Forrásaink bizonyos mértékig azt a természetes érzést erősítik bennünk, hogy a Római Birodalmat városállamok hatalmas láncolataként képzeljük el, hiszen jobbára mi is városi emberek volnánk. Ha ez a nézetünk túlságosan leegyszerűsíti is a helyzetet, ennek az lehet az oka, hogy a Birodalom legkülönbözőbb részein létesült városok és gazdasági funkcióik uniformizáltnak tűnnek fel, s maguk a városok is eltérő ütemben fejlődtek.
Tacitus egyik passzusa arra utal, hogy a történész felfigyelt rá, a maga korában milyen gyors lett Numidia urbanizációja, amíg Tiberius uralma alatt itt még nem indult meg a városiasodás. Az urbanizáció folyamatát éppen az észak-afrikai Numidiában igazolják a régészeti feltárások és az epigráfiai emlékek, olyan városokban, mint Madaurus, Cuicul (a mai Dzsemila), Milevis, Sititis. Ezek bennszülött települések voltak, melyek az 1. és a 2. század fordulóján municipiumokból coloniák rangjára emelkedtek.
Britannia kormányzója, Agricola ösztönözte a tóga viselését, a házépítést, a közművek létesítését és a latin nyelvhasználatot, s nevét felvésette a Verulanum (a mai St. Albans) fórumán álló középületre, holott ezt a várost, bár municipiumi rangra emelkedett, tehát önkormányzati rangot vívott ki, még mindig jószerével faházak alkották, és jóformán nem voltak kövezett utcái.

Ismét csak Tacitus nyomán tudjuk, hogy a batáviai (a mai németalföldi) frízek Tiberius alatt még föllázadtak, mert szarvasbőrben fizetendő adóval sanyargatták őket, de Claudius alatt egy római kormányzó letelepítette őket, és sersatust alakíthattak, elöljárókat neveztek ki föléjük, és törvények szabályozták életüket.
Nyugaton mindenütt új városokat alapítottak. Közép-Galliában Bibracte (ma: Mont Beauvray) kelta oppiduma (vára) helyén, amely kedvezőtlen helyen, a Morvan magaslatai között épült, új város alakult, Augustodunum (Autun), hatalmas, kör alakú város az Arroux folyó mellett, jól megközelíthető területen.

Tiberius korára a gall nemesség fiait ugyanitt már a szabad művészetekre tanították, hogy idővel a birodalmi arisztokrácia tagjai közé emelkedjenek. Bibracte viszont hanyatlásnak indult, nem erőszakos külső beavatkozás miatt, hiszen a régészet tanúsága szerint Augustodunum alapítása után még lakott hely volt, hanem azért, mert kedvezőtlen helyszínéről a lakosság a vonzó új városba költözött. Ugyanígy a Noricum (kb. a mai Ausztria) tartományban lévő bennszülött település, Magdalensberg is új városnak, a Klagenfurttól északra épült Virunumnak adta át helyét, amely a provincia székhelye lett.
A Birodalom keleti tartományaiban viszont alig alakultak ki új városok, mert a hellenizmus korának uralkodói már nemigen hagytak helyet új települések számára. Egyes kivételektól eltekintve, mint a Kis-Ázsia déli részének nyugtalan szegélyén alapított kolóniák, a Kelet befolyását állandóan növekvő prosperitása idézte elő, amit a pax Augustának köszönhetett, semmint a római hatalom bármiféle ösztönző lépéseinek. Palmyra, Gerasa, Bostra és Damascus, a karavánutak végén épült városok ismét fellendültek, amikor a rómaiak megszilárdították a Kelethez fűződő kapcsolatokat, fellendítették a gazdasági tevékenységet, s a térséget ellenőrzésük alá vonták.
Palmyra látványos urbanizációja, jóllehet már a hellenisztikus királyok alatt megkezdődött, lényegében a Római Birodalom védőszárnyai alatt teljesedett ki, és Tiberius uralkodásától kezdve egészen addig tartott, amíg a palmyrai állam a 3. század végén össze nem omlott.

Mindenekfölött mégis nyugaton javultak meg az életviszonyok, a városok fellendülése, az egészségesebb életmód és a gazdasági fejlődés hatására. Maga Róma is hatalmas változások színtere lett: Augustus és utódai roppant beruházásokat ösztönöztek, s ezáltal nemcsak arról volt szó, amit Augustus - joggal - saját vívmányának tekintett, hogy Róma téglavárosból márványvárossá változott, hanem arról is, hogy a lakosság már nem szenvedett ínséget; közellátása, csatornázása és ivóvízellátása pedig szinte példa nélküli biztonságot nyújtott.

