Italia a birodalmon belül különleges helyzetet élvezett, amit történelmi múltja, sajátos földrajzi helyzete indokolt. Szabad lakossága i. e. 89. óta római polgárjogot, és így adómentességet (immunitas) élvezett. Az Italiában élő római polgárságnak száma ez idő tájt három és fél millió fő lehetett, ami a családtagokkal együtt tízen-négy-tizenhétmilliót tett ki.

A római haderőt, a legionáriusokat szinte kizárólag Italiából toborozták, hiszen a légiókban - ekkor még - csak római polgár szolgálhatott. A tartományok szabad lakossága adta a segédcsapatokat, híresek voltak a germán és gallus lovasok, a Baleárοk parittyásai. A haditengerészet legénységét főként rabszolgák, szabadosok közűt szedték össze.
Az augustusi principatust megelőző polgárháborúk erősen sújtották Italiát, Egyiptom elfoglalása után (i. e. 30) azonban dőlt a hadizsákmány, a hadisarc Itallába. A gazdáknak, a közép- és nagybirtokosoknak módjában állott, hogy a földeket jobban megműveljék, szebb házakat építsenek, a polgárság életszínvonala emelkedett. Nemzeti büszkeség töltötte el a rómaiak szívét, ha Italiéról beszéltek.

„Láttatok-e jobban megművelt vidéket Italiénál?” - kérdezi Varro. (Varro r. r. I 3.) „Ez az isteneknek szentelt Italfa.” (Pun. N. H. III 20, 138.)

Pedig gazdasági szempontból korántsem volt egyöntetű a félsziget. Italia legdúsabban termő tájegységének a Padus (ma Pó) völgyét tartották, amely közigazgatásilag nem tartozott Italfához. Az itt fekvő két tartomány (Gallia Cispadana és Gallia Transpadana) Italia földjén feküdt. Kedvező éghajlati és talajviszonyai miatt a gazdák itt többet kerestek, mint a félsziget más részein. Nem ok nélkül nevezte Tacitus a legvirágzóbb italiai vidéknek a Padus és az Alpok között elterülő mezőket és városokat. (Tac. Hist. II 17.)
Legjelentékenyebb városa Patavium (ma Padova) volt, iparcikkeit különösen Rómában vásárolták szívesen. Lakosságának anyagi helyzetét j61 ábrázolja az az adat, hogy az I. század elején ötszáz római lovag élt közöttük, tehát olyan személyek, akiknek a vagyona meghaladta a négyszázezer sestertiust.

A kezdetleges fogatolású járműveken való szállítás következtében csak a magasabb értékű árukat vitték a római piacra. Az iparban, a kézművességben kimagasló helyet foglalt el a közép-italiai Arretium (ma Arezzo) városa, ahol szinte nagyüzemi módon állították elő az „ókor porcelánját”, a terra sigillatát, ezt a finom rajzokkal díszített, vörös mázas kerámia edényt. (Lassacskán a galliai gerencsérek ugyanilyen szép edényeket hoztak piacra, miért is a régi arretiumi üzemek elsorvadtak.)
A Róma környéki kisbirtokosok jobbára főzelékféléket, olajbogyót, gyümölcsöt termeltek, baromfit, vágómarhát, sertést neveltek, áruikat a Város piacain adták el. Róma lakosságának gabonaellátását Sicilia, Egyiptom, s Észak-Afrika biztosította.

A déli vidéken, Apufiában levő nagybirtokon főként állattenyésztéssel foglalkoztak, hiszen ez nagy tőkebefektetést igényelt, s ezért erre leginkább csak a nagybirtokosoknak volt lehetősége. Caesar és Augustus is sok italiai családot telepített le a tengerentúli tartományokban, és ez is hozzájárult Italia fokozódó elnéptelenedéséhez, ami azután a principatus kormányainak állandó gondot okozott. Honnan vegyék a szükséges katonaanyagot, s ki művelje meg a kisbirtokokat? Nero majd megkísérli, hogy kiszolgált katonákat telepítsen le Dél-Italig várοsaiba, sok eredményt azonban nem ért el.

