A második társult csoport, melynek politikai tekintélye a kormányzottakra nehezült, a háborúhoz kapcsolódott. Még akkor is, amikor a zsoldosok szerepe fontossá vált, a klasszikus polisz és örökösei jelentős mértékben polgárőrségükre bízták a harcot.
A Kr. u. 2. századig ez Rómára is vonatkozott. Ebből következett, hogy a városok elöljáróságai gyakorta igen szoros kapcsolatban álltak a katonai parancsnoksággal. Tőlük vették át az imperium fontos római koncepcióját, amely mögött a Birodalom egész kormányzati tevékenysége húzódott meg, s valójában a Birodalom elnevezése is ezért lett imperium.

Amint a hellenisztikus városok fokozatosan ligákba tömörültek, majd külügyeik intézését előbb a közel-keleti királyoknak, majd Rómának engedték át, az olyan katonai parancsnoki rangok, amilyen a sztratégosz („a hadsereg vezére") gyakran elvesztették katonai jelentésüket. Ugyanígy Rómában elsőként a praetorokra, majd a császárság idején a consulokra olyan feladatok hárultak, amelyeket mi polgári funkcióknak neveznénk.
A Köztársaság korának középső szakaszától a praetorok feladatköre főként az igazságszolgáltatást ölelte fel, bár érdekes megfigyelnünk, hogy a praetori rang görög megfelelője a sztratégosz. A társadalmi skálán lejjebb haladva a mérnöki főfelügyelő (praefectus fabrum) rangja a Julius-Claudiusi korban gyakorlatilag már nem volt katonai rang, sőt a katonai tribunusok bizonyos hatáskörei csak névleg jelöltek katonai beosztást.

A folyamat csak a 3. században fordult a fonákjára, amikor a katonai címek a kormányzati tevékenység olyan szféráira is kiterjedtek, amelyek nem foglalkoztak szükségszerűen hadügyekkel. Végül a Birodalom militarizálódásával a fentiekben vázolt folyamatoknak vége szakadt (bár különös módon a császár szolgálói között korábban már elterjedtek olyan katonai címek, mint a praepositus és az optio).
Mégis, a császárkorban az uralkodót mindvégig katonai méltóságnevén szólították - imperatornak -, előbb nem hivatalos megnevezésként, később uralkodói címként, végül már hivatalosan is. A császár pedig sok olyan katonai funkciót is kisajátított, melyeket valaha a katonai elöljárók viseltek a Köztársaság idején.
Bár a császárokat manapság senatori stílusban princeps-nek nevezzük, a császárság korában imperator volt a titulusuk (a görögben ez megfelel az autocratori címnek, amely olyan uralkodóra utal, „aki semmiért sem tartozik felelősséggel"). A császár katonai hatalma a Birodalom egész kormányzására kiterjedt.

Az ókorban el sem lehetett képzelni, hogy valaki kétségbe vonja az állandó hadsereg fenntartásának jogát. A békét a katonai győzelem termékének tekintették. Nem könnyű görögre vagy latinra fordítanunk a „civil" vagy „polgári" fogalmakat, mivel a polgársereg öröksége kevert formában jelent meg a háborús apparátus és a békebeli tevékenység két szférájában. A katona, illetve a polgár közti különbségtétel, amely mai gondolkodásunk szerint annyira világos elhatárolás, az ókorban nem létezett a hadsereg előtérbe kerülése előtt, amely Septimius Severus korában kezdődött.

Augustus alapozta meg azt a katonai szisztémát, amely egészen a 3. századig fennmaradt. A hadseregnek két eleme volt (nem is szólva egy igen erős hajóhadról). A fontosabb elemet a polgársereg mintegy harminc légiója alkotta (kb. százhatvanötezer fő); mindegyik légió élén közepes beosztású senator állt, a császári és a senatori provinciák magasabb rangú, senatori tisztséget viselő kormányzóinak alárendeltségében.
Ezek a légiók fokozatosan azoknak a határvidékeknek az állandó szereplői lettek, ahol állomásoztak. Toborzásukra többnyire az adott vidéken került sor. Bár előfordult, hogy némelyik légiót máshová vezényelték, az ilyen átcsoportosításra eléggé ritkán került sor. Létszámukat tekintve népesebbek voltak a segédcsapatok (auxiliares), amelyek katonái Claudius korától fogva leszerelésükkor rendszeresen megkapták a római polgárjogot. Róma mindig is igénybe vette a nem római katonák szolgálatait, s a segédcsapatok hadrendbe állítása és betagolása seregeikbe fontos szerepet játszott a Birodalom kulturális homogenitásában.
A segédcsapatok egységeinek („ezredeinek") létszáma sokkal kisebb volt a légiókénál. Parancsnokaik a lovagi rend tagjai voltak, és rendszerint az itáliai elitekből vagy a provinciákéiból származtak; beosztásukat társadalmi helyzetük és lehetőségeik jobbítására fordították. Az egész rendszert az Augustus által felállított katonai kincstár tartotta fenn. Ez volt a római pénzgazdálkodás irányába tett első és alapvető fontosságú lépés.

