Róma városa falvak egyesüléséből alakult ki; ennek az lett a következménye, hogy a Forumot többé már nem temetőnek használták, hanem az új város nyilvános köztere lett. Érdekes, hogy a nagy etruszk város, Veii, amely hosszú éveken keresztül Róma legfontosabb vetélytársa volt, szintén olyan fennsíkon épült, amelyet eredetileg különálló falvak foglaltak el. A Veiivel való összehasonlítás más szempontból is tanulságos; ugyanis Róma és Veii nemcsak nagyobbak, hanem nagyságrendekkel nagyobbak voltak, mint az összes többi község a Tiberis alsó völgyében.
Az biztos, hogy Róma értékes trófea volt, s a római hagyomány egyhangúan azt állítja, hogy Rómában kezdetben királyok uralkodtak, s hogy Romulusnak, a város névadó alapítójának és első királyának két utolsó utódja etruszk kalandor volt, Tarquinius Priscus és Tarquinius Superbus. Rómába jövetelük és hatalomra jutásuk a közép-itáliai archaikus társadalmaknak, mint egésznek, fontos jellegzetességét tükrözi - nyitottságukat, ami lehetővé tette a „vízszintes behatolást".

Ahogy az archaikus Görögországban az egyik poliszból származó türannoszok és arisztokraták összeházasodtak a másikból származókkal, az archaikus Itáliában sem szabályozták szigorú előírások a polgárjogot, amelyek örökre születési helyükre láncolták volna az embereket. S ami még fontosabb, úgy látszik, a „vízszintes behatolás" minden társadalmi szinten érvényesült; ugyanis a római monarchia bukását közvetlenül követő években befogadták a közösség tagjai közé a sabin arisztokrata Appius Claudiust és csatlósait; őt meglévő rangjának megfelelő társadalmi szinten, azokat az övéknek megfelelő szinten.
S amikor, a Kr. e. 4. századtól kezdve, már megbízható következtetéseket tudunk levonni Róma és a többi latin közösség viszonyára vonatkozóan, megfigyelhetjük, hogy a kapcsolat egyik lényeges elemét az egyik közösségből a másikba való szabad mozgás alkotja. Nem különösebben fontos, hogy a kapcsolatnak ez az eleme annak a kornak a maradványa-e, amikor a latinok még egységes törzsi közösséget alkottak, vagy a Kr. e. 6. és 5. századi diplomácia eredménye. Ami számít, az az, hogy az archaikus itáliai társadalom közegében ez elfogadhatónak látszott.

Az Appius Claudius csatlósainak járó társadalmi szint tárgyalásánál figyelmen kívül hagytuk a korai római történelem egyik alapvető kérdését. A római hagyomány egyhangúan azt állítja, hogy már a monarchia uralma alatt létezett a családoknak egy olyan, patríciusként ismert csoportja, amelynek a köztársaság korai éveiben sikerült megszereznie mind a világi és vallási tisztségek monopóliumát, mind a közösség anyagi erőforrásainak szinte teljes ellenőrzését.
Azokat, akik nem voltak patríciusok, forrásaink plebejusként ábrázolják - ez az a rendszer, amelyet saját korukból ismernek -, de valószínű, hogy a rómaiak korai közössége olyan szociális csoportokat is magába foglalt, amely nem volt sem patrícius, sem plebejus. Az nyilvánvaló, hogy nagyon gyorsan kialakult egy plebejus mozgalom, s - a tudósok által a rendek harcaként ismert folyamat során - a patrícius államéval párhuzamos - és alternatív - szervezetet alakított ki.

A plebejus szervezet felállítását azért határozták el, hogy megtörjék a világi és vallási tisztségek patrícius monopóliumát, s csökkentsék a szegények a gazdagok általi gazdasági kizsákmányolásának mértékét. Első törekvésében a plebejus mozgalom tökéletesen sikeres volt; s a Kr. e. 2. században Cato már azt feltételezhette, hogy egyetlen római polgár számára sem volt formális akadálya annak, hogy elérje az állam legmagasabb tisztségeit. Rövidesen látni fogjuk, hogy a plebejus gazdasági törekvések mennyire teljesültek.