Szinte kivételes helyet foglaltak el a Dél-Italfában fekvő, görögök alapította városok, közülük is kivált Neapolis (ma Nápoly). Már a köztársaság utolsó százada óta ezen a vidéken a gazdag és előkelő rómaiak üdülőhelyeket létesítettek. Különösen a hévizeiről nevezetes Baiaet kapták fel, ahol fényűző házakat építettek maguknak. Augustus megszerezte magának Capraeae (ma Capri) szigetét, az ott épített palotában élte utolsó évelt Tiberius császár. Divatos fürdőhelynek számított Antium, ahol Nero született. Neapolisban és környékén, de a délebbre fekvő varosokban virágzott legtovább az italisi görögség magas színvonalú kultúrája. A városok polgárai jόban-rosszban kitartottak Róma mellett, és ezért hagyományos kiváltságaikat megőrizhették.

Az italíni félsziget nyugati partjaihoz közel fekvő szigetek közül Sardinia már i. e. 238 óta római provincia volt. A sardiniai gabona látta el sokáig Róma lakosságát, az ott bányászott ólmot pedig a kézműves ipar nem nélkülözhette. Az őslakosságot azonban nehéz volt megbékíteni, a hegyekből előbukkanva váratlan rablótámadásaikkal nyugtalanították a római telepeseket, míg Róma a szigeten rendet nem teremtett.
Egyiptom elfoglalása után Sardinia jelentősége csökkent, nem annyira gabonája, mint inkább ólma volt szükséges Rómának. Kedvezőtlen éghajlata miatt a rómaiak éppen úgy nem kedvelték, mint Cοrsicát, ezért száműzötteknek jelölték ki kényszerlakhelyül. (Láttuk, hogy Seneca is Cοrsicában töltött nyolc keserves esztendőt.) Corsica sziklás, bozótos, erdős talaját nem volt érdemes a mezőgazdaság számára megművelni, inkább csak hadászati jelentősége volt: a földközi-tengeren hajóraj néhány egysége itt horgonyzott, és vigyázott a tenger békéjére.

Sicilia nagy jelentősége, mint Róma gabonaellátásának egyik legfőbb bázisa, Egyiptom meghódítása után csökkent. Az ókorban oly híres sziget görög kultúrájú városai még sokáig megőrizték hírűket. De a római uralom alatt több városuk elnéptelenedett, miért is később rómaiakat telepítettek ide, ami a városok arculatát megváltoztatta. Várοsaik közűt Syracusae, Agrigentum és a hegytetőn épült Enna meggazdagodott. A római utasok gyakran felkeresték a nagyhírű sziget történelmi nevezetességeit, sőt az Aetna tűzhányó-hegy megmászása is divatba jött. Corsica, Sicilia és Sardinia volt a római köztársaság első provinciája. A birodalom azonban mintegy százötven év küzdelmei folyamán jött létre, sőt a köztársaság korának utolsó fél évszázada alatt, főként Sulla, Pompeius, Caesar és a későbbi

Augustus hadjáratai nyomán kapta meg csaknem végleges alakját. A rómaiak az újonnan megszerzett országokat előbb tartománnyá szervezték át, és gondjuk volt arra, hogy gazdaságilag kihasználják őket. A birodalomnak ezt a hírtelen gyarapodását Rómának és Italiénak meg kellett emésztenie, amit Augustus felismert. Az ő átgondolt politikájának kellett előbb érvényesülnie, hogy a birodalom egységessé váljék, és fellendüljön. Ez okból, utolsó akaratával azt tanácsolta utódjának, Tiberiusnak, tartsa meg a birodalmat határain belűl, ne terjeszkedjék („consilium coercendi” Tac. Ann. I). Tehát ne foglalkozzék a hódítás gondolatával, folytassa a birodalom megszervezését.
Ezzel a bölcs, békés politikával a római polgár egyetértett. A hódító római az augustusi politikát természetesen másként látta, mint a leigázott tartományok lakossága. Tiberius uralkodása óta mintegy fél évszázad telt el, amíg a természettudós idősebb C. Plinius így írhatott:
„A fölséges római béke hatalmas védelme alatt legkülönfélébb országok és népek virágoznak”, majd hozzáfűzte: „Vajha az isteneknek ez az ajándéka örökké tartana!” (Pun. N. H. XXVII 1,1,3.)

