logo

X December AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Kormányzás és az írástudók

Mindhiába keressük tehát a bürokráciát a rómaiak világában. Most már közelebbről kell szemügyre vennünk azt a törvényhozási jogkör és adószedés iránti érdeklődést, amely a római közigazgatás tagjait igazából foglalkoztatta. Ezt követően megvizsgálhatjuk általánosságban a kormányzati folyamat jellegét, és megkíséreljük felfedezni, valójában mi kovácsolta össze a Birodalmat.
Minthogy a római hivatalnokok oly sokat foglalkoztak törvényhozási kérdésekkel, igazán természetes volt, hogy a római jog mind bonyolultabbá és kifinomultabbá vált. Az a természetes szabály, amely szerint a jogszolgáltatás mindig a jelen lévő legmagasabb tekintély irányába mozdul el, a rómaiaknál úgy érvényesült, hogy egyre súlyosbodott a kormányzók, Róma praefectusai, sőt a császár vállára nehezedő teher, s mindez siettette a római jog kodifikálását. Sztrabón (Strabo) már Augustus uralkodása idején azt írhatta, hogy Krétán a sziget saját tiszteletre méltó jogi tradíciói dacára, „...a legtöbb dolgot a rómaiak rendeletei szerint intézik el" (10.4.22; Földy József fordítása).
S a Római Birodalomban uralkodó állapotok legkeményebb realitásai ellenére sem feledkezhetünk meg arról, milyen előnyökkel járt a császári uralom jogi szabályozása, amelynek a hellenisztikus királyságokban nincs nyoma. Ez pedig a Birodalom alattvalóinak legalább elméletileg jogorvoslatot ígért, korlátozva a római uralom túlkapásait. A jogrend elsőként Róma városára, másodsorban a Birodalomra terjed ki, s idővel a jogi szakértelem lett az uralkodó osztályokba felemelkedés feltétele.

A hivatásos joggyakorlat révén kerülhetett be oly sok, a provinciákból származó polgár a római kormányzatba, s a római jog volt a császári uralom legmaradandóbb öröksége, amelyet végül a Keletrómai Birodalomban Justinianus alatt kodifikáltak. Nincs helyünk rá, hogy nyomon kövessük a római jog fokozatos kialakulását, de hangsúlyoznunk kell, hogy a praetorok évente kibocsátott rendeleteinek hosszú évek során történt felhalmozódása lehetővé tette ezek jogértelmezését és precedensekként való alkalmazását. Ezeket Hadrianus idején kodifikálták, így a jogrend alapjaivá lettek.

A 2. század végén és a 3. század elején munkálkodó nagy tudósok a császárt tekintették minden jog forrásának és patrónusuknak. Itt elegendő két, összefüggő elemet megemlítenünk. Elsőként is, Rómában szóba sem került a bíráskodás és a törvényhozás hatalmi ágazatainak szétválasztása, amely a modern politikai gondolkodás olyannyira fontos liberális alapelve.
Második megállapításunk ebből következik: a jogi döntésekre ugyanaz a változatosság, alkalomszerűség, az általános elveknek ugyanaz a hiánya jellemző, amelyekkel a római közigazgatás döntéseiben találkozunk, így valóban nehéz e két hatalmi ágazatot elhatárolnunk egymástól. Az írott jognak nincs megfelelő ókori példája. Ennek az lett az eredménye, hogy a jog nem volt mindig általános érvényű, ezért a jogfosztott tömegek nem élvezhették a jogrend előnyeit.

