye lett.
Vagy a görögök nem akartak a rómaiak kedvében járni, vagy a rómaiak nem bíztak meg bennük, ez idő tájt még egy görög polgár sem került be a római senatusba, holott ott hispaniai vagy gallíni férfiak már helyet foglalhattak. Bár a császári szabadosok görög származásúak voltak, de csak az uralkodó alkalmazottaiként látták el igen fontos feladatukat.

A Közel-Kelettel Róma már régóta kapcsolatban állott. Míg a Földközi-tenger nyugati térségéről szóló értesülések elég gyéren, és nem mindig bizalomgerjesztően jutottak el a Városba, addig a hellenisztikus Κisázsiáról, Egyiptomról aránylag pontos tudósításokat kaptak. A művelt, gazdag közel-keleti országok, ott levő tartományok inkább érdekelték a politikával és gazdasági élettel foglalkozó rómaiakat, mint a barbárnak tekintett nyugat. Míg a nyugati tartományok végleges megszerzése, megbékítése az első princeps, Augustus korára esik, addig a Közel-Keletet Róma már az i. e. II-I. században érdekkörébe vonta. Elsőnek a pergameni királyság jutott Róma birtokába, és az országból i. e. 133-ban Asia provinciát szervezte meg. A helytartó a volt királyi székvárosból, Pergamοnból kormányozta a gazdag tartományt, amelynek két, nagy szerepet játszó kikötővárosa, Ephesos és Smyrrsa szoros kapcsolatban állott Róma üzletembereivel. A távolsági kereskedelem szempontjából Sardes városa volt jelentős, innen indult ki a még perzsa időben épített nagy műút, amely Sasáig terjedt, és egész Kisázsiát átszelte.

Miután a rómaiak Asia tartományban megvetették a lábukat, azon voltak, hogy Kisázsiára is kiterjesszék hatalmukat. I. e. 66-62-ben Cn. Pompeius Magnus nagy haderővel jelent meg Κisázsiában, és sikeresen vívott háborúi után szinte teljesen átrendezte e terület politikai térképét. Syriát bekebelezte a birodalomba. Több, kisebb-nagyobb jelentőségű városnak meghagyta a látszatönállóságát, de uralkodóik mégis Róma gyámsága alá kerültek. Pompeius a régi, főként görögők lakta, önkormányzattal bíró várasoknak bizonyos függetlenséget engedélyezett, ami Róma szempontjából jelentéktelen engedmény volt, viszont megnyugtatta a gyakran türelmetlenkedő helléneket.
Az első római császárok ahhoz is hozzájárultak, hogy a meghódított területen bronz váltópénzt hozzanak forgalomba. A pénzérméken rendszerint látható az uralkodó képmása vagy más, uralmára utaló jelképe, a hátlapon általában a város egykori múltját idéző jelkép található. E helyi pénzkibocsátásoknak a római uralom hasznát látta. A veret császárt propagáló képe a legtávolabbi vidékre is elvitte az uralkodó nevét, kitüntető címeit.
A birodalom ekkor még mindig híján volt a szükséges mennyiségű fizetési eszköznek. Műszaki fejletlensége miatt a római pénzverde nem tudott elég pénzt forgalomba hozni, ezért a császárkorban már nem csupán Rómában vertek pénzt, hanem a birodalom több, nagy tartományi székhelyén is, így a galliai Lugdunumban, a déli pannoníni Sisciában, az egyiptomi Alexandriában, a syriai Antiοchiában, a cappadociai Caesareában. Így sem bizonyultak elegendőnek az érmék, s ezért a rómaiak szívesen látták a helyi pénzeket is. A haszon azonban Rómáé volt: az érme névértéke és az előállítás költsége közötti különbözetet a városi hatóságok kőtelesek voltak a fiscus számára befizetni.