Az Agrippa által rabszolgákból toborzott karbantartó munkások a kiváló férfi halála után Augustus irányítása alá kerültek, s a princeps, mondhatni, privatizálta a csatorna- és vízhálózatot, amikor a karbantartás feladatát egy „vízügyi felügyelő", curator aquarum hatáskörébe utalta. Nem szabad elfelednünk, hogy a Birodalom városlakóinak zöme nem palotákban élt, vagy a Pompeii és Herculaneum házaihoz hasonló, kertekkel, szobrokkal ékes és freskókkal díszített termekben, hanem egyszerű lakóházak tömbjeiben, akárcsak a mára romba dőlt ostiai negyedekben.

A 64. évi tűzvész után Rómában olyan intézkedéseket hoztak, amelyek sokat elárulnak az 1. századi Róma általános életkörülményeiről, s ugyanez történt a többi nagyvárosban is. Szabályozták a lakóházak megengedhető magasságát, ezek nem illeszkedhettek többé egymáshoz; az építőanyagokat tűzálló kőből kellett előállítani, nem engedélyezték a gerendaszerkezet alkalmazását, az építési vállalkozók pedig anyagi támogatásban részesültek.

A vízvezetékek „megcsapolását" a kormány felügyelői akadályozták meg, s a háztartásokat kötelezték, hogy szerezzenek tűzoltó berendezéseket, amelyeket könnyen hozzáférhető helyen kellett tárolni. Mindenki egyetértett abban, hogy az új város szebb, mint a régi. Egyesek azt állították (minthogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni), hogy az új város kevésbé egészséges, mint a régi Róma, amelynek keskeny sikátorai és magasabb házai között árnyasabb és hűvösebb volt a levegő. Ez az új, nyílt térségek miatt lehetetlenné vált.
Az utóbbi panasz még jogos is lehetett, ha arra a városrészre célzott, amely Nero álmai nyomán alakult ki az „Aranyház" környékén, ahol gyepszőnyegek zöldelltek tavacskák és vidéki tájakat utánzó halmok között, s amelyről Tacitus megjegyezte, hogy jóvátette a Természet hiányosságait.

Bár az antik társadalom és közigazgatás alapegységét a városok alkották, sokan éltek határaikon kívül, méghozzá sokféle környezetben. Fennmaradtak például törzsi „rezervátumok", legalábbis Észak-Afrika bizonyos vidékein, egészen a késői császárkorig, de azután is; egyes csoportok továbbra is falvakban (vici) laktak, mások az északi provinciák tágas villáiban, amelyek a romanizáció épp oly fontos tényezői voltak a Birodalom végein, akár a városok.
A hegyvidékeken, főként ismét csak Észak-Afrikában (Kabilia és az Aurés sziklatömbjei között), valamint Dél-Kis-Ázsiában, például Isauriában, hegyi lakók kis szigetei maradtak fenn, amelyeket alig érintett meg a római civilizáció. Igaz viszont, ha éhínség fenyegette őket, ezek a „barbárok" is a római városokat övező megművelt földekre költöztek le sasfészkeikből. A Szahara északi határán és keleten nomád pásztorok, a Birodalom északi szegélyén pedig barbár germánok kóboroltak, át meg át a római limesen, ügyet sem vetve rá, hol húzódnak a Birodalom határai.

Amennyiben csak a városokat és jószerével az írástudó rétegeket vesszük figyelembe (márpedig a forrásanyag zöme csak velük foglalkozik), vagyis ezek alapján elemezzük a római társadalmat, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy figyelmen kívül hagyjuk a lakosság zömét alkotó tömegeket, amelyek kezemunkája révén jöhettek létre és maradhattak fenn a városok, és amelyek aránytalanul kevéssé szerepelnek a fennmaradt forrásokban: ez a réteg pedig a vidéki földművesek sokasága.
Az, hogy a városok ténylegesen a földművelők gazdasági kizsákmányolása révén maradhattak fenn, axiomatikus észrevétel. De tévedés lenne feltételeznünk ennek alapján, hogy a városok és a vidék lakossága között emiatt kölcsönös ellenérzés feszült. A város mint piac, mint a javak elosztásának centruma, az alkalmi szórakozás forrása, nemkülönben az istenek otthona, reális és aktív szerepet játszott a földművelők életében, még akkor is, ha a gazdálkodók ritkán látogattak ide.

