Kr. u. 163-ban megismétlődött a 69. év katonai és politikai válsága: a tartományi seregek parancsnokai újra a princeps hatalmi köréért versengtek. A seregek erőegyensúlya keletről a Rajna határvonala felé mozdult el, de hasonló konfliktusok robbantak ki a Birodalomban. A 193. évi válság során a Nerva 96. évi trónra lépése óta folyamatos, vérségi vagy adoptálás révén folyamatos utódlás antoninusi vonala Commodus császár személyében véget ért, hogy Septimius Severusra és utódaira szálljon át, akik hasonló módon követték egymást, egészen 235-ig.
Ebben a válságban sokan a 3. század derekán bekövetkezett káosz viharjelzését vélik felfedezni. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól. Amennyiben a 193-as háború hasonlít a 69. év zűrzavarához, akkor legvilágosabb jeleinek egyike, hogy a principatus stabilitását szolgálta ez a háború.

Ebben a periódusban, amelyet „történelem nélküli korszaknak" nevezhetünk, a narratív események (trónra lépések, bitorlások, csaták, halálesetek) valójában háttérbe szorítják azokat a tendenciákat, amelyeket a történészeknek, szakmájuk kötelmei szerint, meg kell magyarázniuk. A stabilitás és a béke pedig több magyarázatot igényel, mint a pusztítások és katasztrófák sora. Ezt a stabilitást főként a flaviusi császárok, Vespasianus és Domitianus teremtették meg (69-79-ben, illetve 81-96-ban).
Főként három vívmányt kell itt hangsúlyoznunk, bár nem árt az óvatosság, amikor leszögezzük: ezeket az eredményeket gondos tervezés és politikai lépések alapozták meg, semmint véletlenszerű fejlemények. Elsőként: a birodalmi jövedelmek behajtását megfelelő gondossággal szervezték meg ahhoz, hogy évekkel előre kidolgozzák a kiadásokra vonatkozó terveket. Erre korábban nem volt példa. Ehhez a folyamathoz bizonyos fokú adminisztratív szervezetre volt szükség, bár ezt tévedés lenne bürokráciának nevezni.

Másodszor: az utolsó, klienseknek tekinthető királyságokat is betagolták a provinciák közé; ezek az államok a Nero előtti hatvan év során kerültek függő helyzetbe. Ezáltal végre a Birodalom tartományi egységek mozaikjává alakult, s mindegyik „kocka" határait pontosan kijelölték. A római seregeket most már állandó, világosan megrajzolt határok választották el egymástól, amelyek az egyre nagyobb öntudattól feszülő Birodalmat élesen elválasztották a határokon túli, provinciákká nem szervezett területektől.
Harmadszor, a flaviusi császárok - akiket a Nero alatt bekövetkezett politikai káosz megnyugtatott, mivel az előkelő köztársasági arisztokráciának csak hírmondói maradtak (maguk a Flaviusok Itália vidéki városkáiból származtak) - szabályozták Róma felső rétegeinek megnyerését és létszámuk „feltöltését". Ezáltal olyan folyamatot indítottak el, amely során egyre kifinomultabb módszerekkel, a császárok kegyelméből, egy sereg közéleti pozíciót teremtettek. Így a birodalmi elitek egyre inkább a római uralkodó osztály, a római „establishment" tagjainak érezhették magukat. Ez volt az a Tacitus által is érzékelt folyamat, amely a latin nyelvű történetírás remek, lényeglátó és legkifinomultabb tanulmányaiban érezhető (Annales, 3. 55). Ebben a folyamatban teljesedett ki a világhódító császárok Róma feletti uralma.