Tudjuk azonban, hogy a provinciákban a szellemi ellenállás, sőt néhány fegyveres felkelés még sokáig gátolta a megbékélést, a kis országok egykor szabad népei korántsem érezték úgy, mint a római Plinius.

Róma úgy vélte legjobban biztosítani a birodalom egységét, békéjét, hogy Rómából és Itáliából obsitosokat, szegény földműveseket telepített le a tartományokba. Olykor zárt alakulatban telepedtek meg, városokat alapítottak, amelyek „a birodalom megannyi védőbástyái” lettek. (Cic. leg. agr. II 27,73.) A letelepített rómaiak építkezéseikkel, közműveikkel azt akarták elérni, hogy városuk „Róma kicsiny tükörképe” legyen. (Gell. bc. Art. XVI 13,9.)

Karthago elpusztítása (i. e. 146) után a városállamot Africa proconsularis névvel tartománnyá szervezték át. Az itt megtelepedett rómaiak meggazdagodtak ebben a jól termő országban. Később Νιιmidiát hozzácsatolták (Africa nova, majd Numidia), végül Caligula egész Észak-Afrikát (a mai Algériát és Marokkót) római provinciává alakította, Mauretania Caesariensis és Mauretania Tingitana néven.
A kedvező éghajlatú, dúsan termő földekre hamarosan római nagybirtokosok tették rá a kezüket. A sivatagosodás - hála a déli területek erdőségeinek - lassan terjedt, a latifindiumok jól hoztak új tulajdonosaiknak, akik gyakran fel sem keresték birtokukat, Rómában éltek, helyettük jószágigazgatóik kezelték a nagy gazdaságokat, vagy pedig a földeket tagosítva nagybérlőknek adták ki.

Az afrikai provinciák termékeiket fáként Rómába szállították, az onnan érkezett olaj, bor, búza kelendő árunak számított a Város piacain. Az egyre növekvő, szépülő Róma számára szép erezetű márványt, a lakberendezésekhez drága citrus fát exportáltak. A római ékszerészek szívesen vásárolták az afrikai drágaköveket, a lovak értől pedig a kistermetű, gyors mauretaniai lovakat kedvelték. Az amphitheatrumi játékok számára a befogott vadállatokat vitték Rómába. A nagybirtokosok, nagybérlők, jószágigazgatók fényűző házakat építettek, sajátos, gazdag római kultúra jött létre az afrikai provinciákban.

Sokáig más volt a helyzet a kelták lakta nyugat-európai területeken, az Iberiai-félszigeten, Galliában, Britanniában. A pun és római hódítás előtt az Iberiai-félsziget népeinél a törzsi-nemzetiségi demοkrácia volt a jellemző. Sokáig ellenálltak a római hódítóknak. Augustus átszervezte a félszigetet, az egykori két tartományból hármat alakított ki, a déli fekvésű Hispania Baeticát, a nyugaton Lusitaniát (megfelel a mai Portugáliának), a két tartományt az Anas (ma Guadiana) folyó választotta el egymástól.
Baetica fővárosa Corduba (ma Córdοba), Lusitaniáé pedig Emerita Augusta (ma Mérida) lett. A nehezen lecsendesített északnyugati területekből szervezte meg Augustus Hispania Tarraconensist, a legatus székvárosából, Tarracόból (ma Tarragona) kormányozta a tartományt.

Hispania legértékesebb kincse a bányák mélyén rejlett. Nemesfémeket, vasat, míniumot aknáztak ki, s nagyüzemi módszerrel, új hidraulikus eljárással nagyobb hozamot értek el. A bányák nagy része vagy köztulajdonban, vagy császári kézben volt, de akadtak magántulajdonban levő gazdag tárnák is. A császári kincstár azon volt, hogy ezeket megszerezze, és ezért minden eszközt igénybe vett. A földben rejlő kincseken kívül Ηispaniának még egy kiváló exportcikke volt, a garum, ez a különleges halmártás, amelyet máshol nem tudtak ilyen ízesen előállítani. Égetett agyagedényekben szállították Rómába, ahol nagyon kedvelték.