A nemzeti érzelmű ókori zsidó szerzők például a római hipokrízist, szemforgatást a tisztátalan sertés viselkedéséhez hasonlították: „Miként a disznó elfekszik a dagonyában, kinyújtva csülkeit, mintha azt mondaná: »de hiszen tiszta vagyok« [mert lábán hasított körmök nőnek], ugyanúgy e gonosz birodalom is rabol és zsarnokoskodik, miközben azt színleli, hogy igazságot szolgáltat."
A Birodalomra nehezedő római uralom terhei ugyanis súlyosan nehezedtek az alattvalókra, tehát gyűlöletesek voltak, a római kormányzatot pedig csak az érdekelte, hogy intézkedései hatékonyak legyenek. Az adószedés, a közvetlen és a közvetett adónemek, a bérleti díjak, a természetben fizetendő tizedek, a toborzás, a védelmi pénzek és az állandó rekvirálások együttesen igen súlyos, elnyomó rendszert képviseltek, még akkor is, ha a hivatalosan fizetendő adók a kor mércéjéhez mérten nem voltak nagyon súlyosak. A római tisztviselők, a legmagasabb rangú személyektől a legalantasabb beosztásúakig részt vettek az adóbehajtásban, s a kormányzatot komolyan foglalkoztatták a pénzügyek. Augustusnak saját vívmányairól írott katalógusának teljes címe a Res Gestae et Impensae („Tettei és kiadásai") volt.

A provinciák lakóinak zöme is kétségkívül ilyen nézetet vallott a Birodalom gépezetének működéséről. Egy, Róma bukását megjósoló profécia is részben a Hatalom zsarolásaival foglalkozik, részben pedig azzal a kevésbé emlegetett, de ugyanolyan gyűlöletes folyamattal, amelynek során a Birodalom emberanyaga a rabszolga-kereskedelem révén Itáliába özönlött: „Azt a vagyont, amelyet Róma a neki alárendelt Ázsiából szerzett, Ázsia háromszorosan fogja visszavenni Rómától, melynek alaposan fizetnie kell pimasz gőgje miatt. S minden emberért, aki Itália földjét míveli, cserében húsz itáliai fog arca verejtékével munkálkodni Ázsiában nyomorúságos rabszolgaként." (Dracula Sibyllina 3.350. és köv. oldalak)
Ha a Birodalom durva realitásai ilyen gyűlöletesek voltak, a római kormányzat pedig ennyire amatőr jellegű, akkor hogyan sikerült mégis stabilitást teremteni az Imperium Romanum határai között?

A kommunikációt sokszor nevezték már az államtest idegrendszerének. Ha ösz-szehasonlítjuk mindazt, ami a római uralom előtt és a bukás után történt, az élénk közlekedés, valamint az utak és a kikötők biztonsága igazán impozáns (bár az itáliai banditizmust sohasem sikerült teljesen elfojtani).
A császárkori hírközlés (a „postarendszer"), Augustus vívmánya a következő századok során egyre olajozottabban működött, s olyan hatalmas és kifinomult hálózattá bővült, hogy szinte a legnagyobb tehertételként nehezült a provinciák lakosságára, amelynek élelmét, állatait és lakóhelyét állandóan elrekvirálták az utazó hivatalnokok; erről tanúskodik megannyi, különféle helyeken és korokban készült felirat. Nem kétséges tehát, hogy a Birodalom úthálózata és kikötői a római uralom legszükségesebb eszközei voltak.

Az információk közvetítése, visszakeresése és tárolása még alapvetőbb része a kormányzat stabilitásának, tartós fennmaradásának és hatékony működésének. Max Weber az iratokat a bürokrata termelőeszközeinek nevezte. A Római Birodalomnak az volt a híre, hogy kifinomult bürokráciát hozott létre. Nos, hol vannak akkor az ügyiratok, a dokumentumok? A 19. század előtt - s ezt érdekes megfigyelnünk - a római uralomnak ez az aspektusa nem érdekelte a korabeli kutatókat.

Az egyiptomi papiruszok felfedezése révén alakult ki az a nézet, hogy Rómában is hasonlóképpen elburjánzott a bürokrácia. Azóta még jobban fellebbent a fátyol az egyiptomi adminisztráció látványosan bonyolult vonásairól, de más, sivatagi városokban végzett ásatások nyomán is értékes iratok kerültek napvilágra - jó példa erre az Euphratész melletti Dura Europus feltárása. Vagyis fény derült rá, hogy más keleti provinciákban is nagyszabású „papírmunkára" került sor. A számadatok néha döbbenetesek.
Egy 3. századi, egyiptomi közigazgatási körzet hivatalában körülbelül egy hónap leforgása alatt négyszázharmincnégy papírtekercset használtak fel iratgyártásra. Dura Europus erődjének levéltárában tíz szobát zsúfoltak teli irattári anyagokkal. Egyszerű lenne tehát levonnunk azt a könnyelmű véleményt, hogy a római társadalmat bürokratikus jellegűnek nevezzük.

