logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Itália népei .

Ha valaki megpróbálja megírni Róma korai történetét, azonnal abba a ténybe ütközik, hogy a Kr. e. 3. század vége előtt egyáltalán nem írták meg a históriáját, s történetének folyamatos feldolgozása Augustus kora előttről nem maradt fenn.
A korai Rómáról szóló irodalmi hagyomány talán legnagyobb gyengesége megalkuvás nélküli Róma-központúsága. Egyes görög írók, mint például Arisztotelész, néha már Polübiosz előtt is tudomást szereztek létezéséről, s írásaikból, közvetlenül vagy más írók műveinek közvetítésével, fennmaradt valami. De az etruszk és a többi helyi hagyomány alapján írt művek szinte nyomtalanul megsemmisültek. Ezért nagyon nehéz megérteni azt a rendkívüli sokféleséget, ami Itália népei között etnikai téren, társadalmi és gazdasági rendszerükben, politikai szervezetükben, vallásukban, nyelvükben és anyagi kultúrájukban fennállt. Rómának nemcsak a szomszédos és rokon latin népeket sikerült meghódítania, hanem olyanokat is, amelyek csak annyira hasonlítottak hozzá, mint a körte az almához.

Itália határain belül a legelkülönültebb csoportot a tengerparton Kümétól Tarentumig sorakozó görög gyarmatok alkották. A Kr. e. 8. századtól kezdve független városokként alapították őket, s hamarosan elérték, hogy az uralmuk alatt lévő területek minden lényeges szempontból a görög világ részeivé váltak. A Kr. e. 5. századtól azonban ezek egyre inkább a belső, hegyvidéki népek támadásainak és hódításainak áldozatává váltak. A „csizma" ujjain a bruttiusok, rüsztjén a lucanusok, északabbra a samnisok, a Rómától keletre élő kisebb törzsek egész csapata, a marsusokat is beleértve, mind arra vágytak, hogy uralmuk alá hajtsák a tengerpart termékeny földjeit és régóta felhalmozott gazdagságát. Néha azonban egyáltalán nem hódítás és barbarizálódás lett ennek a következménye.
E belső, hegyvidéki törzsek hasonló nyelvet beszéltek (amit a tudósok „itáliainak" neveznek), s a történeti korban bizonyosan rokonoknak tekintették egymást. Északabbra, a tengerparton a latinok, s beljebb a sabinok és az umberek ugyanahhoz az „itáliai" nyelvcsoporthoz tartoztak, de történetük jócskán eltért a délebbi népekétől. A legendák mind a sabinokat, mind a latinokat olyan népeknek tekintették, amelyek részt vettek a római állam megalapításában, s a két nép története mindig nagyon szorosan összefonódott egymással. De mind Rómára, mind Umbriára az etruszkok gyakorolták a legerősebb hatást.
Itt a Kr. e. 8. századtól kezdve a belső fejlődés és a külső, zömmel görög hatás együttes eredményeképpen - az etruszk nyelv nem görög és nem itáliai - fejlett városi civilizáció alakult ki; e civilizáció lényegében véve egységes volt, bár az egyes etruszk városok politikailag önállóak maradtak.

Kezdetben az umber civilizáció egészében véve az etruszk halvány utánzata volt, s az etruszk írást használták, hogy umberül írjanak; Rómában azonban valami egészen más történt. A későbbi Forum területét övező dombokon épült falvak a Kr. e. 6. század folyamán egy várossá egyesültek; ugyanebben az időben feltehetően hasonló folyamat zajlott le más latin közösségekben is, mint például Gabiiban és Preanestében.
Az archaikus Latium anyagi kultúrájában nagyon sok közös vonás volt Etruriáéval; de Róma sohasem vált sem kulturálisan, sem politikailag puszta etruszk gyarmattá. Campania története még összetettebb. Itt a késő archaikus és a klasszikus korban a görög városok, elsősorban Kümé és Neapolisz, együtt éltek egy Capua-központú etruszk fejedelemséggel.

A Kr. e. 5. századi samnis hódítás nem semmisítette meg a Campaniában kialakult civilizációt, bár egyetlen etruszk város sem élte túl mint etruszk, s csak Neapolis maradt fenn mint görög város. Ehelyett a samnisok új uralkodó osztállyá váltak. E terület bekebelezése a Kr. e. 4. században valószínűleg a legfontosabb esemény volt a római köztársaság történetében.