A Flaviusok tehát a vidéki Itália kisvárosi elitjeiből kerültek a fővárosba. S amíg hiányzott belőlük a régi arisztokrácia fényűző hajlama és amorális felsőbbrendűségi érzete, amely a Juliusok és Claudiusok fénykorát jellemezte, bölcsebb elődeik ünnepélyes alkotmányosságának is híján voltak. Mivel türelmetlenül viselték el a római politikai élet formaságait, a Flaviusok gyorsan magukévá tették az önkényuralmi modort, s emiatt bukott meg végül dinasztiájuk is Domitianus meggyilkolásakor.
De immár túl késő volt visszatérni a polgárháborúk előtti időkhöz. A tiszteletre méltó senator, Nerva császár helyébe, talán nem egészen önként, Traianust emelték a trónra, egy második nemzedékhez tartozó senatort, akinek a családja a provinciákban élő itáliai diaszpórából származott.

A római uralkodó osztály köre mind szélesebb lett. Az olyan férfiak, mint Traianus, latin anyanyelvű itáliai családok sarjai voltak, akik felnőtt korba lépve a római közélet szereplői lettek. Ezért sokkal kevésbé meglepő „jövevényeknek" számítottak, mint a hellenizált Kelet városaiból érkezett, növekvő számban Rómába özönlő főemberek, akik közül sok a kliens királyoktól származott, és őseik egy évszázaddal előbb ezt a területet uralták.
Görög és latin még közelebb került, mint valaha; ez az új kozmopolita szellem jutott kifejezésre Traianus utódának, Hadrianusnak az uralma alatt a császár viselkedésében és ruházatában egyaránt, valamint abban a könnyedségben is, ahogyan Hadrianus beutazta birodalmának minden szögletét.

Az új, homogén kultúra a legragyogóbb formában Vespasianus és Antoninus Pius császársága között jutott kifejezésre. Rómában, „a világ fővárosában" kozmopolita építészeti stílus öltött formát, bár ugyanilyen fejlődés ment végbe sok, egymással versengő tartományi városban is birodalomszerte. S az eredmény az lett, amelyet Plinius „korunk ragyogásának" (nitor saeculi) nevezett: a birodalmi építészet kialakulása, amely olyan világosan kirajzolódik az antik korról alkotott képünk tükrében. Ennek a kornak a politikai életében jelen voltak az udvari intrikák, a személyes pozíciókért vívott hatalmi harcok, a császárt körülvevő udvari emberek között még inkább, mint korábban bármikor.
S mindez azért volt így, mert a principatus augustusi eszménye fölött eljárt az idő, s beköszöntött az a korszak, amelyet joggal nevezhetünk az „első ember" császárrá válása korának. Paradox módon most váltak igazán barátságossá a princeps és a senatus kapcsolatai, még az egyes császárok népszerűségének hullámzása ellenére is, illetve annak dacára, hogy a mindenkori császár mennyire tisztelte a senatori függetlenséget. Mivel a császár mind nagyobb érdeklődést mutatott a provinciák iránt, kevésbé esett latba, hogy „jó" uralkodó ült-e a trónon, mint Antoninus Pius (131-161), vagy netán „gonosz", mint Commodus (180-193), talán csak azzal a különbséggel, hogy Commodus meggyilkolása robbantotta ki azt a válságot, amelyet írásunk elején említettünk.
A császárok provinciák iránti érdeklődését nem a válságjelek váltották ki, hanem az a tény, hogy a Birodalom homogén lett. Voltak persze zavargások, a zsidók felkelése Hadrianus alatt, a pestisjárvány Marcus Aurelius idején, de ezek a katasztrófák sem okoztak súlyos károkat a Birodalom szilárd és roppant erős szövedékének.

A birodalmi elitek dúskáltak a javakban, s ezt csak a békének és az egyre kifinomultabb gazdasági módszereknek köszönhették. Alkalom nyílt a felfelé irányuló társadalmi mobilitásra, amelynek során az újgazdagok beruházásokra fordíthatták vagyonukat. Ami a külügyeket illeti, a birodalmi határok megszilárdulása, a Domitianus és Hadrianus korában kiépült védősáncok (limes) sem utaltak olyan defenzívebb, védekezőbb magatartásra a 2. században, mint amilyen az 1. századi inváziók elleni védekezés volt.
A határvillongások is hasonlóak voltak a korábbi helyszíneken kirobbant harcokhoz, a rómaiak éppoly könnyen győzték le a támadókat, mint azelőtt, s most sem szenvedtek gyakrabban vereséget a légiók. A hadviselés módja is hasonló volt, mint korábban. Parthia ellen Traianus, Verus és Severus uralkodása alatt indítottak hadjáratokat, a dunai provinciákban Nero, Domitianus, Traianus és Marcus Aurelianus hadakozott.