A 4. században Aranyszájú Szent János (Johannész Khrüszosztomosz) azt írta a keresztény ünnepeken Antiokhiába özönlő szír földművesekről, hogy „más nyelven beszélnek, mint jómagunk, de hitük ugyanaz, akár a miénk". Ez a megjegyzés egyike a földművelőkre vonatkozó hézagos irodalmi utalásoknak, sőt egyike azoknak az eseteknek, amikor szóba kerül, hogy a vidékiek nem görög vagy latin nyelven beszéltek, de a szituáció, amelyet felidéz, nyilvánvalóan hétköznapi tényekre céloz. Továbbá a helyi arisztokraták, akik a politikát irányították és közszolgálati feladatokat láttak el, egyúttal nagybirtokosok is voltak, akik idejük nem csekély részét töltötték vidéki birtokaikon és udvarházaikban.
Ezt a kettős életformát tükrözi Apuleius leírása a 2. századi Oea városáról (Tripolitania), vagy Ammianus Marcellinus, a történetíró beszámolója a 4. századi észak-afrikai Leptis Magnáról és a mezopotámiai Nisibisről. Az igazi „városi emberek" közé sorolhatjuk a tanítókat és az orvosokat, a kézműveseket, a jövendőmondókat és a mágusokat, a kalmárokat és a gazdag kereskedőket és így tovább. Velük szemben a görög és a római értékrendet valló társadalmi rétegek amatőr földesurakra jellemző megvető magatartást tanúsítottak, s a legkevésbé sem respektálták a „városaiakat".

A társadalom minden szintjén, akár a tartományokban, akár Itáliában, a földbirtokosok érdekcsoportja tartotta kézben a politikai hivatalokat. A korai császárság senatori osztályát nemesi származású földbirtokosok alkották, akik vagyoni cenzus alapján kerültek a politikai élet színterére, vagyis azok, akik számottevő magántulajdon birtokában voltak. Ők számíthattak sikeres politikai karrierre, bár - kivételes eseteket nem számítva - nem voltak hivatásos katonák, és nem értettek a pénzügyekhez. Vagyis nem kellett szakembereknek lenniük, elegendő volt, ha az irodalomban jártas, kulturált, általános élettapasztalatokra szert tett férfiak hírében álltak.
A helyi politika területén a gazdag kereskedők sem vethették meg a lábukat, még olyan virágzó kereskedővárosokban sem, mint Arelate (Arles) vagy Lugdunum (Lyon), legfeljebb Ostia kereskedői számíthattak politikai pozíciókra, de hát Ostia kivételes eset volt, mert kis területen épült, és gazdaságát fontos külkereskedelme határozta meg.

Arról a férfiúról, aki hátat fordított a politikának, hogy kereskedelem révén szerezzen vagyont, úgy beszéltek, mint aki a „nyugalmat" (quies) választotta; ez persze nem lelki nyugalomra célzott, hanem arra, hogy módjában áll pénzt keresni, vagyont gyűjteni, szabadon a politikai élet béklyóitól és gátlásaitól. A két híres testvér, az ifjabb Seneca és öccse, Mela, a senatori, illetve a lovagi rend tagja volt a Julius-Claudiusi dinasztia uralta Rómában. Közülük Meláról írta Tacitus, hogy „perverz" ambíciói vannak, mivel úgy döntött, hogy procuratori megbízatásából meggazdagodik.
Talán a két testvér ravaszabb volt, mint Tacitus gondolta; meglehet, tudatosan „osztották fel a terepet" maguk között, azt a két területet, ahol a kortársak igazán érvényesülhettek: a politikai és a kereskedelmi szférát. Bár a két „vadászmező" összefügghetett, Cassius Dio, a történész arra gyanakodott, hogy a brit „királynő", Boudicca vezette felkelést az robbantotta ki, hogy Seneca a szigetország vezetőitől visszakövetelte azt a negyvenmillió sestertiusra rúgó kölcsönt, amelyet valószínűleg a magas kamatokból neki járó haszon reményében folyósított.