Az Iberiai-félszigeten sok római telepes család már nemzedékek óta élt. Vagyont, megbecsülést, tekintélyt szerzett, de Rómába vágyott, hogy ott hírnevet, dicsőséget szerezzen. Már találkoztunk a cordubai Annaeusokkal, az északi Calagurrisból (ma Calahorra) költőzött Rómába a szónoklástannak (Cicero után) legkitűnőbb római elméleti szakértője, M. Fabius Quintílíanus. Nero korában került Rómába Bilbilis Augustából (ma Bambola) M. Valerius Martialis, hírnévre, vagyonra vágyva. Csalódását elmés epigrammákba öntötte. Ugyanebben az időben élt Iafiában és Rómában L. Iunius Moderntus Columella, aki - valószínűleg - Gadesből (ma Cádiz) származott. Előbb katonai tribunusként szolgált a hadseregben, majd Kisázsíában, később Iafiában gazdálkodott. Főként tapasztalati úton szerzett ismereteit később mezőgazdasági szakkönyvben (De re rustica) foglalta össze, művét még nagyon sokáig használták.
Ez idő tájt még gyermekkorát élte a hispaniai Italica városában egy nagyra hívatott ifjú, bizonyos M. Ulpius Traianus, hogy majdan Róma egyik legkiválóbb hadvezére, később pedig a birodalom császára legyen (98-117). Most csak néhány nevet ragadtunk Μ a sok közül, hogy rámutassunk, az Iberiai-félsziget nem csupán ércekben volt gazdag, számos nagy rómainak volt a szülőföldje, sokan közülük hírnevet, dicsőséget szereztek álmaik városának, Rómának.

A rómaiak Ηispaniában már régen megvetették a lábukat, amikor az első galliai hadjáratra sor került. A rómaiak összefoglaló névvel, Galliával jelölték a Pireneusok hegyvonalától és a Pο folyótól északra fekvő területeket, amelyeket az Atlanti-óceán, illetve az Alpok, valamint a Rajna határoltak. Az ott élő, nagyjából kelta népeket gallusoknak nevezték.
I. e. 122-ben hadserege élén Nero egyik őse, Cn. Domitius Ahenobarbus leigázta az egyik dél-galliai néptörzset, és itt szervezte meg Gallia Narbonensis tartományt, amelyet a rómaiak provincia Braccatának (nadrágos) is neveztek, mivel a gallusok ilyen viseletben jártak. Ezzel különböztették meg a már régebben rοmanizált Gallia Togatától, más - hivatalos - néven Cisalpinától.

A tartomány legfontosabb városát, a kikötőjéről híres Massiliát (ma Marseille) a görögök i. e. 600 körül alapították. Önállóságát megtartotta, s szívélyes viszonyt tartott fenn Rómával. Vezető körei Róma nobiliseihez húztak, s a polgárháborúban Caesar seregének ostroma ellen harcoló massiliaiak védekezését Nero ükapja, L. Domitius Ahenobarbus vezette - sikertelenül. Ettől kezdve Massilia jelentősége csökkent. Szerepét Narbo Martius (ma Narbonne) vette át, s minthogy a Ηispaniába vezető úton feküdt, gazdasági szempontból fellendült. Az itt élő római üzletemberek meggazdagodtak, s szinte az egész gazdasági életet ellenőrizték.
Cicero - némi túlzással - azt állította, hogy egyetlen gallus sem bonyolíthatott le üzletet római polgár közvetítése nélkül. (Cic. Pro Font. V.) A tartomány egy másik kikötőjében, Forum Iuliban (ma Fréjus) horgonyzott a császári hajóhad egyik raja, innen vigyázta a Hispania felé vezető hajóutat.

