Kr. u. 333. évben egy keresztény zarándokútnak indult a Szentföld felé, szülővárosából, Burdigalából, a mai Bordeaux-ból. Utazásának első szakaszait római legákban (mérföldekben) mérte, amint az még a késői korban is érvényben volt Délnyugat-Galliában, s gyalogszerrel jutott el az Alpokon át Észak-Itáliába, majd a Balkánon át Constantinapolisba. Onnan átgyalogolt Anatólián és Syrian, hogy végül százhetven nap alatt, háromezer-háromszáz római mérföldnyi utat (közel ötezer kilométer) megtéve megérkezzék Jeruzsálembe.
A zarándok vándorlása nemcsak arról tanúskodik, milyen hosszú távolságokat tehetett meg egy utazó a Római Birodalomban, ami különben gyakran megtörtént, hanem képzeletünket is megragadja ez a vándorút. Vajon miként reagálhatott hősünk az útközben látott tájakra, milyen nyelven beszélő emberekkel találkozhatott, milyen szemmel tekintett a városokra, falvakra és fogadókra, amelyekben megfordult az atlanti viharoktól ostromolt Burdigala és a júdeai pusztaság között?

A mai történészt talán befolyásolja az ókori mediterrán szemszögből látott információk sokasága. S befolyást gyakorolhat rá, amikor az antik világból a jövendőbe tekint: a Római Birodalom históriáját a mai kutató Kelet és Nyugat, a görög és a latin elemek viszonyának szemszögéből fogja fel. De egy nem sokkal rövidebb utazás képe is felködlik előttünk, mint a burdigalai zarándoké: egy észak-déli úton Hadrianus Falától, a mai skót határvidéktől haladunk képzeletben egyre csak délnek, a kelta Britannián és Gallián át a romanizált Észak-Afrikába, egészen a Szahara homokdombjainak széléig.
De ugyanez az észak-déli út a Birodalom fővárosát is érintheti, s miközben képzeletbeli vándorunk átvág Dél-Itálián és Szicílián, görög nyelvszigetekre bukkanhat, amelyek a hellén kolonizáció egy évezredes története után is fennmaradtak. Utazónk a ruházatban is éppolyan meglepő különbségekre figyelne fel, mint az időjárás és a földrajzi környezet terén; a hűvös északi provinciák népe csuklyás gyapjúruhát öltött akkoriban, amint ez a sírok domborművei és a freskók láttán is kiderül, ellentétben a fényes selyemkelmét viselő edesszai famíliával, amely szír feliratok alatt e város egyik mozaikpadlóján látható.

Ulpianus, a jogtudós kijelentette, mit sem számít, hogy bizonyos jogi dokumentumokat milyen nyelven fogalmaztak meg (a jogász pun és kelta nyelvű példákat hoz fel, amelyek használhatók), egy másik észrevétele pedig azt boncolgatja, vajon a pun vagy szír, „netán bármely más nyelvű" törvényszéki válaszoknak milyen a jogállása, ha a kérdéseket a bíróság latinul tette fel.
Meglehet, a modern kutatók bizonytalanok abban a kérdésben, milyen is lehetett e kijelentések korában, a 3. század elején a kelta és a szír nyelvhasználat hivatalos jogállása, az viszont bizonyos, hogy a szír (helyesebben az arameus) nyelv, amely a keleti, levantei térségben akkortájt több dialektusban is elterjedt, a századok során nagy irodalmi nyelvvé vált.
Ugyanez érvényes az egyiptomi demotikus, vagyis népnyelvre, amelyet már régóta beszéltek Afrikában, mielőtt a demotikus írásrendszer kialakult volna, illetve a kopt nyelvre, amely ugyancsak írott nyelvvé vált. A kelta nyelv az antikvitás idején nem hozott létre irodalmat (csak a korai középkorban), amiként sohasem vált irodalmi nyelvvé az ókorban a modern nyelvtudósok által - néha félrevezető módon - „berbernek" nevezett nyelv, holott ennek az ősi afrikai nyelvnek sok száz feliratos emléke máig fennmaradt a római Észak-Afrika egyik végétől a másikig, és e sajátos nyelv szójegyzékeit egészen a 4. századig összeállították.