Az egyrészt Latium és Campania, másrészt Picenum és Apulia között fennálló különbség nagyon tanulságos. A népesség, amely kevés közös vonást mutat fel az umberektől a bruttiusokig terjedő népcsoportokkal, a görög világgal való kapcsolat eredményeképpen - Picenum esetében a vándorkereskedőkkel, Apuliáéban Talentum görög városával - mindkét területen bizonyos fejlődésen ment keresztül. De Picenum anyagilag elmaradott, írástudatlan és alig urbanizált maradt, s bár Apufiában végül kialakult néhány helyi eredetű város, úgy látszik, hogy politikailag és kulturálisan ezen a területen is ugyanakkor fogyott el az erő, mint a déli görög városokban, a Kr. e. 4. és 3. század között.

Az etnikai különbségeket átvágva, fontos gazdasági és társadalmi különbségek álltak fenn. A görög gyarmatok természetesen teljesen kifejlett poliszok voltak, s nyilvánvaló, hogy az olyan települések, mint az etruszk Veü vagy Capua, a latin Róma vagy Praeneste, sok szempontból hasonlítottak egymáshoz. De Közép-Itália nagy részében egészen Cicero koráig nem voltak városok.
Elszórt falvak és parasztbirtokok határozták meg a vidék képét, amelyek sokszor egy megerősített domb közelében terültek el, ahol háború esetén menedéket találhattak, de amit sohasem laktak vagy építettek ki, s ami ténylegesen még a város politikai vagy vallási funkcióit sem töltötte be. E séma legvilágosabb példáját Pietrabbondate nyújtja, ahol a legnagyobb samnis szentély, ami egyúttal gyülekezőhelyként is szolgált, egy nyitott domboldalon, a domb tetején épült erődítmény alatt feküdt, s mind a szentély, mind az erőd teljesen elkülönült a településektől.

Nem szabad azonban azt feltételezni, hogy a városok hiánya egyúttal a letelepült mezőgazdaság hiányát is jelentette. Természetesen a görög poliszok népességük szabad paraszti rétegéből toborozták hadseregüket, s ugyanez vonatkozott Rómára is. Ennek igaznak kellett lennie a korai Itália többi közösségére nézve is.
Itália meghódítása a rómaiak által ugyanis csaták sorából állt a rómaiak és ellenségeik nehézfegyverzetű gyalogsága között; s a nehézfegyverzetű gyalogság léte a szabad parasztok létét feltételezi. Ez vonatkozik Etruriára is, annak ellenére, amit forrásaink a népesség szolga rétegéről beszélnek (egyesek Spártára gondolnak, ahol a helóták hoplita társadalmat hordoztak vállaikon, nem arisztokratikust); s vonatkoznia kell Samniumra is, bár forrásaink gyakran azt a benyomást keltik, hogy itt a népesség pásztorokból állt.
S valóban, ha valaki Itáliában utazik, ami egészen más, mint csak a térképet nézni, még nagy magasságokban is újra meg újra zsebkendőnyi, szántóföldi művelésre alkalmas területekre bukkan, s ez valószínűleg így volt az ókorban is.

Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak pásztorok. S az itáliai éghajlat - a meleg, száraz nyár és a hideg nedves tél - és az itáliai földrajz - folyó- és tengerparti síkságok, illetve magas hegyek - kombinációjából következett, hogy a birkatenyésztés olyan jellegzetes formákat öltött, amelyek a Mediterraneumban máshol is megtalálhatóak voltak.
A tél kezdetétől kora tavaszig a síkságon legeltettek, gyakran a szántóföldön, ahol gabonát arattak, a forró évszakban pedig az olvadó hó által öntözött magas hegyoldalakon fekvő legelőkön. Ez a transzhumálásnak nevezett rendszer jelenthette egyszerűen csak azt, hogy a nyáj ugyanabban a völgyben le-föl mozgott; de jelenthetett hosszú vándorlást is az apuliai téli legelőktől, például, a Közép-Apenninek hegyeiben fekvő nyári legelőkig, ha azt a politikai feltételek megengedték.



Michael Crawford

.-