Az exportcikkek előállításának, a kézművességnek és a kiskereskedelemnek a provinciák gazdasági életében játszott szerepe ugyanolyan fontos volt, akárcsak a földművelésé, amelyen a római gazdaság alapult. Mindez világosan kiderül forrásainkból. Erről árulkodik a római történelem egyik legfontosabb felirata, amelyet Kr. u. 301-ben véstek kőbe, és Diocletianus ármaximálási rendeletét örökíti meg. De erre a szerepre utalnak azok a kirívóan nagy költségek is, melyeket a birodalmi nagyvárosok fogyasztói számára fordítottak, ennek emlékei továbbá az itt-ott felszínre került hajóroncsok rakományai, sőt az a rengeteg sírfelirat is, amely főként a nyugati provinciákból maradt ránk.
A temetkezési feliratok és a sírkövek domborművei sokféle kereskedelmi, általában pedig vállalkozói tevékenységet említenek, amelyekre az elhunytak büszkék lehettek, hiszen így tettek szert tekintélyre földi életükben. (Ha nem így lett volna, miért is örökítették meg foglalkozásuk eredményeit?)
Egy délkelet-kis-ázsiai városkában kibetűzött felirat több mint száz különféle mesterség és foglalkozás nevét sorolja fel, egy 4. századi asztrológiai kézikönyv pedig nem kevesebb mint kétszázötven mesterséget említ. Miért is várnánk el a szerény sikereket elért „kispolgároktól" olyan társadalmi attitűdöket a kereskedéssel és a kétkezi munkával szemben, amelyeket egészen más osztályhoz tartozó filozófusok és rhetorok fogalmaztak meg - vagyis olyan emberek, akik nem adták rá a fejüket, hogy jövedelmező állást vállaljanak, olyan pénzre tegyenek szert, amelyért nem dolgoztak meg, és mások munkájából éldegéltek, hogy ők szabják meg a gazdasági élet normáit?

Mégis tény marad, hogy a Római Birodalom fizikai fennmaradása és a városok politikai élete a hagyományos arisztokraták kezében maradt, semmint a kereskedői érdekcsoportokéban, ennélfogva minden, amit római vívmánynak tekintünk. Végül is ezeknek a helyi arisztokratáknak a bőkezűsége révén épültek ki a városok, ők teremtették meg az urbanizáció nyújtotta szórakozási lehetőségeket és kényelmet, ők támogatták az irodalmi művelődést azáltal, hogy a városokban grammatikai és retorikai „tanszékeket" létesítettek, végül ők pénzelték a cirkuszi játékokat.
Vízvezetékeket, oszlopcsarnokokat építtettek, ugyanígy templomokat és színházakat, jól fűtött közfürdőket létesítettek, gondjuk volt az utcák takarítására és a közvilágításra. Őreik békét teremtettek a városok környékén, olajat, gabonát és készpénzt osztogattak a rászorulók között saját költségükre (erről számos emléktábla tanúskodik), hivatásos gladiátorokat, kocsiversenyzőket, akrobatákat és zsonglőröket, zenészeket és énekeseket fogadtak fel, egzotikus vadállatokat vásároltak, amelyekre a cirkuszban vadásztak, a kandi nézősereg szórakoztatására. Viszonzásképpen a hálás csőcselék „jótevőikként" ünnepelte őket, városuk patrónusaiként, s ezek a tüntetések szavatolták famíliájuk befolyását.

Roppant szükség volt akkoriban a társadalmi feszültségek kordában tartására, mert egyébként a lázadások szétzilálták volna a polgárok életét. Az ókori világban nem létezett a modern idők szabályozott, rendszeres életvitele - nem ismerték a hivatali munkaidőt, a munkahét rendje esetleges volt, a műhelyekben nem léteztek rendszeres, váltott műszakok, az iskolákban nem ismerték az órarendet, a közlekedésben nem volt menetrend, és persze senki sem hallott még fagyasztott élelmiszerekről és árszabályozásról, nem is szólva a verbális és vizuális információk azonnali hírközlési módszereiről.
Ha az emberek azt sem tudták, milyenek a császár arcvonásai, nem csoda, hogy politikai szervezetek sem voltak, amelyek elősegítették volna az osztály- és a gazdasági érdekek képviseletét, rendszeres választások, viták vagy törvényhozás révén. Az ókor társadalmi élete sem volt rendszeres, a kormány passzívan vagy esetlegesen működött.
A tartományi képviseletek figyelmét a császár kultusza kötötte le; a városok egyszer-másszor ugyan tanácskoztak egymással közös érdekeik ügyében, s ha szükségesnek tartották, követséget küldtek a császárhoz, hogy előterjesszék kívánságaikat, de jószerével egymástól elkülönülve éltek, s gyakrabban igyekeztek előnyt szerezni szomszédaik rovására, semmint közösen léptek volna fel.

