A Római Birodalom, amelynek uralkodója Nero lett, több mint másfél évszázad véres háborúi és agyafúrt diplomáciai erőfeszítései révén jött létre. Az i. e. 27. év január havi emlékezetes senatusi ülésein a birodalom tartományainak kormányzását megosztották a princeps és a senatus kőzött. A megosztás nagyjából azon elv szerint történt, hogy a már korábban megbékített és ezért hadászati szempontból kisebb jelentőségű provinciák a senatus felügyelete alatt maradnak, Viszont a még mindig nyugtalankodó tartományalt a princeps hatáskörébe utalják. Éppen ezért ezekben a tartományokban állomásozott a római haderő legnagyobb része, a principatus egyik legfontosabb támasza.

A senatusi provinciák élére - az i. e. 81-ből fennmaradt sullai tőrvénynek (lex Cornelia de provincis ordinandis) megfelelően - egy-egy esztendőre volt consulok vagy praetorok kerültek, proconsuli vagy propraetori címmel. Az császári provinciák helytartóit Augustus bizalmi emberei, cοnsulságοt vagy praetοrságot viselt férfiak közül választotta ki, akik a tartományt a princeps helyett, az ő nevében kormányozták, legatus Augusti pro praetore címmel, meg nem határozott ideig, amíg a princeps őket vissza nem hívta.
A legatusok egyben a tartományban állomásozó, római polgárokból álló haderő parancsnokai is voltak. Néhány kisebb jelentőségű provinciát, mint például Iudaeát (amely Syria helytartójának ellenőrzése alá tartozott), előbb praefectusok, majd procuratorok kormányozták. A császári procuratoroknak is volt katonasága, de ezt nem római polgárokból sorozták. Mind a procuratoroknak, mind a legatus Augustinak, valamint a senatus helytartóínak megfelelő létszámú hivatalnoki kar segített sokrétű feladatának elvégzésében.

Augustus és utódai a római békét, a pax Romanát hozták el a korábban sokat sanyargatott tartományok lakosai számára. A béke és a méltányos kormányzás alatt a prοvinciák felvirágoztak, az ott letelepített római polgárok új városokat alapítottak. A városokban virágzott a római civilizáció és kultúra.
A rómaiak műveltségüket, életformájukat nem erőszakolták reá az őslakοsságra, meghagyták ősi vallásukat, nyelvüket, sőt helyi közigazgatásukat - legalábbis egy jó ideig - szinte érintetlenül. Α provinciák uralkodó körei, a vagyonos szabad emberek elég rövid idő alatt megtanultak latinul, hiszen csak így érintkezhettek a tartomány uraival, s magukévá tették a római életformát. Ezt az igyekezetüket a bölcs római helytartó elősegítette:
„A főemberek fiait a szabadokhoz méltó ismeretekkel neveltették... úgyhogy, akik nemrég még a római nyelvtől is idegenkedtek, most ékesszólásra kaptak kedvet. Ezután viseletünket is megbecsülték, és sokan viseltek tοgát, s lassan átpártoltak csábító vétkekhez: az oszlopcsarnokhoz, a fürdőkhöz és a választékos lakomákhoz. S ezt tapasztalatlanságukban művelt emberségnek nevezték, holott valójában szolgaságuknak volt része.” (Tac. Agr. 21.)

A már nemzedékek óta a provinciákban letelepedett római polgárok helyzeti előnyüket kihasználva meggazdagodtak, s így nagy tekintélyre tettek szert. De azért fél szemmel mindig Rómára kacsintottak, és azon voltak, hogy később ők maguk vagy legalább fiaik a Városban jelentékeny szerephez jussanak.
Α császárkor első századában már jó ideje megszűnt a köztársasági kornak az a rendszere, amely a tartományokat holmi vadászterületnek tekintette. A zsákmányolás korszaka is elmúlt, amikor a római hódítók a magasabb színvonalon élő közel-keleti népek, főként a görögők lakta városok műalkotásait, díszműveit, vagy éppenséggel a lakosság lakberendezési tárgyait részint sarcolás, részint furfangos pénzügyi mesterkedések útján megszerezték. Ha a nyugati tartományok lakosságának vezető rétege hozzá akart jutni a megismert és megkívánt javakhoz, kénytelen volt többet termelni, exportképes árukat előállítani, hogy azután a kereskedelem közvetítésével megvásárolhassa azokat.

Α nyugati tartományok őslakosságának vezető rétege, ha elfogadta is a római életformát, nem hódolt be teljesen. Mindig akadtak olyan vezetők, akik a még nem rοmanizálódott szabad emberek élén, fegyverrel akarták visszaszerezni népük elvesztett függetlenségét. Törekvésükben az is szerepet játszott, hogy meg akarták szerezni azokat a gazdasági javakat, erő- és anyagforrásokat, amelyeket akkor a rómaiak vagy kiszolgálóik birtokoltak.
Az Itáliától keletre fekvő provinciák hellenisztikus kultúráját a rómaiak nem tudták, s nem is akarták megváltoztatni, sőt a tartományok városaiban ők is szívesen éltek a görögők módjára.
Még a rómaiak is a köznapi görög nyelven, a kοinén beszéltek, amely a latin mellett a birodalom második nyelve lett. Aki művelt embernek számított, mindkét nyelven tudott írni és beszélni, csak így boldogult a római ember a Balkán-félsziget, a Közel-Kelet országaiban, de a nyugati tartományok régi görög településein, mint például a galliai Massiliában (ma Marseille) továbbra is a görög volt az uralkodó nyelv.