Ebből következik, hogy a 3. század előtt a birodalmi elitekből származó katonai parancsnokokat ma nem neveznénk hivatásos főtiszteknek. A hadsereg hatékonysága és szakértelme a magasabb és alacsonyabb rangú centuriókon alapult, akik gyakran a sorkatonák közül emelkedtek századosi rangra, s szolgálati idejük ugyanaddig tartott, mint többi bajtársuké. Amennyire tudjuk, ritkán emelkedtek a lovagi rend tagjai közé, s még ritkábban jutottak lovagi hivatalhoz.
A lovagi parancsnoki beosztás, bár fontos tisztség volt a felsőbb osztályok tagjainak pályafutásában, rendszerint rövid időre szólt, és sokszínű feladatnak számított. Voltak közöttük lovassági és gyalogsági parancsnokok, akiknek állomáshelye gyakran változott. Ugyanez volt a helyzet a senatorokkal: alacsonyabb tiszti rangú, légiós legatusi vagy helyőrségparancsnoka kinevezésük a provinciákban rendszerint rövid időre szólt a helyőrségekben, s nemigen volt rá alkalmuk, hogy a hivatásos állomány tisztjei közé kerüljenek. Ez vonatkozott jóformán mindegyik, név szerint ismert katonai parancsnokra, ezért nyilvánvaló a császároknak az az állandó törekvése, hogy egyetlen, senatori rangú parancsnok se ismerkedjék meg közelebbről a hadsereggel és a hadviselés fortélyaival. Az a gyakorlat tehát, amely szerint a magas rangú parancsnokokat a nem hivatásos személyek sorából válogassák ki, arra irányult, hogy a hadsereget a Birodalom békésebb feladataiba is bevonják.

A legionárius hadsereg tagjai mindig is Róma polgárságát képviselték. A katonai helyőrségek, főként a polgárjogot el nem nyert területeken, ugyanolyan jogokat élveztek, mint bármely más, polgári joggal felruházott település lakói, s létesítményeik is ugyanolyanok voltak: vízvezetékek, amfiteátrumok, fürdők és így tovább. A castellum (erőd) eredetileg a falutól városig terjedő települések egyszerű tagja volt.
A colonia viszont a köztársaság késői szakaszában kisvárost képviselt, ahol a leszerelt veteránokat telepítették le; autonóm közösség, amelytől azért elvárták, hogy zavargások esetén megvédi önmagát és Róma érdekeit. A colonia lakójának lenni csábító lehetőség volt, amelyet csak a provinciák városai érhettek el, de ez a státus még jobban elhomályosította a tábor és a kisváros közti különbséget. Amennyiben épp nem teljesítettek szolgálatot - márpedig minden katonának több a szabad ideje, mint amennyit szolgálatban tölt -, a helyőrségek tagjai földet műveltek, kereskedtek, s általában úgy éltek, mint a közönséges polgárok.

A kormányrendszer tanulmányozásakor nemcsak a legfelső vezetés döntéshozatalával és a bürokráciával kell foglalkoznunk, mint a stabilitás és a hatékony ügyintézés forrásaival, hanem azoknak az utasításoknak a végrehajtásával is, amelyek e két forrásból fakadnak. Azt kell kérdeznünk tehát: valójában ki hajtotta végre a római kormányzat döntéseit?
A római elöljárók közvetlenül támaszkodtak erőskezű embereikből, küldönceikből és informátoraikból álló munkatársi gárdájukra. Ám ezek létszáma csekély volt. Így azután a katonák voltak a római hivatalnoki kar igazi letéteményesei; ők ruházták fel a végrehajtó hatalom birtokosait az imperiummal, hatalmi körükkel.