Csakhogy itt két problémát kell fontolóra vennünk. Először is: az egyiptomi és a mezopotámiai „papírmalom" az igen ősi közigazgatás jellegzetes szokása volt-e, amely általában jellemezte a Birodalom keleti tartományait, illetve a Kelet tipikus példával szolgál-e az egész Birodalomra nézve? A papiruszokkal zsúfolt levéltárak anyaga persze más éghajlat alatt semmiként sem maradhatott fenn (csak csontszáraz közegben). Csakhogy másutt - a papiruszokon kívül - feliratos cseréptöredékeket sem találunk, holott az egyiptomi közigazgatás alacsonyabb szintjein agyagcserepekbe vésték a feliratokat, ennélfogva bizonyos, hogy az egyiptomi rendszer sajátos, egyedülálló jelenség, hiszen az agyagcserép lényegében elpusztíthatatlan.
A második kérdés még fontosabb: a papirusztornyok, amelyek hivatalnokok tucatjainak kezétől származnak, vajon olyasfajta bürokrácia bizonyítékai lennének, amilyen a modern államokban uralkodott el? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, azt kellene tudnunk, hogy miért halmozták fel ezeket az iratokat, továbbá miért őrizgették őket. Vajon az ókori közigazgatás dokumentumai lázasan működő irodák termékei lennének-e, vagy limlomokkal telezsúfolt raktárakból származnának, netán valami köztes megoldás érvényesült?

Az ókorban sem volt hétköznapi jelenség, hogy annyi dokumentumot tudtak volna összekörmölni, amint arra a fennmaradt papiruszok utalnak. Egyiptomban - tudomásunk szerint - analfabéta írnokok is éldegéltek. Ez nem is olyan abszurd feltevés, lévén az írnoki beosztás igen jelentős rang, volt olyan ember, aki csalással, megvesztegetéssel nyerte el ezt a büszke címet. A fáraók korában tudomásunk szerint az írnok igen fontos állami hivatalnok volt. Kínában a tudós és az írnok hozzáértését nyilvános vizsgák döbbenetesen bonyolult rendszere során értékelték; csak e vizsgák után kerülhetett kormányzati pozícióba valaki. Sem Hellaszban, sem Rómában nem becsülték meg ennyire az írástudókat.
Rómában az írnokoknak volt némi szerepük a város politikai és társadalmi életében. A császári palota szolgálatában sok írnok és titkár tevékenykedett. Csakhogy ők nem ügyiratokkal bíbelődtek, és hozzáértésük dacára sem emelkedtek magas rangra. Sokkal inkább a cubiculariusok, a császár személyes „hálószobai szolgái" és bizalmasai, ezek a nagy hatalmú férfiak csináltak karriert. S ezek sem tehetségük, hűségük vagy bizalmas pletykáik révén, hanem patronusaik támogatásával, társadalmi összeköttetéseik útján. Mindennek viszont semmi köze a bürokráciához.

Az ősi egyiptomi írnokot keresztbe tett lábbal, kuporogva ábrázolják, ölében palatáblával és íróvesszővel, szinte útra készen. A klasszikus római írnokot is ide-oda küldözgették, a scriptor hivatalnoknak számított, de nem volt irodája. Sohasem fognak a régészek irodaházra vagy ókori íróasztalra bukkanni. Meglepő, de az ókori adminisztratív részlegek metaforikus elnevezést kaptak, méghozzá ez a név nem nehezen szállítható bútorokra utal, hanem a scriptor hordozható papírtekercstokjáról, a scriniumról nevezték el az „irodát". Az adminisztrációt emberek képviselték, nem pedig helyiségek vagy épületek, és nem is papiruszhalmok, dokumentumok kötegei.
Ezeket a dokumentumokat levéltárakként szolgáló szobákban őrizték; némelyiket a régészek fel is tárták. És bár a papírokat elraktározták, nem léteztek irattároló szekrények, kartotékot tartalmazó fiókok, katalógusok, miként iktatószámok és űrlapok sem. A dokumentumokat időrendi sorrendben összeragasztották, vagy alfabetikus sorrendben egymásra halmozták. Előfordult, hogy könyv formájú kódexeket illesztettek össze, de nem ismerték a fontosabb és gyakran használandó iratgyűjtőket, amelyeket ma dossziéknak nevezünk.