Egyetlen város falain belül is sajátos kulturális sokarcúság létezhetett a városiak, illetve a környező falvakból odalátogató falusiak nyelve között, sőt egy városban is beszélhettek két nyelvet. Amikor Szent Pál és Barnabás a lükaoniai Lüsztrában (Kis-Ázsiában) meggyógyítottak egy béna embert, a lakosság ujjongva Zeusznak és Hermésznek vélte őket (Apostolok cselekedetei 14: 8. és köv. sorok).
Zeusz papja nyomban állatáldozatot akart bemutatni a tiszteletükre, és a virágkoszorúkkal ékes ökröket már elő is vezették, amikor Pál elárulta kettejük kilétét („Emberek, mit csináltok? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk..."). Így aztán az igehirdetők látogatása fordulatot vett, mert a nyomukban érkezett piszidiai Antiokhiába és Ikonionba való zsidók fellázították ellenük az ingatag tömeget, amely kövekkel dobálta meg a két apostolt.

A félresikerült kaland ellenére Szent Pált szerény társadalmi tekintély övezte, mivel apjától római polgárjogot örökölt, méghozzá az idő tájt, amikor Tacitus egy Galliában élő, római polgárjogot nyert férfiú kapcsán megjegyzi, hogy ilyen megtiszteltetésben egy „barbár" ritkán részesült, legfönnebb valamely érdeme alapján. Pedig Pál tarszoszi zsidó volt, aki Jeruzsálemben azon görög városokból érkezett zsidó közösséghez tartozott, amelynek tagjai Szent István vértanú ellen uszították a tömeget (Ap. csel. 6: 9. és köv. sorok).
Megtérése után Pál elhatározta, hogy a pogányok (vagyis a keleti, nem zsidó közösségek tagjai) között hirdeti Jézus igéit, ezért városról városra járva, főként a görög kultúra és filozófia központjaiban térített, melyeket római hivatalnokok igazgattak. Végül, római állampolgári jogaira hivatkozva, magához a római császárhoz apellált, s maga is Rómába utazott, s egy ideig ott is élt a sok ezer görög-keleti között, akik már előtte letelepedtek a városban.
Ezzel a fizikai és kulturális mobilitással éles ellentétben, Názáreti Jézus a júdeai falvakat és városokat járta, hogy végül mint felnőtt férfi, egyetlen ismert jeruzsálemi látogatásakor kereszthalált szenvedjen, amikor a vallási kérdésekben közömbös Pilátus ki akarta cserélni őt egy rablóvezérrel. S Jézus végül olyan halálbüntetést szenvedett, amilyent csak rabszolgákra, idegenekre, méghozzá a legalacsonyabb származású bűnözőkre róttak ki. Az Apostolok cselekedeteinek miliője, illetve a Szentírás környezete közti éles különbség minduntalan szembeötlik.

A Római Birodalom vívmányainak lényege éppen az volt, hogy a rómaiak egyetlen politikai és adminisztratív egységbe tömörítették a Mediterráneum roppant vegyes világát, sőt Észak-Európa egyes vidékeit is. A burdigalai zarándok azért indult el szentföldi utazására, hogy saját szemével láthassa egy olyan vallás történelmi helyszínét, amely vallásra Constantinus császár csak alig néhány évvel korábban (312-ben) tért át avégett, hogy koherens ideológiát teremtsen az egész Római Birodalomban. A császár közeli kortársa, Caesariai Eusebius a pax Augustaban, az augustusi békében az isteni Gondviselés ítéletét vélte fölfedezni, amely a kereszténység római világban való elterjedését könnyíti meg.
„Merthogy a rómaiak hatalma - írta -, épp abban a pillanatban érte el csúcspontját, amikor Jézus váratlanul megjelent az emberek között, az idő tájt, amikor Augustus úrrá lett minden nemzetek fölött, merthogy legyőzte Cleopatrát, véget vetve a Ptolemeusok uralmának... Ugyanekkor lett a zsidó nép a rómaiak alattvalója, a syriabéliekkel, Cappadocia, Macedonia, Bythinia népével és a görögökkel egyetemben; röviden szólva, mindazon népekkel együtt, melyek mostanában a Római Birodalom alá tartoznának.” (Demonstratio Evangelica 3. 7.30. és köv. sorok)

Eusebius továbbá megjegyezte, hogy „máskülönben a tanítványok mely nagy nehézségek árán" juthattak volna el idegen országokba, lévén, hogy „a különféle nációk [korábban] folyton-folyvást hadakoztak egymás ellen, kormányzatuk különbségei miatt ugyanis nem léphettek kapcsolatba".