Caesar galliai hadjáratai (i. e. 58-50) következtében egész Gallia (a mai Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg) római uralom alá került. Caesart korai halála gátolta meg, hogy a tartományt megszervezze, és gazdasági életét Róma szolgálatába állítsa. Augustus e nagy termetet (amelyet lakosainak hajviseletéről Gallia Cοmatának - sörényesnek - neveztek el a rómaiak) három tartományra osztotta fel, hogy részint igazgatási, részint adózási szempontból jobban lehessen kezelni.
A három új provinciát egy-egy legatus Augusti kormányozta, míg Gallia Narbonensis megmaradt a senatus felügyelete alatt. Gallia közepén feküdt Gallia Lugdunensis provincia, amelyet a legatus Lugdunumból (ma Lyon) kormányzott. A kelta településből i. e. 43-ban római várossá alakították át, s kedvező fekvése révén minden előfeltétele megvolt, hogy a három Gallia legfontosabb városává fejlődjék.

A rómaiak, hogy Lugdunum kiemelkedő helyzetét hangsúlyozzák, a megszemélyesített Róma istennő és Augustus tiszteletére oltárt emeltek a városban, s előtte évenként összegyűltek a gallfai néptörzsek küldöttségei, hogy áldozatot mutassanak be, majd pedig gyűlésen beszéljék meg közös dolgaikat. Éppen az oltár felállításának évében született Lugdunumban a későbbi Claudius császár, aki emiatt egész életében vonzódott a gallusokhoz, s kiváltságokkal ruházta fel őket.
A gallusok hálájukat nem tudták másként kimutatni, mint amikor 44-ben Claudius diadalmenetet tartott Rómában, a lugdunumiak 9000 font (kb. 3000 kilogramm) súlyú arany díszkoszorút ajándékoztak az uralkodónak. (Plin. N. H. XXXIII 54.) Claudius a senatusban síkra szállt amellett, hogy gallusok is foglaljanak helyet a testületben. A szót tett követte, hamarosan több gallusból lett senator. (Tac. Ann. XI 24-25.) Claudius szaval olyan ékesen bizonyították rakonszenvét a gallusok iránt, hogy a beszédet bronztáblára vésték, és Lugdunumban kifüggesztették. (Az értékes emlék töredékesen reánk maradt. ILS I 212.)

Gallia módos polgáraiban Róma rövidesen szövetségesekre talált, s a régi vagyonos családoknak sikerült a hódító háborúban megtépázott gazdasági helyzetűket helyreállítaniuk. Gallia gazdagságára az idősebb Plinius művében több helyen is utal. Α galliai városok, és ebben nem kis része volt a római uralomnak, főként a déli vidékeken virágzottak, Narbo, Tolosa (ma Toulouse), Arausio (ma Orange), Nemausus (ma limes) és több más város lakossága 80-100 000 fő körül mozgott, Lugdunum lakossága a császárkorban (mai becslések szerint) kb. 200 000 főt tett ki.
A legkisebb provinciát, Αquitaniát a császári legatus Burdigaliából (ma Bordeaux) kormányozta. Az augustusi rendezés következtében a régi aquitaniai őslakossággal együtt ebben a tartományban mintegy tizennégy kelta törzs élt, ami sok súrlódásra adott okot. (Strabon IV.) Az Αquitaniát és Gallia Narbonensist átszelő Garumna (ma Garonne) folyó völgyének földje a mezőgazdasági művelés számára kitűnően alkalmas volt, s a nyugati provinciák egyik leggazdagabb vidékévé vált.

A harmadik, északi fekvésű gallus tartomány, Gallia Belgica helytartója, Durocortum Remorum (ma Reims) városában lakott. A provincia nevét adó belgákat harcias, nehezen megbékíthető néptörzsnek tartották, életmódjuk - a rómaiak szerint - meglehetősen primitív volt. El kellett róluk ismerni viszont, hogy kitűnően értettek az állattenyésztéshez, sózott sertéshússal, gyapjúból készített köpenyekkel nemcsak Rómát, hanem egész Italiát ellátták. (Strabon IV 4.)
Augustus úgy szervezte meg a tartományt, hogy az egymástól különböző néptörzsek egymást szemmel tartsák. Így például a provincia keleti részén kizárólag germánok laktak. A tartományt keleten a Rhenus (ma Rajna) határolta, és a rómaiak több alkalommal is rájöttek, hogy jobb a folyón nem átkelni - egyelőre. Viszont a folyó bal partján maradt germánok behódoltak a rómaiaknak, sőt az ubiusok olyan készségesen vetették magukat Róma fenntartósága alá, hogy ezért a folyó jobb partján élő népek megvetették őket. Említettük, hogy az ubiusok egyik településéből létesítette Claudius - Agrippina kérésére - azt a várost, amelyet hitveséről nevezett el, Colonia Claudia Ara Agrippinensiumot, a romanizálás egyik központja lett.