A fejlett civilizációjú és kultúrájú Közel-Kelet közgazdasága rövidesen kiheverte a polgárháborúk okozta veszteségeket. A római kereskedők, üzletemberek szívesen kereskedtek a helyi lakossággal, s mind az aerarium, mind a fiscus jelentékeny bevételéhez jutott. A kereskedelmi forgalom a birodalom határsín belől és kívül egyaránt megnőtt. Minthogy Κisázsia népsűrűsége ez idő tájt aránylag nem volt nagy, az ott termesztett gabonafelesleget eladták, ugyancsak könnyen vevőre találtak a lovak s más haszonállatok. A tengeren túl is keresték a tengerparti erdőségek - hajón elszállítható - jó minőségű fáit, különösen a libanoni cédrust, amelyet hajóépítésre használtak. Kelendő volt a bor és olaj.
A föniciai városok, Tyrus, Byblus bíboriparának minden termékét könnyen el lehetett adni. Noha az adóterhek nem voltak különösen súlyosak, mégis a Közel-Keleten nemritkán nyugtalankodott a helyi lakosság, lecsendesítése pedig nem kis gondot okozott a császári hatóságoknak. Az egyik ilyen nyugtalan tartomány volt Syria, amely a már korábban leválasztott Kilikia nélkül is számos problémát okozott a legatus Augustinak.

Kilikia kikötővárosa, Tarsus, az ókorban híres volt, kikötőjében mindig sok hajó horgonyzott be- és kirakodásra várva, szinte két földrész találkozott itt. Sokféle származású ember gyűlt össze Tarsusban, ahol a helyi és idegenből jött kalmárok kicserélték értesüléseiket. Tarsus - és a róla írottak több más hasonló jellegű városra is vonatkoznak - nem csupán kereskedelmi, hanem valóságos kulturális központnak is számított. Neves görög bölcselők tanítottak a városban, főként a sztoikusok iskolájának számos tanítványa tevékenykedett itt, hallgatóságuk jobbára a város szülötteiből került ki. (Strabon XIV 4.)
Tarsusban nagy zsidó szórványcsoport is élt. Az egyik csatád, talán még a polgárháborúban tett jószolgálataiért elnyerte a római polgárjogot. A familia bizonyára tekintélyes és jómódú volt, egyébként aligha jutott volna ennek a nagy kitüntetésnek számító kiváltsághoz. Az e családhól származott fiúgyermek, aki a Saulus nevet kapta, néhány évtized múltán Paulus néven a kereszténység egyik legtekintélyesebb, legnagyobb hatású tantója lett. Augustus uralkodásának végén még a rabbinikus tanok buzgó hallgatója volt, de megismerkedett a Tarsusban elterjedt sztoikus bölcselettel is.
Kilikia egykori anyaországa, Syria, a római birodalom egyik leglényegesebb keleti provinciája volt. A gazdag tartomány székvarοsát az ókor egyik legnagyobb városának tartották. A tartomány jelentős föníciai alapítású városai a tengerparton feküdtek, Sydon, Tyrus, Byblus, Berytus (ma Bejrút). Föniciai, zsidó, görög kézművesei, kereskedői nagy üzleti forgalmat bonyolítottak le. Berytus jellegében annyiban tért el a többi kíkötőνarοstól, hogy már Augustus korában rοmanizálódó kezdett: a princeps két légiót helyezett ide.
Syria déli határa mentén terült el Iudaea, a Seleukos kíralyοk hódítása óta birodalmuk egyik része volt. A kis ország lakossága mindig hevesen ellenállt a hellenisztikus királyok egységesítő törekvéseinek.
I. e. 142-ben önálló királyság lett és a Hasmoneus dinasztia uralma alá került. I. e. 65-ben Róma Iudaeára is kiterjesztette hatalmát, és az országot a syriai proconsul felügyelete alá helyezett csatlós királysággá alakította át. Herodes, aki kezdetben kiralyi kormányzó, majd uralkodó, mindig Róma-barát politikát folytatott, mert csak így őrizhette meg Iudaea látszatfüggetlenségét, és biztosíthatta a maga, valamint dinasztiája uralmát. Elérte, hogy a rómaiak figyelemmel voltak a zsidóság vallási törvényeire, s bizonyos mértékben meghagytak az ország autonómiáját.
Augustus igazgatási reformja óta Syria császári provincia lett, s az Antiοchiában székelő legatus Augusti felügyelete alá tartozott a Iudaeában Róma érdekelt képviselő praefectus. Székhelyéül azonban - tapintatosan - nem Jeruzsálemet, hanem a Nagy Herodes alapította Caesarea kikötővárost jelölték ki. A praefectus helyzete nem volt könnyű, gondoskodnia kellett az ország rendjének zavartalanságáról, s a fiscus bevételeinek maradéktalan behajtásáról. A jogrend korántsem volt egyszerű feladat, mivel a iudaeai jogelvek és joggyakorlat olykor összeütközésbe került a rómaiaknak a tartományban kihirdetett jogszabályaival.