Eusebius, nagyszabású koncepciója dacára, nem említi a Római Birodalom nyugati és északi régióit. És nemcsak azért nem, mert ez idő tájt a Birodalom nagyjából már önálló adminisztratív és politikai egységekre bomlott. Az antik kultúrtörténet alapvető vonása az is, hogy a görögök tartózkodó álláspontra helyezkedtek a Nyugattal, a latin nyelvvel és irodalommal szemben, bár ez a magatartás némiképp módosult, amikor a 4. században latin nyelvű birodalmi udvar telepedett le Constantinopolisban, Konstantin városában.
S nem azért, mert máskülönben gátlásaik lettek volna a rómaiakkal szemben, hiszen a köztársasági korszak vége felé és a korai császárkorban a keletről nyugat felé irányuló intellektuális és emberi áramlatok tömegesebbek, erősebbek voltak, mint a nyugatról kelet felé irányuló hatások.

Az Eusebius kora előtti három évszázadban a görögök ezrével vándoroltak nyugatnak, hogy szerencsét próbáljanak mint művészek, írók, tanítómesterek és mindenféle más mesterségben járatos emberek, akikről Juvenalis tesz említést: „grammatikusok és oratorok, geométerek, festők és birkózásoktatók, próféták és kötéltáncosok, orvostudorok és varázslók,

mert látod-e, hogy mindent megtehet
e fillér nélkül járó, görög mestered."
(Satirák, 3. 76-8)

Persze éppen e „fillérnélküliség" miatt keresték pénztelenségük orvoslását a Rómába özönlő görögök, s ami sarkallta őket, az volt, hogy sok honfitársuk ugyancsak magas polcra jutott: Tiberius asztrológusa híres matematikus volt, Thraszüllosz, Claudius császár orvosa a kószi Xenophón lett, könyvtárosa pedig a görög Alexandriából érkezett Titus Claudius Balbillus, nem is szólva az Augustus alatt Rómában hemzsegő írókról és tudósokról. Ezek voltak azok a foglalkozási ágak, amelyekről Vergilius is említést tesz az Aeneis egy híres passzusában (6. 847. és köv. sorok), amelyben a költő elismeri a görögök elsőbbségét:

„Mások tán majd lágyabb lelket vésnek a bronzba,
lesznek, akiktől élő arccá válik a márvány, lesz,
aki meggyőzőbben szónokol, és aki jobban írja le,
hol kél fel, s hol nyugszik az égen a csillag: Am te
uralkodj minden népen, római..."
(Kartal Zsuzsa fordítása.)


Juvenalisnak a görögökkel szemben tanúsított nézeteit rendszerint abban a híres célzásban találjuk meg, amely szerint a syriai Orontes vize egyenesen a Tiberisbe özönlik, magával sodorva a görög-szír retorikusok, muzsikusok, vallási fanatikusok és prostituáltak hordáit, bár a következő sorokban a költő az ősi Hellasz és Kis-Ázsia görög szigetei és városai közül is felsorol néhányat: „Sicyon, Amydon, Andros, Samos, Tralles, Alabanda", de nem kétséges, csak a pontos hexameter kedvéért, vagy azért, hogy sorai a görög beszéd csengését utánozzák. Kis-Ázsia metropolisaiból viszont, például Epheszoszból, Szardiszból, Mütilénéből, az 1. és a 2. század során nagyra törő helyi uralkodói családok tagjai is Rómába költöztek (őket aligha nevezhetjük „fillér nélkül járó" görögöknek), akik aztán senatori rangot, consuli tisztet és tartományi kormányzói hivatalt kaptak, rácáfolva Vergilius proféciájának második részére, amely szerint a kormányzás művészete a rómaiak osztályrésze lesz.

Cassius Dio, a történész a bithyniai Nikaiából (Niceából) érkezett. Római senator fia volt, aki maga is consuli tisztre emelkedett, majd később a kisázsiai Lycia-Pamphylia provinciát kormányozta. Dio kétszer is viselt consuli tisztséget, később pedig, a 220-as évek végén, már öregemberként, eléggé meglepő módon Pannonia kormányzója lett, vagyis a dunai katonai határőrvidéké, amelynek népével és kultúrájával a legkevésbé sem rokonszenvezett. Barbár népségnek tartotta őket, akiknek életmódja egyáltalában nem kedvez a bölcsészetnek, vagy bármely olyan életcélnak, amelyért egy becsületes államférfiúnak élnie érdemes.
Dio úgy találta, hogy a pannonok csak valami silány, savanykás bort erjesztenek, sört vedelnek és kemény hidegben vacognak. Dio azt állítja, hogy mindezt személyes tapasztalat révén írja, de valójában épp oly előítélet munkált benne a pannonok, mint Juvenalisban a görögök iránt, s kettejük állásfoglalását ez semmiképpen sem mentheti. Véleményük arról árulkodik, milyen mély megvetés élt egy római költő és egy görög polgár szívében a Birodalom nem mediterrán tartományai iránt, amelyeket meg sem értettek, nem ismertek igazán, holott az események hamarosan bebizonyították, hogy éppen ezek a tartományok létfontosságúak a Birodalom fennmaradása szempontjából.

