logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Itália polgárjoga.

Kr. e. 91 körül már nem lehetett tovább kerülgetni a kérést, hogy a római polgárjogot ki kell terjeszteni az itáliaiakra, s amikor M. Livius Drusus erre vonatkozó javaslata megbukott, fél Itália nyílt felkelésben tört ki (az úgynevezett szövetséges háború). Róma lefegyverezte a felkelést azzal, hogy beleegyezett, megadja, amit először megtagadott, s azok segítségével, akik hűségesek maradtak, képes volt leigázni a lázadókat, akik továbbra is kitartottak (hogy miért, az nem világos).
A következmény az lett, hogy az egész itáliai félszigetet, a Pó völgyében fennálló római és latin coloniákkal együtt, római polgárok közösségeibe szervezték. A folyamat részleteit nem ismerjük, de Kr. e. 83-ra nagyjából befejeződött. Ugyanis ebben az évben tért vissza Rómába L. Cornelius Sulla, aki 88-ban rövid polgárháborút vívott azért, hogy biztosítsa a római seregek főparancsnoki tisztét keleten. Könyörtelenül elbánt egyes közösségekkel vagy népekkel, akik szembeszálltak vele, de kísérletet sem tett rá, hogy meg nem történtté tegye a polgárjog kiterjesztését vagy Itália átszervezését.

Kr. e. 89-ben a Pó-völgy az itáliai félszigettel való összeolvadás útjára lépett; Cn. Pompeius Strabo, Magnus atyja, a latin coloniák jogát adományozta a Pó völgyében és Liguriában azoknak a közösségeknek, amelyek még nem voltak rómaiak vagy latinok. A teljes római polgárjog még több mint egy nemzedékig váratott magára, de Caesar azt is megadta nekik.

Már felhívtuk a figyelmet a városi modell terjedésére Itáliában. De ami a polgárjog Itáliára való kiterjesztése után történt, meglehetősen eltérő jellegű volt. Minden tudatlanságunk ellenére nyilvánvaló, hogy az új római közösségeket viszonylag egynemű, városi társadalmakhoz illő alkotmányokkal ruházták fel.
Rómának nehezére esett, hogy ne a városi központ fogalmában gondolkozzék, ha más közösségekkel került kapcsolatba. Így a polgárjog kiterjesztése Itáliára, az új római közösségek megteremtésével, erőteljes ösztönzést adott a városi központok fejlődésének. Ez önmagában viszont valószínűleg Itália romanizálódásának hatékony tényezője volt.

A romanizálódás jelenségét legalább két szinten kell megvizsgálni. Valószínűleg az elit szintjén könnyebb kezdeni. A római rendszert mindig az elit viszonylag magas fokú mobilitása jellemezte. Természetesen ritkán fordult elő, hogy valaki, akinek a családjából soha senki sem viselt tisztséget, elérje a consulságot, mint C. Marius vagy Cicero tette. De az elég általános jelenség volt, hogy egy család néhány nemzedék alatt consuli rangra emelkedjék; s azt, aki családjából elsőként nyervén el a consulságot vagy valamilyen más magas tisztséget, megnemesítette magát és leszármazottait, novus homo-ként, új emberként ismerték.
Az újonnan polgárjoghoz jutott közösségekből származó családok a köztársaság egész története alatt talán egy nemzedéket vártak, s akkor megkezdhették felemelkedésüket a magasabb tisztségekre. A történet nem különbözött ettől akkor sem, amikor Kr. e. 91-89-ben Itáliára kiterjesztették a polgárjogot; Augustus idejében a senatus tele volt a nemrég polgárjoghoz jutott közösségek elitjéből származó tagokkal, akiknek a leszármazottai közül sokan a consuli tisztség betöltésével folytatták. Az előrelépés útja ugyanaz volt, amit mindig is követtek, barátság a már hatalmi pozíciókban lévőkkel, gazdagság, szónoki képesség, katonai ismeretek.

Sokkal nehezebb felmérni Itália egész népességének romanizálódását. El kell fogadnunk, hogy semmit sem tudhatunk egy írástudatlan mezőgazdasági munkás kultúrájáról, aki még ahhoz is túl szegény volt, hogy besorozzák a római hadseregekbe. Ismereteink, ha nem is csak az elitre, legfeljebb a hozzájuk közel állókra vonatkoznak. Adva lévén e korlát, a különböző itáliai helyi kultúrák fennmaradásának vagy elsüllyedésének négy vizsgálatra érdemes mutatója van: a nyelv, a vallási szokások, a családi szerkezet és a temetkezési rítusok. Az utolsó, ha érvényes, különösen hasznos, mivel tekintélyes számú régészeti adatunk van.

A nyelv tanúbizonysága meglepő. Észak-Etruria egészen Kr. e. 91-ig alapjában véve érintetlen maradt a római hatástól. Ez olyan terület, ahol a latin feliratok eddig az időpontig hiányukkal tűnnek fel. A Sulla utáni nemzedékben azonban megjelennek a kétnyelvű feliratok, s Cicero életében az etruszk gyakorlatilag eltűnt. Samnium esetét nehezebb felmérni, mivel a Kr. e. 82-81-ben Sulla által végzett pusztítás következtében, kevés akadály állt a városi élet útjában.
A helyi nyelven, a modern tudósok által oscusként ismert nyelv egyik változatában, írt feliratok bizonyosan eltűntek, de a hallgatásból levont következtetés veszélyes. Délebbre, Lucaniában azonban ugyanez a jelenség mutatkozik, és nincs okunk feltételezni, hogy ezért Sulla volna a felelős; az oscus feliratok helyébe itt a latin feliratok lépnek. Érdemes idézni azokat az adatokat, amelyeket egy új ásatás szolgáltatott Rossano di Vaglióban; itt egy falusi lucanus szentélyt Sulla után bekebeleztek a közeli város, Potentia közigazgatási szerkezetébe.

A vallási szokások és a családszerkezet tanúbizonyságai jelentéktelenek; ezek azt sugallják, hogy a vallási szokások sokféleségének nyomai, mint a különböző helyi naptárak, Cicero életében eltűntek, s a házasságot és az örökösödést szabályozó törvények mind egységesebbekké váltak. A temetkezési szokásokra vonatkozó adatok nagyszámúak és Itália egész területére kiterjednek; egyértelműen azt mutatják, hogy a különböző, gyakran nagy múltra visszatekintő helyi szokások helyét egy viszonylag egységes szokásrendszer foglalja el. Természetesen az elhunytak gazdagságától függően óriási különbségek maradnak, de ez már egészen más kérdés.
Ha igaz, hogy az a korszak, amely Sullát és Augustust elválasztja egymástól, a romanizálódás elért szintjében hatalmas haladás tanúja volt, fennmarad a kérdés, hogy miért. Az alapvető okot a veterántelepülések szaporodásában kell keresni Kr. e. 59 és a 20-as évek eleje között. 59-ben Cn. Pompeius Magnus keleti háborúinak veteránjaival kezdve, hatalmas számú, otthonából kiszakított, hosszú időn keresztül együtt szolgáló embert telepítettek csoportosan le, szülőhelyétől távol. Ennek következtében, s ezt már a következő nemzedék élte meg, a fennálló társadalmi szerkezet mind származási helyükön, mind azokban a településekben, ahol letelepítették őket, megrendült. A korai császárság ebből kialakult itáliai társadalma volt talán a római forradalom legfontosabb és legmaradandóbb következménye.



Michael Crawford