A papírokat megőrizték ugyan az archívumokban, de általában nem fordítottak rá gondot, hogy jó állapotban legyenek. S hogy miért nem törődtek az „állagmegőrzéssel"? Azért, mert a dokumentumok gyors előkeresése nem volt sürgős feladat. Az adóslistákat, a hadvezérek leveleit, az adóbevallásokat és a születési bizonyítványokat csak egyszer használták, amikor például ellenőriztek egy-egy adószedési okiratot, vagy végre akartak hajtani valamely korábbi döntést. Előfordulhatott, hogy másodszor is elő kellett keríteni egy dokumentumot, de az ügyiratoknak bizonyára csak egy töredékét olvasták el másodjára is.
Valamely dokumentum újbóli tanulmányozása komoly feladatot jelentett. Egy kérelmező például ezt írta Hadrianusnak: „Ez okból a kegyes és jóakaró Caesar elrendeli, hogy kapjon egy példányt észrevételeidből, amint ez atyádnak is szándékában állt." (ILS 338)

A hivatali eljárás tehát kegynek, privilégiumnak, sőt valóságos csodának számított, ez derül ki az idézett irat feladójának szavaiból, amelyek apró-cseprő részletkérdésekre utalnak. Ezért azután a szóban forgó iratra Hadrianus titkáraihoz intézett parancsát is rávezették: „Stasimus, Dapenis, hozzátok tudomására a feljegyzett változatot [szövegét; edite ex forma], a döntést vagy véleményezést." A hitelesítés tehát súlyos gondot jelentett, amelyet a rómaiaknak sohasem sikerült egészen megoldaniuk, emiatt viszont nem lehetett megbízni az okmányok eredetiségében.

A sardonychus, azaz a császári pecsétgyűrű lenyomata adott nevet a Palatinuson működő ügyintéző hivatalnak, mégis gyakran kaptak szárnyra olyan hírek, hogy a pecsétnyomó idegen kézbe került. A császári okmányokon ugyan hitelességet igazoló kódok is szerepeltek, de ezeket könnyű volt hamisítani, mert eléggé egyszerű jelzések voltak.
A hivatalos postarendszerrel való visszaélés egyik fő oka az volt, hogy senki sem lehetett bizonyos benne, hogy csak néhány, arra felhatalmazott személynek van engedélye rá, hogy elszállásolást vagy szolgáltatásokat követeljen. A hivatalos pecsétnyomók szétosztása is problémákat okozott. Ma már nehéz elképzelnünk, hogy a hatékony kommunikációs hálózat dacára milyen nehéz volt a hivatalos dokumentumok rendszeres cseréje.
Traianus császárnak egy, Pliniusnak címzett leveléről, amely fontos közigazgatási rendelkezéseket tartalmazott, még a szomszédos Asia provinciában sem értesültek, nemhogy Germania Inferiorban akárcsak hallottak is volna a rendelet tartalmáról. Talán ez az egyik oka annak, miért publikálták később Plinius örökösei rokonuk levelezését. Nem kétséges, hogy ezek a nehézségek akadályozták meg egy monolitikus birodalmi közigazgatási struktúra kialakítását.

