Minden ókori államban roppant kevesen vettek részt a kormánytevékenységek legtöbb szférájában. Az ókori kormányzatok élén állókra „túlsúly" nehezedett, mármint annyiban, hogy a legnagyobb tekintélyt élvező politikusoknak rengeteg hétköznapi munkát kellett elvégezniük; viszonylag kevés munkatársra ruházták át az államügyek felelősségét.
A Római Birodalomban a Kr. u. 2. század során csak mintegy néhány száz ember jutott egy időben imperiumhoz, adományozás vagy megbízatás révén; elméletileg ők viselték a kormányzás terheit. Valójában némelyik senator úgy érezte, hogy hivatali tekintélyének tükröződnie kell a napirenden lévő döntésekben, vagyis nem méltó triviális vagy „megalázóan" jelentéktelen kérdésekről vitatkoznia.
Mások viszont azt vallották, hogy a respublica minden ügyes-bajos dolgával kimerítően foglalkozniuk kell, hiszen ez volt a régi államférfiak eszménye is. „Mennyi apróság iránt is érdeklődtek őseink!" - kiáltott fel csodálattal az idősebb Plinius, amikor kezébe került egy, Kr. e. 22-ból keltezett szabályozási döntés, amelyet a mosodai alkalmazottak tevékenységéről szavaztak meg (NH 35.197).
Bizonyítékaink azt sugallják, hogy végül is Plinius véleménye kerekedett felül: valahányszor egy apró ügy a hatóságok tudomására jutott, csak a „csúcson" dönthettek róla. Ennélfogva a császár, az uralkodó magas rangú hivatalnokai és a provinciák kormányzói hivatalos munkaidejük jó részét rutinkérdések mérlegelésével töltötték.

A római feliratok apró-cseprő közigazgatási döntésekről árulkodnak, melyeket magas, sőt császári szinten hoztak meg. Ezért van az, hogy a viszonylag kisszámú római döntéshozó ránk maradt levelezése jelentéktelen, apró kérdéseket említ; a kis ügyek százait, sőt ezreit egyszerűen ad acta tették.
A rómaiak ugyancsak vonakodtak attól, hogy újabb és újabb pozíciókat teremtsenek, még bonyolultabbá téve a kormányzati munkát. Előrelátó tervezésre nemigen került sor; új adminisztratív döntések (néha) csak akut válság esetében születtek. Így természetesen csak a túlterhelt hivatalnokok kerestek maguknak segítőkként alárendelt személyeket. Ezek némelyike lovagi rangú személy vagy szabad plebejus kliens volt, bár egy rabszolgatartó társadalomban a nem szabadokra lehetett leginkább támaszkodni. Itt leginkább a háztartásokban élőkre átruházott közéleti szerepkör kérdésével kívánunk foglalkozni.

Valamennyi hivatalnok közül a császárra hárult a legtöbb feladat elvégzésének terhe. Fergus Millar meggyőzően mutatott rá, hogy különleges ügyek elintézésében a császár lényegében megoszthatatlan felelőssége miatt az uralkodónak alig maradt ideje olyasmire, amit mi államigazgatásnak nevezhetünk. Reá hárult az a feladat, hogy kérelmekkel, petíciókkal foglalkozzék, követségeket fogadjon.
Minthogy csupán döntőbíróként kellett cselekednie, a császárnak a legkülönbözőbb kormányzati kérdések - a közoktatás, a gazdaság, a jólét, a közigazgatás problémái - mintegy véletlenül szakadtak a nyakába, s ezekkel csak rendszertelenül foglalkozhatott. Mindenesetre a császár elé jutott anyagok óriási tömegét valakinek mégis el kellett intéznie; ezért van az, hogy a császári „háztartás" körében találjuk arra nézve a legvilágosabb példákat, hogy személyes alárendeltjei miként juthattak szerephez a közügyekben, sőt hogyan tettek szert óriási politikai hatalomra.

