Rómában a Kr. e. 2. század utolsó nemzedéke alatt a birodalom zsákmányának felosztása körül vívott politikai harc éppen azért vált olyan elkeseredetté, mert az egyre bőségesebb lett. Kr. e. 133-ban Pergamon utolsó királya a rómaiakra hagyta királyságát; e területet, amiből később Asia provinciát szervezték, a római területszerzések (nem tévesztendő össze a hatalom megszerzésével) második nagy korszakának közepén nyerték el, a Kr. e. 146-ban meghódított Africa és Achaia, illetve a 121-ben elfoglalt Provance között. Ennek következtében gyorsan nőtt a tengeren túl adószedőként, pénzkölcsönzőként, rabszolga-kereskedőként élő rómaiak száma.
Véletlenül éppen Keleten maradtak fenn dokumentumok tevékenységükről, s kétségtelenül itt lehetett a legnagyobb nyereséget szerezni, de a folyamat nyilvánvalóan Nyugaton is éppúgy előrehaladt. Ebben az összefüggésben az a fontos, hogy külföldön a nép, amellyel érintkeztek, egyenlőként kezelte az itáliaiakat a rómaiakkal; ezek kétségtelenül egyre fájdalmasabban érezték a római polgárjog hiányát.
Más tényezők is említésre méltóak. Ebben a korszakban bizonyára némi tényleges urbanizáció is végbement, s nemcsak a meglévő központokat szépítették. Például Bovianumban és Saepinumban, Közép-Samniumban, ahol korábban csak elszórt falvak vagy tanyák és menedékhelyül szolgáló domberődök voltak, az erődök alatt húzódó síkságon városok kezdtek kinőni a földből. Monte Vaianóban magát a domberődöt kezdték folyamatosan lakni. Terjedt a társadalom római városmodellje. E fejlemények hatására az itáliai közösségek bizonyára még fájdalmasabban érezték formális kisebbrendűségüket és a római politika fölött gyakorolt befolyásuk hiányát.
A rómaiak néha önkényesen viselkedtek a helyi elit tagjaival szemben. C. Marius pályafutása - Kr. e. 107 és 100 között hatszoros consul, Jugurtha legyőzője, Róma megmentője a cimberektól és a teutonoktól - megmutatta, hogy mit érhet el egy arisztokrata, aki olyan itáliai közösségből származik, amelyet polgárjoggal ruháztak fel.
Bizonyos ugyanakkor, hogy a szövetségesek tényleges sérelmei szaporodtak, amint Róma úgy próbálta orvosolni saját parasztkatonái hiányának következményeit, hogy mind nagyobb katonai terheket rótt itáliai szövetségeseire. Figyelemre méltó, hogy ezekben az években milyen nagy nehézségeket okozott Rómának, hogy a numidiai Jugurtha viszonylag jelentéktelen figuráját legyőzze, s milyen sebezhető volt a cimberekkel és teutonokkal szemben. Csak a szerencsének köszönhette, hogy a Pó völgyénél nem jutottak közelebb Rómához. S felvethető a kérdés, vajon legyőzték volna-e Jugurthát vagy őket C. Marius tehetsége nélkül.
Michael Crawford