Az okiratokat, mihelyt raktárba kerültek, meglepően ritkán keresték elő. A kormányzat viszont nem cselekedhetett ilyen megbízhatatlan forrásbázisra támaszkodva. A levéltári anyagok a folyamatosságot, a stabilitást képviselték, mégsem forgatták őket rendszeresen. Az igazsághoz tartozik, hogy Kr. u. 192-ben katasztrofális tűzvész pusztított Rómában, s ekkor hamvadtak el a Palatinuson lévő központi császári archívum anyagai is. (Dio 73. 24)
Semmi sem bizonyítja, hogy emiatt a római kormányzat munkája összeomlott volna, de az eseményt a babonás emberek égi jelként fogták fel: Róma hatalma, melyet az elpusztult iratok szimbolizáltak, a tűzvész miatt megroppan. E baljós ómen nem is áll olyan messze Lukács evangéliumának első soraitól, amelyben Róma univerzális uralma egy népszámláláshoz kapcsolódik.

Egy másik tűzvész, amely viszont nem volt a véletlen műve, a Kr. u. 69. évi polgárháború idején háromezer feliratos fatáblácskát emésztett el a Capitoliumon. Vespasianusnak, szemben a fentiekben leírt eseményekkel, gondja volt rá, hogy amennyiben az elpusztult dokumentumok néhány másolata előkerülne, készítsenek róluk új dokumentumot.
Nem szabad ugyanis elfelednünk, hogy az állami okiratok között kőbe és bronzba vésett, vagy fatáblára írott szövegek is voltak, s a római kormányzás művészei ezeket talán még nagyobb becsben tartották, mint a poros levéltári kamrákban halomba hányt papiruszokat. Az ókori világ ugyanis sajátosan epigrafikus kultúra volt, s ha nem marad ránk oly sok felirat, az antik világot, főként pedig intézményeit egészen másként szemlélnénk. A klasszikus Hellaszban Athén abban a tekintetben is kivételes helyzetben volt, hogy a hivatalos szövegeket a hatóságok kőbe vésették.

A hellenizmus korában ez a fontos kormányzati aktus általános gyakorlattá bővült, amelyet Róma természetesen átvett. Amikor valamely határozatot kőbe vésve maradandóbb formába öntöttek, más, a közelében felállított, köztisztelet övezte feliratok miatt még nagyobb jelentőségre tett szert, s az adott helyszín vallási, politikai és érzelmi hatása is megnövelte az új rendelkezés tekintélyét. Hogy csak egy példával szolgáljunk: a leszerelt segédcsapatok polgárjogot nyert tagjainak névsorát a Capitolium csúcsán, a Birodalom szívében állították fel először, abban a templomban, amelyet a Római Nép barátai iránti jóakaratának szenteltek, s ezek a kőbe vésett szavak erőteljes formában fejezték ki, milyen kapcsolat fűzi egymáshoz Rómát és hűséges alattvalóit.
A privilégiumokat, kitüntetéseket tartalmazó, a történelmi - sőt egy esetben filozófiai - tárgyú szövegekre mindenki büszke volt, még az írni-olvasni nem tudó polgárok is. Mert bár bizonyítékunk van rá, hogy ezeknek a feliratoknak a célja a közvélemény informálása volt, a zsarnokok ravasz módon véres törvényeiket is kőbe vésették, hogy mindenki láthassa őket. S az is sokatmondó, hogy a megszavazott új római törvények olyan kikötést is tartalmaztak, hogy a kikiáltóknak - rendszeres időközökben - fennhangon is fel kellett olvasniuk a kőbe vésett szavakat.
Ugyanígy azt is feltételezhetjük, hogy a rendeletek abban a pillanatban éreztették hatásukat, amikor egy kikiáltó, egy követ vagy egy magisztrátus elsőként olvasta fel a császárnak a városhoz írott levelét: a felirat ugyanis a város háláját és nagyrabecsülését jelképezte, egyúttal pedig biztosította, hogy a törvény maradandó lesz.