Némelyik késő köztársaságkori senatornak oly nagy vagyona volt, hogy azok a rabszolgáik vagy szabadosaik, akiknek segítségét igénybe vették, olyan hatalmas summákat és földterületeket kezeltek, amelyek vetekedtek az állami adminisztráció kincseivel. Ez leginkább Augustusra volt érvényes, akinek magántulajdona és vagyona valóban birodalmi arányokat öltött.
A Julius-Claudiusi dinasztia magánbirtokait azok az adományok alkották, amelyeket Augustus juttatott családjának, főként Liviának és az ifjabb Antoniának; ehhez járultak az örökségekből és vagyonelkobzásokból politikai célból fölhalmozott vagyonrészek. Mivel Caligula, Nero, Domitianus, Commodus és Septimius Severus alaposan kifosztotta Róma felső osztályát, ez a birodalmi patrimonium (örökség) közvetlen tulajdonjog révén juttatta a császárok kezére a Birodalom földterületének jelentős részét, nem pedig egyszerűen az alkotmány által szentesített politikai birtoklás ürügyén. Ez a tulajdonszerzési módszer más jellegű igazgatást tett szükségessé, ami aztán csakhamar formát is öltött.

A császári birtoktesteknek egyéb alkotóelemei is voltak. Egyiptomban az uralkodó által birtokolt földek kialakulása már a fáraók korában megtörtént. A fáraók utódai, a római császárok ebben a provinciában megtanulták, miként kell közvetlenül igazgatniuk a földterület jókora birtoktesteit. Bár ebben a tekintetben (és sok másféle szempontból is) Egyiptom igen különleges helyzetben volt, mindenesetre precedenssel szolgált arra, ha modellel nem is, hogyan kell a császár nevében igazgatni az egykori királyi földeket, főként a Birodalom keleti részein, ahol az itt uralkodott néhai királyok birtokai korábban a római nép kollektív tulajdonába kerültek.
Nagyon érdekes volna tudnunk, miként igazgatták ezeket a birtokokat a Köztársaság utolsó éveiben. Jó példával szolgál Galatia, ahol az utolsó király, Amyntas jókora birtokai Augustus korában nagyrészt a császár tulajdonába kerültek, s hatással voltak e provincia megszervezésére. E birtokok felügyelőinek potenciális hatalmát világosan tükrözi a földrajzilag könnyen körülhatárolható területek esete, például a Gallipoli-félszigeté (Chersonesus Thracius), amely egyetlen császári birtoktestet alkotott.
Az ehhez hasonló helyeken a császár jószágigazgatójának olyan funkciója volt, amely alig különbözött egy provincia kormányzójáétól, s tudunk egy olyan judaeai intéző megbüntetéséről Tiberius korából, aki úgy osztogatta parancsait a katonáknak, mintha csak imperiuma lett volna ilyesmire. (Tacitus, Annales, 4.15) Amint látni fogjuk, az ilyen önkényes viselkedést hamarosan szabályok közé szorították.

A legnagyobb császári birtoktestek Africa provinciában alakultak ki, s a 2. századi epigráfiai adatok, főként a kőbe vésett Lex Manciana sokat elárul e birtokok kiterjedéséről és igazgatásáról. De minden provinciában találunk császári birtokokat; vannak közöttük bányák, kőfejtők, erdők, illetve szántóföldek, s a császárok nem késlekedtek bővíteni őket. Főként Septimius Severus volt az, aki a provinciákban alaposan megnövelte a császári birtokok területét, s a dél-hispaniai olajos korsók magántulajdont jelző bélyegzőinek császári jelzésekkel helyettesítése ékesen bizonyítja, mennyire váratlan, teljes és gazdaságilag fontos lépésre utalt ez a felülbélyegzés.
E birtokok lakóinak - a procuratorok és tiszttartók közvetítésével - nagyjából ugyanolyan lehetőségeik voltak arra, hogy a császárhoz forduljanak kéréseikkel és petícióikkal, miként a provinciák lakói is a császárhoz apellálhattak kormányzójuk közvetítésével. (Persze az is előfordult, hogy kérelmeik éppen ezeknél a méltóságoknál rekedtek meg.)