A római kormányzat által a különféle régiókban (és a társadalmi osztályok között) kivívott vagy létrehozni próbált társadalmi egység határai tehát nagyon markánsan kitapinthatóak - talán nem kevésbé, mint a birodalmi határok és a mögöttük meghúzódó barbár világ egymás mellett élésének korlátai.
A határok, a limesek ugyanis többnyire a folyók vonalát követték. Márpedig a folyamok megkönnyítik a kulturális cserét (sokkal inkább, mint a hegyláncok, amelyek a kapcsolatok gátjai). A határok tehát átjárhatók voltak az idegen kultúrák számára. Mindenesetre a nyelv és a kultúra egysége nagymértékben előrehaladt a Birodalomban, azok a fizikai erőforrások pedig, amelyek ezt az egyformaságot előmozdíthatták, igazán impozánsak voltak.

Tacitus úgy írta le a Római Birodalmat, mint amelyet folyamok és tengerek öveznek, s így minden eleme - seregei, tartományai, hajóhadai - egy rendszer keretei között egyesül, s ebben a történetírónak igaza is volt. A Római Birodalomban mindvégig szónoki téma volt, hogy Róma, a város (urbs) a maga képére formálta a világot (orbis); és megfordítva: Rómában, a városban az egész világnak létezett egy sajátos szimbóluma.
Meglehet, talán ez közhely volt, de reális közhely, gyakorlatias (bár néha váratlan) következményekkel járó sablon. Tilos volt például egy szülővárosából száműzött embernek Rómában letelepednie, Róma ugyanis minden polgárának „közös szülőföldje" volt. Szokásos észrevétel rámutatni, hogy a provinciák, valamint a Róma és a Birodalom határai közti utazás során roppant távolságokkal és a tengeri hajózás veszélyeivel kellett dacolni, s hogy a korabeli technikai lehetőségek miatt az utazgatás csigalassúságú volt. De ez viszonylagos szempont, hiszen burdigalai zarándokunk mégis célhoz ért, hála a provinciákban kiépített úthálózatoknak; az országutak ugyanis a hágókon is átsegítették az utazót, a hidak pedig széles folyókat íveltek át.

Traianusnak az al-dunai Drobetánál építtetett hídját Hadrianus romboltatta le, nehogy az ellenséges barbárok könnyen átjuthassanak a habzó folyamon, ha a Birodalomra törnek. De a híd pillérei a helyükön maradtak, és Cassius Dio, aki még látta őket, úgy érezte: az emberi találékonyság nem ismer lehetetlent. A híd tervezője, a damaszkuszi Apollodórosz, aki Traianus fórumát is létrehozta, oszlopával és könyvtárával együtt, zseniális építész volt, aki pompásan érezte volna magát Leonardo da Vinci és Brunelleschi társaságában.
Apollodórosz kétségkívül tisztában volt saját képességeivel, csak nem volt eléggé előrelátó és óvatos; megvetően nyilatkozott a tehetséges ama tőr, Hadrianus építőművészeti kísérleteiről, kortársai azt tartották, hogy a féltékeny nagyúr, amikor császárrá emelték, ezért száműzte, majd gyilkoltatta meg.

A rómaiak eredetileg katonai célokból építették útjaikat, amelyek aztán a dolgok természete szerint gazdasági jelentőségre tettek szert, mivel távoli vidékek közvet- len összeköttetését szolgálták, méghozzá olyan tökéletesen, hogy a modern időkig nem volt párjuk, mivel nem minden társadalom bonyolított le állandó távolsági kereskedelmet. A Nagy-Britannia római útjairól készült légi felvételeken érdekes kontraszt rajzolódik ki. Egyfelől látjuk a fotókon a hozzáértő földmérők által megvizsgált egyenes, célszerű utakat, amelyek a távolsági kereskedelmet szolgálták, másfelől kirajzolódnak a középkori és korai modern Anglia vidéki bekötőútjai és birtokhatárai, melyek ugyan a római utakhoz csatlakoznak, de minden tekintetben egy helyi gazdaság érdekeit szolgálták.
Az utak karbantartását a megfelelő területeken közmunkával végezte a helyi lakosság, s természetesen ugyanezek az emberek építették a másodrendű bekötőutakat, a pihenőállomásokat és az adott vidék hídjait is. Ami az utóbbiakat illeti, a „legdöbbenetesebb" ilyen híd (Gibbon használta ezt a jelzőt), a nyugat-hispániai Alcantaránál ívelte át a Tagust (Tajót), olyan magasan a meder fölött, hogy telente a jeges ár is elhömpölyögjön alatta. S egy felirat szerint az építkezéseken tizenegy lusitaniai falu népe szorgoskodott közös munkával. A hídépítő mérnök neve, C. Julius Laceré, Traianus császár kis szentélyének falán olvasható a híd közelében. „Művem - szól hozzánk jogos büszkeséggel az építtető - az idők végezetéig fennmarad."