A dokumentumok levéltári elhelyezése is hasonló célt szolgált. Az iratot néha valamelyik fontos templomban helyezték el (Rómában az elhalálozott polgárok névsorát a temetkezések istennőjének szentelt ligetben állították ki). A római központi levéltár a megszentelt Capitolium dombjára épített tekintélyes épületegyüttes egyik szárnyában kapott helyet, amely a Forum fölé tornyosult.
A mulandóságra ítélt dokumentumok és a nyilvánosság számára kőbe vésett feliratok szoros kapcsolatát jelzi egy itáliai városban felállított kőtábla, amely fejezetcímekkel együtt, lapról lapra lemásolva közli a városi tanács jegyzőkönyvének passzusait bizonyos kitüntetések ismertetése céljából (ILS 5918a).
A szövegből kiderül, hogy a jegyzőkönyv részletei nem annyira gyakorlatias célt szolgáltak, mint inkább egy polgári ünnepség egyes elemeiről informálnak. Valószínű, hogy a városi iratanyag új tekercseit minden évben Augustus hivatalos születésnapján kezdték teleírni. Az ilyen dokumentumoknak a jövőre nézve aligha lehetett gyakorlati értéke.

Amennyiben az ókori dokumentációnak ezeket a vonásait figyelembe vesszük, kezd világossá válni, hogy az antik világban aligha találhatjuk nyomát szervezett bürokráciának vagy kifinomult adminisztratív államszervezésnek. Az ily módon kialakult kormányzati tevékenységhez nem is volt szükség speciális kiképzésre. Igaz ugyan, hogy kialakult a gyorsírás, de ez csak két, igen kulturált férfiú nevéhez fűződik: Tiro, a gyorsírás kidolgozója Cicerónak és Horatius patrónusának, Meacenasnak a szavait rögzítette.
Fontos viszont megjegyeznünk, hogy bár rengeteg papirusz tartalmaz számadatokat és adófizetési összegeket, az ókor világában még nem létezett elszámolás, és a görög-római időkben nem végeztek számtani műveleteket. A könyvelés kialakulásának a görög és a római számrendszer primitívsége szabott gátat.

Meglepő, hogy mind a papiruszokon, mind az epigráfiai vésetek számításaiban milyen sok a hiba. Az adminisztrátoroktól (a lojalitáson és a feddhetetlenségen kívül) főként azt várták el, hogy az egész antik irodalmi kultúrához értsenek, litterák legyenek. Az ifjabb Plinius (Ep. 1. 10. 9) sok mindent elárul erről. A római kincstár praefectusaként idejét a legegyszerűbb, rutinszerű közigazgatási munkával kellett töltenie; munkássága „rendkívül kulturálatlan" volt, ő mégis litterának nevezi.
Az, hogy az adminisztráció is littera volt, lehetővé teszi számunkra, hogy valamivel pozitívabb hangnemben fejezzük be fejtegetéseinket, mert sajnálatos módon eddig csupán unatkozó írnokokkal kellett foglalkoznunk. Hangsúlyoztuk, hogy az ókori kormányzatokat jószerével csak a hadakozás, a hatalom gyakorlása és a magántulajdon menedzselése érdekelte.
Csakhogy ami ezt az ideológiát ébren tartotta, az nem volt más, mint az arisztokratikus irodalmi kultúra, amelyről az antik világ mindig is híres volt. Homérosz óta a vezéregyéniség, az igazságos bíró és a jólelkű gazda képviselték az eszményképeket. Hérodotosz nézete szerint a médek, vagyis a perzsák ereje a pártatlan király személyéből sugárzott ki, valamint a társadalom is ezért tisztelte Deiokész ítéleteit.

A görögök és a rómaiak sem tettek különbséget a kormányzás művészete, illetve a többi művészet (tekhnai, artes) között, melyeket az ókori elitek mindig nagyra tartottak. De főként a retorika, az ékesszólás művészete kovácsolta egységbe ezt a két külön antik civilizációt. Az ókori társadalmak irányítóinak főként az elegáns beszédmodort kellett elsajátítaniuk. Maga a római császár is irodalmi formákba öntötte leveleit és szónoklatait, s napjának jó részét azzal töltötte, hogy az antik irodalmi kultúra remekeit olvastatta fel magának.
A római kormányzat nyilatkozataiban kifejezésre jutott általános fordulatok és elvek nem alkottak összefüggő ideológiát, még kevésbé utaltak a birodalmi politikára, de még a morális és politikai közhelyeket is megfelelő irodalmi kompozíció jellemezte. Nem volt könnyű elsajátítani ezt az eleganciát. Az igazság az, hogy a római uralkodó elit intellektusa nem sokban különbözött a Kínában kialakult rendszertől.