Természetesen a császári birtokok adminisztrátorai is a köztársaság egykori gyakorlata alapján kapták címük-rangjuk elnevezését. Ám a procurator magánjogi kifejezés maradt, s a rómaiak igencsak furcsállhatták, hogy a senatori provinciák kormányzóit is ezzel a névvel tisztelik meg. Ez a gyakorlat, amelyet Claudius vezetett be az apró, lovagok kormányozta provinciákban, meglepő módon tért el az Augustus alkotmányos reformjaiban tükröződő, aggályosan hagyománytisztelő, tapintatos döntésektől.
Ezeket a kormányzókat korábban - és igencsak helyénvaló módon - a praefectusi elnevezés illette meg. Időnként a kormányzás más területein is ez az újszerű cím jelenik meg: a senatorok beosztottjait is így nevezik, ha közügyekben munkálkodnak - Róma városi közigazgatásának különféle területein is praefectusi címekkel találkozunk; a provinciák legatusainak pénzügyi szakértőit is így nevezik, mármint a császári provinciákét, ahol a princeps - proconsulként - kormányzókat nevez ki.

Ez a változás nagy jelentőségű, mert a következő két évszázad során a „háztartási" jellegű tevékenység egyfajta procuratori szolgálattá bővül, amelynek során lovagi rangú személyek sok fontos kormányhivatalt tölthetnek be, mind a provinciákban, mind Róma városában: egész provinciákat kormányozhatnak, bányákat igazgathatnak, illetve senatori funkcionáriusok munkatársai lehetnek.
Idő múltán végül mintegy százhetven ilyen poszt betöltése előtt nyílt meg az út, s Róma ragyogó adminisztratív működésének gyökereit ezekben szokás lokalizálni. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy a szóban forgó posztok sora nem alkotott rendszeres előléptetési mintán alapuló hierarchikus utódlási szisztémát, s azok, akik e posztokat betöltötték, nem voltak jobb szakértők, tanultabb, odaadóbb tehetségesebb férfiak, mint senatori rangú kollégáik.
Tőlük is törvénykezési tevékenységet és pénzügyi éberséget vártak el, nem pedig olyan „üzleties" szakértelmet, amely megkülönböztetné őket a nemesi származású elöljáróktól. Egy alpesi körzet procuratora azt mondja hivatásáról, hogy ő „ellenőrzi a törvényt, és képviseli a császárok érdekeit". (CIL XII. 103)

Ezek a hivatali posztok sokkal kevésbé szolgálták a császári uralom hatékonyságát, mint inkább bevonták a provinciák felsőbb osztályait a kormányzati szférákba. Az ilyen beosztások elősegítették a szóban forgó személyek társadalmi előrelépését, biztosítva a Birodalom nagyhatalmú embereinek lojalitását. Ezt nem kell túlzottan hangsúlyozni: nem az adminisztratív tökélyre irányult ez a folyamat, amely a római kormányzás művészetének legjelesebb vonása volt.

Kik voltak hát ezek a lovagi rangú procuratorok, s honnan kerültek az előtérbe? Az, hogy mit vittek végbe, kevésbé érdekes. Miután ezt felismerték, a szakértők más területeken nyomoztak az állítólagos római bürokrácia fészke után. „A »birodalmi közszolgálat« elnevezés jobban illik Caesar szabadosaira és rabszolgáira" - írta egy kortárs szakértő. Itt ismét arról az előzményről van szó, hogy a köztársasági senatorok rabszolgáikra és szabadosaikra voltak utalva. Augustus famíliája és a princeps utódai roppant hatalomra tettek szert. Főként Claudius és Nero uralkodása alatt ezek az elemek hirhedt befolyással voltak a princepsre.