A „római polgár" fogalmát használtuk; s a római polgárjog egységes fogalma valóban a leírt folyamat eredménye, amelynek a végén, ha valaki Rómában lakott, vagy szabad és római polgár, vagy rabszolga volt. Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a római társadalom nyitottsága a plebejus mobilitással szemben, ami e tény következménye, amennyire tudásunk terjed, Róma egyedülálló vonása volt; s bár vonatkozhatott a többi latin közösségre is, valószínűleg nem vonatkozott az etruszkokra, akik a görög közösségekhez hasonlóan, továbbra is egy sor társadalmi státust ismertek a rabszolga és a szabad között.
De ez nem elég.
A görög megfigyelők nagy meglepetésére az a rabszolga, akit egy római polgár felszabadított, maga is római polgár lett. És mint látni fogjuk, adott pillanatban a római polgárjogot nemcsak a latin közösségek tagjai szerezhették meg, hanem itáliai népek is. Adva lévén a tény, hogy abban az időben, amikor ez történt, Róma Közép-Itália uralkodó hatalma volt, ezt úgy kell tekinteni, mint ami a római társadalom nyitottságát jelzi az „alulról való behatolással" szemben.

Általános fogalmakban beszéltünk a korai Róma világi és vallási tisztségeiről, s a római államéval párhuzamos plebejus szervezet megteremtéséről. A monarchia idejében a király feltételezhetően megtárgyalta az ügyeket egy tanácsadó testülettel, s ez az intézmény vált később a köztársaság senátusává.

A Kr. e. 6. század végén a király helyére, aki élethossziglan viselte tisztségét, két consul lépett, akik alkalmanként egy-egy évig töltötték be hivatalukat. Ráadásul forrásainkban a köztársaság korai éveiben sajátos pénzügyi (questorok) és különböző katonai tisztségek is megjelennek.
A források valószínűleg nem rendelkeztek pontos információkkal; de teljesen ésszerű az a feltételezés, hogy már a monarchia alatt differenciált közigazgatási szerkezet állt fenn; a kijelölés módja a köztársaság megszületésével kinevezésből valószínűleg választássá alakult át. S már a monarchia alatt megvolt az a két különböző mód, ahogy a római nép gyűlésként szerveződött, a comitia curia, a rokonsági csoportokba szervezett nép, s a comitia centuriata, a katonai egységekbe szervezett nép.
A plebejus szervezet fejlődésének eredményeként plebejus tisztségeket hoztak létre, amelyek közül a legfontosabb a néptribunus (tribunus plebis) volt, s egy újabb gyűlést, a concilium plebist vagy comitia tributát, a tribusonként, lakóhelyenként szervezett népét.

Amint a plebs elérte célját, a patríciusokkal való politikai és vallási jogegyenlőséget, szervezetét egyszerűen beültették a római állam szervezetébe. A néptribunusok a római állam különböző gyakorlati célokra szolgáló tisztségviselői lettek, a concilium plebis pedig comitia tributa néven gyűléseinek egyike.
A plebejus szervezet, miközben létrehozta gyűlését, megőrizte a fennálló római gyűlések egyik legkülönösebb vonását is, nevezetesen a csoportokban való szavazást. Soha egyetlen római gyűlés sem hozott határozatot a jelenlévők és szavazók fejenkénti többsége alapján; minden egyes csoport, bárhogyan is határozták meg összetételét, mint ilyen hozta meg döntését, s a gyűlés határozata e csoportok többségének határozata lett.

A comitia centuriata esetében, amelynek feladatköre magába foglalta a consulok megválasztását is, e csoportokat oly módon szervezték meg, hogy az megkönnyítette a gazdagok túlsúlyának az érvényesítését. Mert legalábbis kialakult formájában, a köztársaság középső szakaszában (Kr. e. a 4. és 3. században) a comitia centuriata számos olyan csoportot foglalt magában, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy lovasként szolgáljanak, számos csoportot valamivel alacsonyabb vagyoni kvalifikációval, s így tovább.
Általánosan szólva, minél gazdagabb volt a csoport, annál kevesebb embert ölelt fel; ennek eredményeként tagjainak aránytalanul nagy befolyása volt a gyűlésben. A monarchia és a korai köztársaság alatt a rendszer bizonyosan egyszerűbben működött, de az alapjául szolgáló elv valószínűleg ugyanez lehetett. Természetesen az elvet csak sokkal később fogalmazták meg tudatosan, de hatására a gazdagok, akik több adót fizettek és akikre sokkal nagyobb teher nehezedett a közösség védelmében, nagyobb súllyal rendelkeztek a politika meghatározásánál. Meg kell azonban jegyezni, hogy a gazdagok csak akkor dönthették el a szavazás kimenetelét, ha egységesek voltak - ami valószínűleg ritkán fordult elő. Nyilvánvalóan a plebejus gyűlés jellegét és célját tükrözte az a tény, hogy a csoportok kialakításánál nem ruházták fel előnyökkel a gazdagokat.