A Birodalom útjain és a kalózoktól megtisztított tengerek vizén a császár elküldte követeit, abban a biztos tudatban, hogy emberei bármennyire vegyes kultúrájú és nyelvű tartományokon utaznak át, mindenkivel szót fognak érteni, akivel közölni akarják az uralkodó üzenetét. És megfordítva, ami talán lényegesebb, a tartományok városai is követeket indíthattak útnak a római kormányhoz, ugyanolyan biztos tudatban, hogy hacsak hírvivőiket nem éri véletlen baleset, azok is célhoz érnek. S azzal is tisztában lehettek, hogy hála a görög-római kultúrának és az azt fenntartó elitnek, petícióikat Rómában meg fogják érteni.
Az ilyen követjárások terhei a tartományok tekintélyes polgáraira hárultak, akik közösségük érdekeit képviselték, s éppen ebben állt a római társadalom polgári funkciója. A követek tehát a társadalom iránti kötelességüket teljesítették, s szolgálatukat klasszikus műveltségük tette lehetővé, melynek révén kiemelkedtek a városi elitek tagjai közül. S ha kérelmük meghallgatásra talált, úgy térhettek haza mint városuk védnökei és jótevői; tekintélyük fiaikra szállt, fiaikról pedig utódaikra, akik idővel túlszárnyalhatták elődeiket.

Mindez hozzájárul a Római Birodalomnak mint racionális társadalmi szervezetnek a megértéséhez; e Birodalom keretei között maguk a császárok is egyetértésben cselekedtek a helyi közösségek vezetőivel, hiszen az uralkodók ezáltal is megszilárdíthatták a kívülállók és a kevésbé kedvező helyzetű rétegek fölötti hatalmukat. Meglehet, Galliában és Britanniában még kelta nyelvet beszéltek, Levantéban arameust, Egyiptomban demotikus (hamita) nyelvet, Észak-Afrika nagy térségeiben pedig még líbiait, s ki tudja, hogy Kis-Ázsia elzárt szögleteiben mennyi más nyelvet használtak, mégis mindezeken a területeken értettek görögül és latinul.

S bármennyire vegyes jellegűek voltak is a Birodalom közösségei nyelvi és földrajzi tekintetben, közigazgatási jogállásukat latin terminológiával lehetett osztályozni: colonia (kolónia), municipium (város), vicus (falu) és castellum (várkerület vagy hegyi falucska). Lakóik státusát pedig a római jog terminológiája határozta meg, még akkor is, ha kisebb ügyekben a helyi szokások szellemében döntöttek, s helyi elöljárók álltak a kisebb települések élén.
Nagyobb szabású kérdésekben s a római kormányzó ítélőszéke előtt viszont nem volt helye az ilyen engedékenységnek. Az ifjabb Plinius, amikor Pontus városában nehézségei támadtak a keresztényekkel, kénytelen volt Traianus császárhoz fordulni, mert ismeretlen személyek nyilvános helyen „rágalmazó tartalmú röpiratot függesztettek ki". Mivel alacsony rangú keresztény személyekről volt szó, Plinius nem habozott, nyomban kivégeztette őket, és készen állt rá, hogy a „makacs ellenszegülést" bűncselekménynek minősítse.

Plinius közölte a császárral, hogy a keresztény „fertőzés" már nemcsak a városokban terjed, hanem a tartomány falvaiban is (különben ez az egyetlen eset, amikor Plinius Bithynia-Pontusból írott levelei a „vidék" szót említik); mostanra viszont már, írja büszkén, a [pogány] templomok zsúfolva vannak vallásos emberekkel, és a piactéren újra árusítják az áldozati állatok húsát. El kell gondolkodnunk rajta, hogy Plinius távozása után vajon meddig tartott a pogány vallás újjászületése.


John Matthews