Vitruvius, a középületek tervezője szó szerint szüleit dicséri azért, amiért olyan általános nyelvészeti, illetve technikai-művészeti nevelésben részesítették, hogy azzá lehetett - ami. Philostratus, a bölcselő pedig kigúnyolta a császár egyik szabadosát, aki megfelelő irodalmi műveltség híján megbukott: „Celer, aki műszaki iratokat vetett papírra, s a császár mellett eléggé jó titkárként működött, nem volt eléggé csiszolt elme." (VS 1. 22)
Rabszolgák és szabadosok, senatorok és lovagok számára egyaránt kulturáltságuk volt annak a jele, hogy társadalmilag sikeres férfiak lesznek. S a római társadalom semmilyen szintjén sem találunk olyan személyeket, akik „komoly" adminisztratív feladatokat látnak el, de beérik ennyivel, miközben feljebbvalóikat „csak" kulturális kérdések foglalkoztatják.

Arra is utaltunk már, mennyire fontos mozzanat volt az, hogy Róma kormányzati feladatokkal bízta meg a Birodalom többi elitcsoportját, legelsőbbként is a görögöket. Ez sem vált volna valóra, ha a görög és latin anyanyelvűek nem alakítják ki már korábban közös kulturális örökségüket. Nem véletlenek találkozásáról van tehát szó, amikor azt látjuk, hogy az ókori világ legnagyobb birodalma és a görög-római kultúra felvirágzása időben egybeesik.
Az arisztokratikus eszmények kialakulásához, amelyek az antik világ kormányzása mögött húzódtak meg, arra is szükség volt, hogy a bőkezű uralkodók óriási összegeket költsenek építkezésekre. Az a roppant síremlék, amelyet Pallas, Claudius császár szabadosa építtetett magának, Hadrianus fala, amely a hadmérnöki tudás emlékműve Britanniában, a császárok által Róma városában emeltetett középületek, valamint a felsőbb osztályoknak a Birodalom sok száz városában támogatott építkezései, mind-mind a kormányzás művészetének elemei, amelyek révén a Birodalmat fenntartották. Jótétemények, versengés és presztízs sarkallta azokat, akik az antik világ erőforrásait birtokolták.
Ez a három ösztönző erő vonul végig vörös fonálként az antikvitás századain, az archaikus görög poliszoktól, amelyeket arisztokraták uraltak, egészen a római császárkorig. Ez az ösztönző erő sokféle kulturális tevékenységet sarkallt, az építőművészettől és a közhasznú épületek emelésétől az irodalom, a zene és a festészet támogatásáig - de idesorolhatók a cirkuszokban és az amfiteátrumokban rendezett „játékok" és a vallási ünnepségek is, amelyek e sokféle tevékenység színpadjaiként szolgáltak. Az antik társadalom e jellegzetes vonásai kapcsolták egymáshoz a városi elitet a néptömegekkel. Ez sajátos viszonyrendszer volt: annak a stabilitásnak és folyamatosságnak a forrása, amelyet a görög-római világgal asszociálunk.

Sajnálatos módon az antik kultúra sohasem szabadulhatott meg baljós kísérőjétől, a háborútól. Végül ugyanis a háborúk kerültek az események előterébe, ezek lettek az ókor domináns elemei. S eljött az idő, amikor az írnokokból katonák lettek, és a püspökök, a tartományi kormányzók, sőt maga a császár is fegyvert ragadott. Ekkor már látni lehetett az antik világ bukását. Ennélfogva ismét csak azt mondhatjuk: nem volt véletlen, hogy a 3. században bekövetkezett a római uralom első nagy válsága, s a Birodalom egy kulturális sivatag széléhez érkezett, még akkor is, ha túlságosan egyszerű volna az a vélekedés, hogy az egyik krízisnek a másik adott tápot.


Nicholas Purcell