Magában Jeruzsálemben egy fél légió (őt cohors, vagyis mintegy háromezer katona) állomásozott. Ezt az aránylag nagy létszámot a nemritkan kirobbanó, olykor Róma-ellenes zavargások indokolták. A rómaiak értetlenül álltak a zsidó nép vallásával szemben. Pontius Pilatus, a praefectus Iudaeae, néhány alkalommal súlyosan megsértette a zsidó nép érzékenységét. A zsidók képtilalma miatt mer korábban leszedették a jeruzsálemi helyőrség hadijelvényeiről a császár képmását. Pilatus egy éjjel legionaríusait Tiberius arcmását viselő jelvényekkel vonultatta be Jeruzsálembe.
A felháborodott zsidók csapatostul tódultak Caesareába, és öt napig a helytartói palota előtt ülősztrájkot rendeztek. A hatodik napon a praefectus megfenyegette a tüntetőket, hogy lemészároltatja őket, ha nem fogadják be a császár képét Jeruzsálemben. A zsidók inkább a halált választottak, nem voltak hajlandók a mózesi törvényektől tágítani. Ez az elszántság hatott Pilatusra, a hadijelvényeket visszahozatta a fővarosból. (Ios. b. I. II 9.)
Pilatusnak egy másik sértő tapintatlansága miatt zsidó küldöttség ment Rómába. Tiberius okosan úgy döntött, hogy a tartomány békéje fontosabb, mint az indokolatlan kihívás, és ezt Pilatussal is tudatta. Tehát a praefectus másodszor is kudarcot vallott, ez óvatosságra intette, aminek következményei világtörténeti jelentőségűek voltak.

Tiberius uralkodása (14-37), Pilatus helytartósága (26-36) idején tanított Iudaeában Jézus, akiben tanítványai, hívei a régen várt Messiást ismerték föl. A nép egy része azt várta tőle, hogy ő lesz az a földi király, aki az országot felszabadítja a rómaiak uralna alól. Jézus azonban világosan megmondta, hogy az ő országa nem e világból való, kárhoztatta az erőszakot, az embereknek az Isten és egymás iránti szeretetet hirdette. A zsidóság vezető írástudó rétege, a törvényekhez mereven ragaszkodó farizeusok, a szabadabb tanokat valló sadduceusok gyűlölték az újító jézust, elfogatták, és halálra ítélték. A halálos ítélet végrehajtásához azonban a római helytartó hozzájárulása kellett.
Pilatus ingadozott, de megrettent a főpapok fenyegetésétől, hogy ismét feljelentik a császárnál, s hozzájárult a szemében megvetett provinciabeli férfiú keresztre feszítéséhez. jézus tanításait azután tanítványai, az apostolok terjesztették. Midőn Nero uralomra került, már nagy keresztény egyházközség volt Rómában, amelynek egyik vezetője az a Paulus volt, aki sok viszontagság után érkezett a Városba.

Pílatus példája jól bizonyítja, milyen nehéz helyzetbe kerülhettek a helytartók, gyakran a tartomány vezető körei és a senatus, valamint a császár kőzött őrlődtek. Természetesen akadt közöttük sok nagy képességű férfiú, aki alkalmazkodni tudott a kialakult helyzethez. Minél távolabb esett a provincia Rómától, annál nagyobb önállóságot, döntési készséget követelt meg a helytartótól. Ilyen gondjai voltak a cappadociai legatus Augustinak. Az egykor a seleukosi birodalomhoz tartozó Cappadocia már hosszabb idő óta római befolyás, majd fönnhatóság alá került, csatlós királyai - helyzetükből adódóan - Róma-barát politikát folytattak.
Tiberius a királyt megfosztotta trónjától, és az egykor jelentékeny és gazdag országot beolvasztotta a birodalomba. Az új tartomány keleti határa az Euphrates volt, a többi határvonalat a rómaiak jelölték ki úgy, hogy a termékeny völgyeket körülvevő erdős, hegyes vidék még a provinciákhoz tartozzék. Jelentős városai nem voltak, csak megerősített települései. Lakói mindössze annyit termeltek, hogy megélhessenek, és az adókat megfizethessék. Róma nem húzott Cappadociából nagy jövedelmet, hiszen mióta Tiberius az országot a birodalomhoz csatolta, csökkentette a rómaiaknak fizetendő adót. Cappadocia a birodalom keleti tartományainak védelme szempontjából volt fontos, mert közvetlen szomszédságában terült el Armenia.

