logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A politika a köztársaság középső szakaszában

Róma Kr. e. 4. és 3. században vívott háborúiban a vezető réteget a vegyesen patrícius-plebejus eredetű nemesség szolgáltatta, amely a rendi harcok megoldásának eredményeként alakult ki. A consulokat és a többi magasabb tisztségviselőket, valamint ezek leszármazottait, úgy tekintették, hogy az új feltételek mellett ők alkotják a nemességet. Ez volt az a csoport, amely a senatus hatalmának hagyományos korszakában a senatust alkotta.
Be kell vallanunk, szinte semmit sem tudunk arról, hogy miként működött a politika ebben a társadalomban. A kérdés legalább két szinten merül fel, a senatori eliten belül és az elit és a népesség egésze között. Bár azt, amit forrásaink a korszakról, a köztársaság középső szakaszáról elmondanak, kétségtelenül erőteljesen színezi a romantika, mégis ésszerűnek látszik a feltételezés, hogy mind az elit, mind a társadalom egésze oly mértékben egységes volt, ami Cicero korában már nyilvánvalóan nem volt érvényes.

Az eliten belül bizonyosan versengtek a tisztségekért, a hatalomért és a befolyásért. A Kr. e. 3. századból fennmaradt egy korai síremlék, L. Cornelius Scipio Barbatusé, s a L. Caecilius Metellusnak, a Kr. e. 251. év consuljának halálakor elmondott elogium egy részlete. Mind Barbatus feliratának, mind a Metellus halálakor elmondott elogiumnak csak akkor van értelme, ha egy versengő arisztokrácia közegében értelmezzük őket.
Nyilvánvalóan voltak feszült időszakok, mint az, amikor Sulla egyik ősét kicsapták a senatusból, mert feltűnő módon fitogtatta gazdagságát. De egészen vad feltételezés lenne, hogy a Kr. e. 4. és 3. századot ugyanolyan elkeseredett és lelkiismeretlen harcok jellemezték volna, mint amilyenek azok Cicero korában voltak. A Kr. e. 251. consult úgy írták le, mint aki nagy, becsületesen szerzett vagyonnal rendelkezett. E leírásnak csak az első részét lehetne Caesarról elmondani.

Nem tudjuk, miként oldották meg a helyzetet, amikor az elit tagjai nem értettek egyet a politikában. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy szinte bizonyosan a fantázia terméke az a modern elmélet, miszerint teljes gensek, mint például a Corneliusok vagy a Caecilianusok, egyetlen egységként működtek, s szilárd szövetséget kötöttek más gensekkel.
Az elmélet egyetlen korszakban sem alkalmazható, ahonnan első kézből származó adataink vannak, s paradox lenne ezt ott alkalmazni, ahol ilyen adataink nincsenek; az olyan emberek, mint Barbatus vagy Metellus emberfeletti egyéniségeknek mutatkoznak, akiknek ambíciói néha valóban szerepet játszottak abban, hogy Rómát háborúba hajszolják.

Még sűrűbb homályban vagyunk, ha arra kerül sor, hogy az elit és a népesség egésze között fennálló viszonyt kell megértenünk. Természetesen akkor is vitatkoztak azon kérdések felett, amelyek a Kr. e. 2. és 1. században majd a viták jellegzetes kiváltó okai lesznek; így például 290-ben ellentétes nézetek hangzottak el arról, hogy miként kellene viszonylagos egyensúlyba hozni egymással a Sabinumban meghódított földek felhasználásakor a szegények közötti felosztást és a gazdagoknak való eladást; s Polübiosz beszámol egy vitáról, amit 232-ben az váltott ki, hogy Picinumban és a Pó-völgy délkeleti részén osszanak-e földeket. De a Kr. e. 4. és 3. századi római történelem érthetetlen lenne a feltételezés nélkül, hogy az alsóbb rendek zömmel elégedettek voltak a nobilitas vezetésével, s a kárpótlással, amit uralmuk alatt szereztek.

Szokás szerint a clientelát, egyik embernek a másiktól való hagyományos, gyakran öröklött függőségét tekintik a köztársaság középső szakasza római társadalmában a legfőbb egyesítő erőnek. De bizonyosan működtek más tényezők is.
Bár Róma, mint rövidesen látni fogjuk, más ókori államokkal összehasonlítva már a Kr. e. 3. században nagy kiterjedésű volt, nyilvánvalóan olyan társadalmat alkotott még, ahol a különböző társadalmi szintek között viszonylag egyszerű volt a kapcsolatteremtés; az a nagyszámú vállalkozás, amiben az elit és a nép osztozott, mint például a háborúk és a gyarmatosítás, biztosította, hogy a kettő viszonylag szoros kapcsolatban maradjon egymással. S az elit most és később is a közös értékekkel igazolhatta és igazolta tetteit a népesség egészével szemben; ezek az értékek, egyebek között, azt a hitet is magukba foglalták, hogy az istenek jóváhagyása szükséges hozzájuk, s hogy e jóváhagyás mellett Róma nem veszíthet.

A Kr. e. 3. század, mint Polübiosz megfigyelte, nemcsak a római politikai szervemet fejlődésének csúcspontja volt; ez jelezte a Róma által kiépített itáliai szövetségi rendszer virágkorát is, mielőtt a feszültségek mutatkozni kezdtek volna.
Az utolsó nagy gall támadás, amivel Itáliának szembe kellett néznie, Kr. e. 225-ben történt, s az ellene való felkészülés kapcsán sorolja fel Polübiosz a Róma rendelkezésére álló emberanyagot. Ebben az első római történetíró, Q. Fabius Pictor leírására hivatkozik, aki maga is a Kr. e. 225-ös események szemtanúja volt. Bár Polübiosz jegyzékében számos homályos részlet van, az egybevág azzal, amit a korabeli római polgárok számáról más forrásokból tudunk, s azt sugallja, hogy az a római és itáliai emberanyag, amit Róma felhasználhatott, hat-hét milliós nagyságrendű volt.


Michael Crawford