Az utolsó komoly háború, amelyet Róma itáliai nép ellen vívott, a samnis háború volt. Ez Kr. e. 295-ben gyakorlatilag befejeződött, amikor a samnisok Sentiumnál, Észak-Itáliában, umber, etruszk és gall szövetségeseikkel vereséget szenvedtek; ugyanis azok az umber és etruszk városok, amelyek eddig még függetlenek maradtak, úgy döntöttek, hogy még egy kísérletet tesznek szabadságuk biztosítására, míg a Pó-völgy néhány gall törzse elhatározta, hogy megkísérli megismételni a Kr. e. 390. évi sikereit.
Tizenöt évvel később a rómaiak szembetalálták magukat az első tengeren túli támadással. Már láttuk, hogy a déli görög városoknak a Kr. e. 5. századtól kezdve meg kellett küzdeniük barbár szomszédaik területi és politikai törekvéseivel. Tarentum nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, mint Kümé és Poszeidónia tette, akik elfogadták egy részben samnisokból és lucanusokból álló elit jelenlétét. Ehelyett egy sor görög zsoldos kapitányt hívott segítségül. Közülük az utolsó Pürrhosz, Epeirosz királya volt, akit Kr. e. 280-ban már nem arra kértek fel, hogy Tarentum lucanus szomszédaival birkózzon meg, hanem hogy a rómaiakkal, mert most már ők fenyegették a leginkább Tarentum függetlenségét.

Meg kell jegyezni, hogy Tarentum Rómával szemben tanúsított ellenállása egyáltalán nem volt jellemző a déli görög városok magatartására. Sokan most és később is örömmel üdvözölték Róma védelmét és szövetségét. A Pürrhosz elleni háború alatt Rómában vert ezüstérmék fejoldala így tudatos kísérletként értelmezhető arra, hogy Rómát a civilizáció oldalára helyezzék a barbarizmus ellen vívott harcban.
A kérdéses ábrázolás egy Apollón-fő, azé az istené, aki Kr. e. 279-ben az egész görög világban a civilizáltak győzelmének szimbóluma lett a barbárok felett, ami megvédte Delphoit a fosztogató gall bandák ellen. Róma, mint láttuk, többi ellenségével együtt, Kr. e. 295-ben szintén legyőzött egy hasonló bandát.

Pürrhosznak kezdetben sikerült egy sor véres győzelmet aratnia Róma seregei felett (innen származik a „pürrhoszi győzelem" kifejezés). De végül Beneventum-nál vereséget szenvedett, és visszatért az Adria túlsó partjára. Kétségtelenül a római fegyverektől elszenvedett veresége késztette az athéni száműzetésben író történetírót, a tauromenioni Timaioszt arra, hogy munkáiban megemlítse az új nyugati hatalmat.
Röviddel később ez az új hatalom már hadban állt a másik nyugati hatalommal, Karthágóval, amely már jóval régebben fennállt, mint ilyen, s akit a görög világban a szicíliai görögökkel vívott véres háborúi miatt sokkal jobban ismertek.
Karthágó korábban jó viszonyban volt Rómával, s a két állam két szerződést is kötött egymással, amelyekben megegyeztek, hogy tiszteletben tartják egymás érdekszféráját. A szerződéseket Polübiosz megőrizte. Az első, amely a köztársaság első éveiből származik, a legkorábbi, megközelítőleg hiánytalanul ismert római dokumentum.

Az első pun háború kitörése a római terjeszkedés eddig már vizsgált hajtóerőin túl, mások létéről is bizonyságot tesz. Polübiosz elmondja, hogy a senatus nem szavazott az intézkedés mellett, de a gyűlés igen, s nem kétséges, hogy a puszta kapzsiság nagy szerepet játszott a közvélemény formálásában. A háborúhoz vezető intézkedés az volt, hogy annak ellenére hadsereget küldtek Messzina védelmére, amit a szürakuszai Hierón ellenében egy itáliai zsoldos csapat kaparintott a kezébe, hogy Karthágót már segélynyújtásra kérték fel. E lépés karakteréből fakadt; a római arisztokrácia vagy a római állam egésze, ha erre esélye nyílt valahol, sohasem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy beavatkozzon.

A háború Kr. e. 264-től 241-ig tartott, s gyakorlatilag Szicília birtoklásáért vívott háború volt, miután a szürakuszai Hierón már az események korai szakaszában úgy döntött, hogy a rómaiak oldalára teszi tétjét. A római kitartás diadalmaskodott, s a római fondorlatok Szardíniát is a nyereményhez csatolták. Sok szempontból homályos, hogy a rómaiak miként szervezték meg új szerzeményeiket, de két dolog megjegyzésre méltó.
Először is nyilvánvaló, hogy nem alkalmazták a szerződések itáliai modelljét, amely a legyőzött közösségeket arra kötelezte, hogy emberanyagot biztosítsanak Róma számára; mind Szicíliát, mind Szardíniát alávetett és adóköteles területnek tekintették. Másodszor, az Entellában, Nyugat-Szicíliában, a közelmúltban felfedezett feliratok egy csoportja legalább egy római pártfogás alatt félhivatalos pozíciót betöltő itáliai létét is tanúsítja, aki valószínűleg hasznot húzott helyzetéből.



Michael Crawford