Armenia földrajzi középpontja a mondák övezte Ararat hegye volt. A Pontus Euxinus (ma Fekete-tenger) keleti medencéjétől délre fekvő termékeny síkságon kitűnő minőségű búza termett, nagy sólelőhelyeinek gazdasági fontosságát már régen felismerték. Híres volt lótenyésztése, nemesfémbányászata. Armenia közismert gazdagságát irigyelték. Az ország jólétét főleg dolgos, serény népének köszönhette.
Az armeniaiak nem csupán a mezőgazdaságban, hanem a kézművességben és a kereskedelemben is jeleskedtek. De az ókori hódítókat Armenia nem anynyira gazdasági, mint politikai célokból érdekelte. Szinte egész belső Kisázsia kulcsának tekintették, Mezopotámia birtoklása nagymértékben attól függött, ki vetette meg a lábát Armeniában. A nagy kiterjedésű fennsík mint valamilyen erődítmény uralta azokat a hatalmas kiterjedésű lejtőket, amelyek a Földközi-, a Fekete-tengerig és a Kaspi-tóig terjedtek. Armeníát csak nagy erőfeszítést megkívánó hadjárattal lehetett elfoglalni, mégis az, akinek a birtokában volt, kitűnő felvonulási terepet szerzett hadseregének, akár keleti, akár nyugati irányban. Éppen ezért Armenia mind a rómaiakat, mind a parthusokat felettébb érdekelte.

A parthus birodalom az i. e. III. században alakult, s már a II. században nyugat felé terjeszkedett. A parthusok jelentékeny hadierővel rendelkeztek, nagy tömegeket, főként lovas katonákat mozgató seregűkkel állandóan veszélyeztették a rómaiak kisázsiai birtokait, akadályozták őket a hódításban. Róma több ízben megkísérelte a parthusok katonai hatalmát megtörni, de a nehéz terep, az éghajlati viszonyok nem kedveztek a nehéz fegyverzetű római gyalogságnak. A parthusok gyorsan mozogtak, kiszámíthatatlan támadásaik állandó veszélyt jelentettek. Augustus nagyon elégedett volt, amikor a parthusokkal szemben diplomáciai sikert ért el, ezt győzelemnek hirdette.

A principatusnak közel-keleti politikájában több módozat közül lehetett választani. Átengedheti Armeniát a parthusοknak, de akkor nagyon meg kell erősíteni a Közel-Keleten állomásozó haderőt. Vagy pedig Armeniát bekebelezik a birodalomba, akkor viszont az új tartományban kell jelentékeny erőt képviselő sereget tartani. Augustus egy harmadik megoldást választott: átengedte Armeniát egy Rómától függő királynak, védje meg ő az országát! Így Rómának csak kisebb katonai erőt kellett tartania Capρadocíában. A parthusok továbbra sem adták fel Armeníára vonatkozó igényüket. Tiberius Augustus politikáját folytatva, nem változtatott az armeniai helyzeten. Claudiust annyira lefoglalta a britanniai hadjárat, hogy a birodalom szinte minden nélkülözhető katonáját erre a hadi vállalkozásra vonta össze.

Miután a parthusok új királya, Vologaeses, országában rendet teremtett, az armeniai kérdés ismét előtérbe került. Az uralkodó úgy határozott, hogy megszerzi az országot, államformáján nem változtat, királynak pedig édesöccsét, Tiridatest teszi meg. A parthusok mindinkább úgy vélték, hogy számukra Armenia nem csupán hadászati kérdés. Az igen fejlett lótenyésztés a híres parthus lovasságnak kapósa jött, az országon átvezető kelet-nyugati út pedig kereskedelműk számára szinte létkérdés volt. Ha a rómaiak vagy csatlós királyuk elzárja a parthusok előtt ezt az utat, ezzel mind nekik, mind a tőlük függő népek gazdasági életének nagy kárt okozhatnak.

A parthus kérdés, Armenia ügye majd Nero uralkodása alatt ismét az előtérbe kerül.