A hadsereget korántsem csak a távolabbi, barbárok lakta provinciákban állomásoztatták. Igaz, a 2. század derekán Britanniában három, a Rajna mentén négy s a Dunánál tíz római légió teljesített szolgálatot Róma huszonnyolc légiója közül, de ezek zöme még a határvidék megszilárdulása után is a provinciák nagy területein, sőt idegen földön teljesített szolgálatot, s már a flaviusi korszak előtt is sok legionárius támaszpontot építettek ki a Birodalom határain belül. Ezeknek a légióknak és segédcsapatoknak az egységei mindenesetre szétszórtan helyezkedtek el a provinciákban, főként a tartományi székhelyeken.
Keleten (főként Egyiptomban) kilenc légió tartotta szemmel a helyi lakosságot; Africa lakott területein és Hispaniában pedig egy-egy. Ezenkívül nagy haditengerészeti támaszpontokat építettek ki a tengerpartok és a folyamok mentén. Bárhol időzött is a császár, mindig nagy seregtestek kísérték.
A katonai egységek egy része mindig úton volt, fölélve az adott vidék készleteit, akár engedélyt kaptak erre a nagylelkű helyi nagybirtokosoktól, akár erőszakkal rekvirálták élelmüket (katonákat az ilyesmiért csak hadtörvényszékek vonhattak felelősségre), s a Birodalom biztonságával érvelve még bűncselekményeiket is igazolhatták. „Kiverték a fogaidat? - kérdezi egyik szatírájában Juvenalis.
Jókora daganatok ékeskednek a képeden? Tudod, az orvos túl derűlátó volt, amikor vizsgálgatta megmaradt szemed. De hát mi jó származik abból, ha a bíróságra rohansz? Ha elpáholt egy katona, tartsd csak a pofád." (16. 10. és köv. sorok) A Római Birodalom kormányzását joggal nevezhetnénk katonai diktatúrának.

Nehéz is lenne elképzelnünk, miként lehetett volna a Római Birodalmat más módszerrel igazgatni. Még a modern Nagy-Britannia állama is katonai mintára szerveződött, megőrizve például a felhatalmazás koncepcióját. Kevés olyan tekintélyelvi struktúra létezett, amely megbirkózhatott volna a római közigazgatási feladatok széles körével; a városállamról ekkorra már bebizonyosodott, hogy nem megfelelő megoldás egy világbirodalom kormányzására, a patriarchális család tekintélyelve pedig ugyancsak szűk körű volt. Igaz, léteztek már a döntéshozatalban részt vevő intézmények, olyan társulások, amelyek vállalkozói szerződéseket kötöttek, vagy a városi lakosság szakmai szervezetei, hívők vagy kézművesek szakmai társulásai stb.
Mindezek a testületek szerephez jutottak a császári uralom rendszerében, mert képviselőik közvetítésével tárgyalhattak az uralkodóval, folyamodványokat nyújthattak be, amelyekre választ is kaptak. Előjogaik révén és testületi befolyásukkal fenn tudták tartani biztonságos működésüket olyan érzékeny területeken, mint például a Birodalom nagyobb városaiban. Ám egyikük sem vehette fel a versenyt a hadsereg hatékony, fegyelmezett és mindenre kiterjedő struktúrájával. Így aztán a hadsereg image-e úgy tűnt fel, amint azt Juvenalis ábrázolta. A hadsereg, saját bíróságaival, amelyek csak önmaguknak tartoztak felelősséggel, ez a privilegizált és pénzsóvár testület zsarnoki hatalommá duzzadt, méghozzá azért, mert a kormányzás minden területén jelen volt.

A katonák részt vettek a középítkezésekben, földmérőkként működtek, őrszolgálatot teljesítettek a provinciák határain álló vámházak előtt. A többi adónem behajtásában játszott szerepüket kellőképp bizonyítja az a tény, hogy időnként el kellett tiltani őket ettől a tevékenységtől. A 2. században a kormány kémeinek titkosszolgálatát, az ún. „gabonamilíciát" (frumentarii) is létrehozták a késői császárkor baljós kémszolgálatának, az agentes in rebus ügynökszolgálatának előfutáraként.

Még számos példát említhetnénk, de végül is elegendő két papiruszra hivatkoznunk, amelyek a katonák kötelességeit sorolják fel. Az egyik listából nem Egyiptom atipikus példájából okulhatunk, hanem a Duna menti régió adatait olvashatjuk. Moesia tartományról megtudjuk, hogy az ott állomásozó katonák dolga a folyami gabonaszállítás, a bányamunka, lovak rekvirálása, börtönszolgálat. A másik papirusz az egyiptomi feladatokat közli: a kikötői medencék kotrása, pénzverdei munka, papírgyártás (a papírra az egyiptomi közigazgatásnak nagy szüksége volt), folyamőri szolgálat. Mindent egybevetve, alig akadt a Birodalomnak olyan eldugott szöglete, ahol ritkán látott katonát az utazó.
„A katonának, aki ötszáz drachmát követel" - ez a könyvelési adat a „védelmi pénzek" egy szánalmas listáján olvasható tétel, amelyet egy nyomorult egyiptomi fizetett, a Birodalom egyik alattvalója. De ez legalább nem volt szokatlan valamely, a fáraók kora óta kizsarolt egyiptomi számára.


Nicholas Purcell