Rómának a monarchia alatt viszonylag differenciált közigazgatási szerkezete volt, s ebben a legrégibb időktől kezdve ugyanolyan folyamatos fejlődés mutatkozott, mint a különböző római gyűlések fejlődésében. Róma egész története folyamán figyelemre méltó hajlandóságot mutatott rá, hogy új tisztségeket alkosson, amelyek azután egyes speciális feladatokat átvettek a consuloktól; így a praetorok adott pillanatban átvették az igazságszolgáltatás specializált feladatkörét, a censorok nagyjából minden öt évben összeírták a polgárság tagjait és az adóköteles vagyon mennyiségét, s megújították a római nép imáját az istenek kegyeiért. Egészen az utolsó évek anarchiájáig a census volt az az eljárás, amelynek segítségével kijelölték a közösségben az emberek helyét, mint katonáét, adófizetőét és szavazóét.

A római közösség nemcsak polgárokból állt, akik asszonyaikkal, gyermekeikkel és a tőlük függő rabszolgákkal tartoztak. Magába foglalta az isteneket is, s a római vallási szerkezet és történet számos nagyon meglepő vonásában a világi szerkezet és fejlődés tükörképét alkotja. Először, a korai köztársaság közigazgatási szerkezetének viszonylagos bonyolultsága párhuzamos papságának sokféleségével. Kezdettől fogva két jelentős testület állt fenn, a pontifexeké, élükön a pontifex maximusszal (és általános ellenőrzése alatt a Vesta-szüzeké), és az auguroké; általánosságban szólva, az előbbiek foglalkoztak az áldozatokkal (a Vesta-szüzek a közösség szent tűzhelyével), az utóbbiak állapították meg az istenek akaratát, például a madarak repülésének megfigyelésével.
S ahogy az állam új tisztségeket alkotott, hogy kielégítse az új szükségleteket, időről időre a vallás területén is új papi testületeket hoztak létre. Ráadásul a köztársaság papi tisztségeit sokszor olyanok töltötték be, akik világi tisztségeket is viseltek, azzal a különbséggel, hogy a papi tisztség élethossziglanra szólt, a consulság alkalmanként csak egy évre. Mert Rómában a vallás és a politika nem alkotott két külön világot, hanem ugyanannak a világnak két elválaszthatatlan része volt. Hiba lenne azt feltételezni, hogy valami „baj" volt a római vallással, mert az istenek világa összekapcsolódott a politikai viták világával.

Másodszor, a római államéval párhuzamos plebejus szervezet is megteremtette a maga kultuszapparátusát, amelynek Róma város eredeti határain kívül, az Aventinus dombon volt a központja, s Ceres, Liber és Libera kultuszát foglalta magába.
Végezetül, a vallás területén megnyilvánuló újítási készség, amit az új papi testületek és a plebejus vallási szerkezet létrehozásában figyelhettünk meg, szélesebb körben is működött. Talán a köztársaság vallástörténetének legtudatosabb vonása, hogy állandóan új istenségeket fogadtak be Etruriából, Itália más részeiből és a tengeren túlról. A gyakorlat nem a meglévő istenekkel való elégedetlenség jele, sőt éppen az ellenkezőé.
Ahogy polgárai adták Róma katonai erejét, s Róma története nagy részében folyamatosan törekedett rá, hogy ezek számát szaporítsa, ugyanúgy, mivel az istenek segítették Rómát, hogy csatákat nyerjen, annál jobb volt, minél több istent imádtak.

A katonailag sikeres patrícius-plebejus állam létrehozásán kívül a rendek harcának egy másik következményét is meg kell említeni. Az alsóbb rendek követelései közé tartozott az is, hogy kodifikálják és írásba foglalják a római polgári jog előírásait, abból a célból, hogy az ne legyen kiszolgáltatva a patrícius tisztségviselők önkényének. Az eredmény az úgynevezett XII táblás törvény lett (hagyományosan Kr. e. 450 körül), amelynek az előírásai alkották a római polgári jog alapját még Cicero korában is.
A Cicero korabeli és későbbi írók idézetei segítségével világos fogalmakkal rendelkezünk a XII tábla eredeti tartalmáról; ez olyan társadalmat tükröz, amely ugyan még egy kicsiny mezőgazdasági közösségé, de amelyben a rokonsági csoportok jelentősége már csökken, s már jelentős számú rabszolga van.


Michael Crawford