Az augustusi kormányzati elvnek megfelelően, a principatus korában a rómaiak mind Keleten, mind Nyugaton a provinciákat nem tekintették többé a birodalom alárendelt részeinek. Az volt a szempont, hogy a tartományok a reájuk rótt közterheket gazdaságuk károsodása nélkül viselhessék, és azok a kincstárakba befolyjanak.
A birodalmat műutak szelték át, amelyek ugyan elsődlegesen katonai, közigazgatási célokat szolgáltak, de a kereskedelem számára is létfontosságúak voltak. A tengeri kikötőket kibővítették, karban tartották létesítményeit, hogy a növekvő forgalmat lebonyolíthassák. A belvízi hajózás is fellendült. Minden város elöljáróságának kötelességévé tették az egységes naptár alkalmazását. A mértékeket, súlyokat, a piaci rendet ellenőrizték. Nem meglepő, hogy a tartományokban - eltekintve a néha fellépő nyugtalanságoktól, amelyeket a helytartó könnyen leszerelt - általában békesség uralkodott, a gazdasági élet fellendült, a közterheket a lakosság megfizette.

A senatusi provinciák lakossága egyenes és közvetett adóinak, vámjainak, illetékeinek beszedését a quaestorok ellenőrizték. A császári tartományok bevételeinek pontos behajtásáról a procuratorok gondoskodtak. Ott is működtek császári procuratorok, ahol az uralkodó tulajdonában levő gazdasági üzemek, földek, bányák voltak, tehát a senatusi prοvinciákban.
A császári kormányzat bizalmát élvező hivatalnokok nemritkán ősszeütközésbe kerültek a senatusi helytartókkal, mert feladatukat, sőt még személyüket is - nem csekély önhittséggel - fontosabbnak tartották. Ennek a vetélkedésnek mindenesetre az volt az eredménye, hogy a procuratorok szemmel tartották a senatusi helytartók tevékenységét, azok tehát óvakodtak attól, hogy hivatalos hatalmukkal visszaéljenek, a lakosságot zsarolják, és jogtalanul anyagi előnyökhöz jussanak. A procuratorok minden visszaélésre felfigyeltek, és jelentették Rómába.
„A provinciában semmi nincs, ami ne magára a proconsulra tartoznék, kivéve a fiscust megillető pénzeket, ezek a császári procuratorokra tartoznak, s ezért jobban teszi, ha ezektől tartózkodik” - tanácsolta a senatusi helytartóknak Ulpianus, a III. századi jogtudós. (Dig. I 16,9 praef.)

A princeps megnövekedett feladatainak ellátásához nagy hivatalnoki karra volt szükség. Már Augustus a második társadalmi rendből, a lovagok kőzöl választotta tisztviselőt. Szokássá vált, hogy főként a katonai szolgálatban kitűnt, magas rangot elért lovagot neveztek ki a procurator jól fizetett állásába. Míg Augustus idejében még csak huszonöt állásba juthattak el a lovagrendiek, addig később a feladatok, az ügyintézés szaporodásával meggyarapodott a császári procuratorok létszáma. Vagyonos provinciabéli családok sarja is az érvényesülésnek ezt az útját választotta.

A tartományok őslakosságának jómódú, romanizált és szabad születésű polgárai kőzöl mind többen kapták meg különleges, esetleg még a polgárháborúban szerzett érdemeik alapján a római polgárjogot. Ily módon ezeknek az új polgároknak a fiai már bekerülhettek a lovagrendbe (esetleg ők maguk is), Rómába költőztek, ott kapcsolatba kerülhettek a vezető körökkel, sőt a senatorí rendig emelkedhettek.
A fölemelkedés útja még a felszabadított rabszolga gyermeke előtt is nyitva állott. Hovatovább mind kevesebbet számított a tartományi származás, csak azt kellett igazolni, hogy cívis Romanus. A római polgárnak kiváltságai voltak, s ezek megkülönböztették a birodalom többi lakosától.

48-ban Claudius császár számba vétette a római polgárokat, s akkor 5 984 072 főt számoltak össze (Tac. Ann. XI 25.), ami az asszonyokkal, leányokkal, kiskorú fiúkkal együtt mintegy huszonnégy-harmincmilliós polgárságot jelentett.

A 14-ben tartott népszámlálás óta római polgárok száma egymillióval emelkedett, amiből kiegyensúlyozott viszonyokra, a jólét emelkedésére következtethetőnk, kisebb mértékben azonban az egyes princepsek adományozta római polgárjogra is utal.