A Szahara északi szegélyén Tiberius, Claudius, Domitianus és Antoninus Pius viselt háborút. A Birodalom terjeszkedésére csak Traianus alatt került sor, amikor a rómaiak meghódították a Duna vonalától északra elterülő, aranyban gazdag és termékeny Daciát. Parthia közvetlenül ezután történt meghódítási kísérlete során viszont kiderült, hogy az iráni térségnek ezt a birodalmát nem sikerül betagolni a római tartományok közé: ez sokatmondó tényre figyelmeztetett.
Az a feladat, amelyet 193-ban Septimius Severus vállalt magára, nem volt keményebb vállalkozás, mint Vespasianusé. Severus Eburacumban (a mai angliai Yorkban) halt meg a 211. évben. Az a tény, hogy e császár családja észak-afrikai származású volt, a Birodalom homogén jellegének tipikus példája. Trónján egy szír eredetű uralkodó, Heliogabalus követte, aki mégsem volt egzotikusabb jelenség, jóllehet színes anekdoták keringtek róla.
Ha a császári hatalom effajta utódlása kevésbé volt hatékony, s Heliogabalus pozíciója nem volt olyan szilárd, mint elődeié, ez nem arra utal, hogy egyre dekadensebb vagy mind gyengébb jellemű császárok követték volna egymást. Mindössze arról van szó, hogy a római világ szelet vetett és vihart aratott, amikor nem tudta megzabolázni annak a szeszélyes rendszernek az irreális elemeit, amelyek az impériumot összetartották.

A 3. században egymást követő katasztrófákat számos véletlen egybeesés idézte elő. A homogén Birodalom ugyanis múló jelenség volt. A provinciák, amelyek hasonló jelentőségre és jólétre tettek szert, lassan távolodtak már egymástól, s önállóan kezdtek viselkedni. Seregeiket egyre inkább a helyi lakosság soraiból toborozták, a katonák szülőföldjük iránt éreztek lojalitást, nem Róma iránt. A katonák társadalmilag és kulturális szempontból távolodni kezdtek a görög-római birodalom új elitjeitől.
A krónikussá vált politikai instabilitás miatt a császárok mind gyakrabban váltották egymást a trónon. S mindez akkor következett be, amikor a sáncokkal megerősített birodalmi határokon túlról nem özönlött be a felhasználható, egyre nagyobb tömegű emberanyag, hogy a Birodalom csökkenő lélekszámú lakosságát feltöltse. Ezt a katonai fenyegetést nemzedékek során senki sem látta be, éppen akkor nem, amikor a gyenge parthus állam helyén a perzsa Szasszanidák vad és harcias hatalma öltött formát a keleti végeken.

A hatalmának tetőpontjára érkezett Római Birodalom nehézkes és egyre kevésbé hatékony rendszere nem tudott megbirkózni ezekkel a problémákkal. S épp ebben a válsághelyzetben uralkodott el a Birodalomban egy gazdasági katasztrófa is (igaz, sok terület, így Itália is, még megmenekült a fizikai pusztításoktól).
A katasztrófa váratlanul következett be. Az 1. és 2. század, megannyi problémájával és hanyag, amatőr kormányzati stílusával együtt nem volt aranykor, de mégsem ezek a zavaros állapotok duzzadtak kaotikus állapotokká a 3. századra. Az ekkor bekövetkezett katasztrófák merőben újszerűek voltak.



Nicholas Purcell