A tekintélyesebb szabadosok foglalatosságuknak megfelelő címeket vettek fel (levelezési titkár, számvevő és hasonlók), s olyan közel álltak a császár tevékenységéhez, hogy árulásnak számított, ha mások ugyanilyen címeket aggattak magukra saját háztartásukban. Ezekkel az emberekkel szemben olyan ellenérzés nyilvánult meg, hogy foglalkozási körüket fokozatosan lovagi rendűek számára tartották fenn, de a „császári háztartás" - a família Caesaris - roppant befolyásos maradt.
Statius két hízelgő költeménye nyomán (Silvae 3.3 és 5. 1) képet alkothatunk tevékenységükről, de további információkat is szerezhetünk annak a mintegy négyezer feliratnak az alapján is, amelyek egyszerűen csak felsorolják a rabszolgák és szabadosok titulusait. Ezek a címek - amelyek elnevezése bonyolult, szakmai és specifikus jellegű a bürokrácia meglétét támasztják alá.
Csakhogy a szabadosokkal szemben megnyilvánult ellenérzés kétségeket támaszt; úgy látszik, a császár sem ruházhatta fel fontos hatáskörökkel szabadosait a közvélemény semmibevétele nélkül. Ennélfogva kritikusabban kell szemügyre vennünk azt, hogy valójában milyen munkát is végzett a familia Caesaris.

Az világos, hogy ezek a munkatársak a szakmai információkat mesterien feldolgozták. Augustus egy listát hagyott örökül „azokról a szabadosokról és rabszolgákról, akiktől elszámolást lehet szerezni". Egy másikról sírfelirata azt közli: „egész életében a legnagyobb figyelmet fordította a császári palota érdekeire" (Formiae-ben, ILS 1583).
Csakhogy az ilyen mértékű kötelességtudat nem jár óhatatlanul együtt adminisztratív szakértelemmel, s annak a munkának a fontossága, mennyisége és jellege, melyet egy szabados ügyintéző bonyolított, nemigen különbözhetett attól, amelyet egy közhivatalban szorgoskodó senatornak vagy lovagnak kellett elvégeznie.

Azok az adminisztratív feladatok, amelyek rájuk hárultak, eléggé hétköznapi jellegűek voltak, akárcsak feljebbvalóiké, akiket általában litteráknek (litterae) szokás nevezni. Fontos munkát jelentett iratokat másolniuk, fogalmazniuk, feljegyzéseket készíteniük és híreket továbbítaniuk. (Egy szakértő viszont így értékeli munkájukat: „A tabellariusok [titkárok] kétségkívül szükséges fogaskereket képviseltek az adminisztratív gépezetben, de társaik többsége abban a szövevényes őserdőben, amilyen a palotaszolgálat volt, kevésbé nélkülözhetetlen szerepet játszott a Római Birodalom hatékony irányításában.")
Ha így áll a dolog, akkor jogunk van megkérdezni: vajon hol működött az a gépezet, melynek kerekén a tabellariusok egy-egy fogat képviseltek? A szabadosok nem alkották adminisztratív káderek csoportját, nem voltak mindenesek sem, akik az „igazi" munkát végezték volna: a Birodalom irányítását.

A kisebb-nagyobb beosztású hivatalnokok különleges titulusai megtévesztőek, csupán a császári háztartás életmódja hízelgett nekik: az, hogy a császár közelében élhettek. Ezért érzett morális felháborodást Epiktétosz (1. 17. 18-19) annak a férfiúnak a magas tisztsége hallatán, aki a császár éjjeliedényét üríthette ki. Epiktétosz, a császár egyik szabadosának fia volt, és jómaga is szabados.
A híres - igaz, szokatlan stílusú - filozófus fontos szereplője ennek a miliőnek. A császár magas polcra vergődött kíséretének tagjai Róma felsőbb osztályainak életmódjára vágytak, s részt vettek irodalmi és intellektuális életében.

A feliratokból kitetszik, hogy a császár szabadosai, akárcsak bármelyik befolyásos római, csupán amatőr módra és részmunkaidőben vettek részt a kormányzati munkában. S amikor, mint Pallas és Narcissus, az államtanács munkatársai lettek, csupán a császár barátaiként, tanácsadóiként és bizalmasaiként futottak be karriert, nem mint szakértő bürokraták.



Nicholas Purcell