A három Gallia és Germania helytartóínak legfőbb gondja a béke fenntartása volt, s így gazdaságuk fejlődött, a jólét növekedett. Augustus a három Galliát közős vámterületnek nyilváníttatta, minden ki- és behozott árura egységesen két és fél százalékos vámot állapított meg. Az egyenes adók összegét Caesar még negyvenmillió sestertiusban állapította meg, Augustus ezt felemelte, mivel a három tartomány jövedelme megnövekedett. Α tehetős galliai provinciák a római birodalom legjövedelmezőbb tartományai közé tartoztak.

Róma Britanniát jóval nehezebben szerezte meg. Caesar két ízben is megkísérelte megvetni a lábát a brit szigeteken, de hadi vállalkozásai kudarcba fulladtak. Összehasonlítva Galliával, Britannia jóval szegényebbnek látszott, s ezért Augustus komolyan soha nem számolt meghódításával. Ennek ellenére néhány Róma-barát fejedelme kapcsolatba lépett Rómával, sőt jelképes adót is fizetett. Claudius elhatározta, hogy a brit szigeteket meghódítja, s ezért 42-ben haddal támadt Britanniára. Négyévi hadakozás után a rómaiak végre a déli részeken megvetették lábukat.
A hadsereg nyomában érkezett római üzletemberek a meghódított terület legészakibb településén, Londiniumban (ma London) kereskedelmi központot létesítettek, hamarosan megszerezték maguknak a j6 hozamú ólombanyákat, s azokat kiaknáztak. A katonaság utakat épített, a határvonalakat erődökkel védték. Békéről azonban még sokáig nem lehetett szó, az őslakosság lázadozott az adófizetés ellen, s visszasóvárogták elvesztett szabadságukat. Bár Claudius 44-ben pompás diadalmenettel ünnepelte meg a britanniai hadjáratát, békéről még sokáig nem volt szó. Néhány év múltan a britek fellázadtak a római uralom ellen, ez azonban mer nem a claudiusi, hanem a nerói kormányzatnak okozott gondot.

A Duna menti tartományok - a principatus első évtizedeiben - jobbira csak hadászati szempontból voltak figyelemre méltóak. Augustus a Danuvius (ma Duna) felső fοlyásáig tolta ki a birodalom északi határát. Az ő, majd Tíberíus uralkodása alatt szerezték meg Rómának a légiók ezeket a területeket, de az őslakosság ellenséges magatartása miatt állandóan nagyobb haderőt kellett itt állomásoztatni.
Az Alpok vidékén elterülő Noricum mer i. e. 15-ben Róma uralma alá került, Claudius procuratori provinciát szervezett belőle. A tartomány bányáit római üzletemberek aknázták ki. Noricumtól keletre feküdt Pannonig provincia (a mai Ausztria keleti részén, a Dunántúlon s Jugoszlávín északi vidékén terült el).
Noha a tartományt Augustus, majd Tíberius szerezték meg Rómának, de csak Claudius uralkodása alatt ért meg a helyzet arra, hogy a rómaiak telepítésre felhasználhassák. A provincia székvárosa, Carnuntum (ma Deutsch-Altenburg) már i. e. 15-ben egy légiónak adott szállást, hogy a Dunától északra fekvő népeket szemmel tartsa.

A kereskedelmi szempontból fontos borostyánkő-úton feküdt Savaria (ma Szombathely) előnyös földrajzi helyzete hozzájárult, hogy a római üzletemberek egyik székhelye lett, és a romanizálás egyik gócpontjává vált. Claudius e helységet Colra Claudia Savaria néven városi rangra emelte.