A provincia vezető szerepéért állandó versengés dúlt Ephesus és Smyrna, Nicaea és Nicomedia között; állandó volt a helyi gazdasági rivalizálás is, például Lugdunum (Lyon) és Vianna (Vienne) között Galliában, ami bőszítette a birodalmi közigazgatást, mert zavargásokat idézhetett elő. Ezek a viszályok időnként polgárháborúba torkolltak, vagy trónviszályokat robbanthattak ki, ha egy-egy trónkövetelő jelent meg a színen.
S ha valamelyik város téves döntést hozott a trónviszályok során, akkor elöljárói nem győzték mentegetni magukat (mert rosszul is járhattak), ha viszont helyesen döntöttek, akkor a közösség helyzete megjavult, vezetői pedig, akik döntöttek a trónkövetelő ellen vagy mellett, szépen meggazdagodhattak.

Még a földet birtokló politikusok pénzügyi helyzete is szerepet játszott a közösségi lét relative váratlan fordulataiban. Valójában éppen ez okozta a hirtelen ingadozásokat. A földbirtokosok bevételi forrásai ugyanis a készpénzben fizetendő bérleti díjakból származtak, illetve a piacon értékesített termények eladásából. Minderre egy olyan társadalomban került sor, ahol a bankrendszer csak csíráiban létezett, a vásárlóerő-felesleg (likviditás) alacsony szinten mozgott.
„Teljességgel kitölti időmet a gazdálkodás" - írta mentegetőzve az ifjabb Plinius, igyekezvén megmagyarázni, miért nem képes rövid időn belül előteremteni hárommillió sestertiust, hogy újabb birtokot vásároljon. Az alternatív beruházásra alig nyílt lehetőség, ennélfogva a földbirtokos kénytelen volt bármi áron értékesíteni terményfeleslegét; ezzel meg is elégedett, mert anyagi helyzete és tekintélye ezáltal mégis megnőtt.

Az ókori cirkuszi látványosságok színei, fényes felvonulásai és tolongó tömegei, nem is szólva a ritualizált erőszakról, ezt az esetleges életmódot tükrözték, amiként a városokban kirobbant rendzavarások és lázongások is gyakran a gazdasági helyzet váratlan fordulatainak jelei voltak, melyek a rendbontás hátterében húzódtak meg. Nem volt könnyű békésen félrehúzódni egy ókori városban. A közélet színhelyei sajátos városrészek voltak, jórészt a szabad ég alatti agorákon, melyeket középületek, templomok és a senatus épületei szegélyeztek, s a városok vezetőit mindenki ismerte, mert mutatkoztak a lakosság előtt; ha a dolgok rosszul alakultak, mindenki tisztában lehetett vele, ki a bűnbak.
Ha éhínség tört ki, amely általában váratlanul köszöntött be és erősen helyi jelleget öltött, a vezetőiért rajongó nép egyszeriben agresszív őrjöngésben tört ki. A csőcselék végigvonult az utcákon, a földbirtokos politikusok pedig sietve biztonságos helyre húzódtak, élelemben dús vidéki udvarházaikban keresve menedéket.
Az ilyen pillanatokban az uralkodó osztályok tagjai a legönzőbb magatartást tanúsították, hiszen rengeteg gabonát halmoztak fel magtáraikban, hogy szűk esztendőkben magasabb áron értékesítsék az élelmet, sőt tudomást sem vettek a tartományi kormányzók kéréséről, hogy engedjenek a gabona árából. Róma városának történetírói mindig a társadalmi zavargások és az erőszakcselekmények leírásával fejezik be művük központi témáját.

A rendzavarások okait imponáló következetességgel magyarázzák: a zendülés oka vagy az, hogy a császárok (a késő császárkorban a római arisztokrácia) által rendezett cirkuszi játékok vagy kocsiversenyek alkalmából vita támad a küzdőfelek egyike-másika miatt, vagy a kocsiversenyzők hívei csapnak össze; a másik ok a gabona vagy a bor hiánya. Említhetünk egy másik tényezőt is: zavargások és véres összecsapások támadnak amiatt, ki töltse be Róma püspöki székét. (Hírhedt eset a 137. évi belviszály, amikor egy keresztény bazilikában százharminchét ember veszti életét vallási vita során.)
Az ilyen utcai harcoknak persze régi előzményei voltak Rómában, például a Köztársaság végnapjainak harcai Clodius és Milo között az egymással versengő triumvirek miatt, vagy a Suetonius által gyakran említett cirkuszi és színházi csaták és politikai tüntetések a késői császárkorban, valahányszor híre érkezik egy új uralkodó megválasztásának. Végül Alexandriában, amely híres volt véres utcai összecsapásairól, a 4. században keresztények és pogányok vívtak utcai harcokat, bár ezeknek is volt előzménye, amikor a császárkor elején a görög és a zsidó közösség tagjai mérték össze erejüket utcai verekedésekben.



John Matthews