A római világ, amint azt egy modern kormány nevezné: „szocio-ökonómiai kategóriái" közti egyenlőtlenség óriási volt a vagyon, a társadalmi helyzet és az előjogok tekintetében. Ezek az egyenlőtlen állapotok nemcsak az életmódban és az egyéni fejlődés lehetőségeiben jutottak kifejezésre, hanem olyan területeken is, melyeken a modern polgárok - legalábbis elméletileg - egyenlő helyzetben vannak. Például különböztek a törvény által kiszabott büntetések, melyekkel a különféle osztályok tagjait sújtották.
A „tekintélyesebbek" (honestiores) néven tisztelt személyeket például a 2. században mentesítették az olyan büntetések alól, mint a korbácsolás, az élve elszenvedett máglyahalál; nem vethették őket vadállatok elé, bányákban és kőfejtőkben sem hajszolták kényszermunkára a „tekintélyesebbeket", holott az alsóbb néposztályok tagjait sommás jogi eljárás után rendszeresen ilyen halálnemekkel sújtották.
A honestiorokat, akiket nagyjából a birodalmi városok tanácsosaival azonosíthatunk, a római jog szerint csak karddal lehetett lenyakazni, de jogukban állt magasabb bíróságokhoz fellebbezni. Ebben a tekintetben örökölték az 1. századi római polgárokat megillető privilégiumokat; az 1. században ugyanis a polgárjog még nem terjedt ki annyi emberre, mint később, amikor már a bírák nem is tartották érdemesnek azzal foglalkozniuk, ki a teljes jogú polgár, ki nem.

Amennyiben a római kormányzat kidolgozott volna egy reformprogramot (valójában sohasem gondolt ilyesmire), nem kétséges, hogy sikerült volna azonosítaniuk egy kézművesek, kereskedők és értelmiségiek alkotta szabad városi polgárréteget; az ő tevékenységükre már utaltunk. Mivel szokás volt akkoriban, hogy a kézműves a maga készítette árucikkeket a lakóházában lévő üzletben árusította, nem kell éles határt vonnunk a korabeli termelési és csereviszonyok között, bár ki kell emelnünk a városi rétegek soraiból a teherhordókat, tanítókat, énekeseket, cirkuszi akrobatákat, sőt a prostituáltakat is, hiszen valamennyien bérért dolgoztak, s „tőkéjüket" ügyességük, fizikai erejük, ravaszságuk és intelligenciájuk képviselte. Voltak továbbá szabad sorú, kétkezi munkások is, akiknek számát a történetírók sokáig alábecsülték, de az újabb kutatások szerint tömegével éltek a városokban.
Főként az építőmunkásokra és az egyéb manuális feladatokat végző dolgozó emberekre gondolunk, akik ügyet sem vetettek rá, hogy Cicero megvetéssel szól róluk, amiért mindenki mellé elszegődnek, aki megfizeti őket. Mégis volt, aki becsülte e robotosokat. Amikor egy feltaláló Vespasianus elé járult, hogy felajánlja sok munkát megtakarító építőanyag-szállító masináját, a császár így reagált: „Meg kell engedned, hogy táplálhassam népemet."
Nem kétséges, hogy külön kell foglalkoznunk a szakmunkásokkal, például a pékekkel, hiszen az ő kezük munkája látta el élelemmel a közösséget, ezért különlegesen megbecsülték őket.

A pékekéhez hasonló hasznos munkát végeztek a kőművesek, az ékszerészek, a szövőmunkások, sőt a temetkezési vállalkozók is (hogy csak négy szakmát említsünk példaként); ők szakmai szervezetekbe (collegia) tömörültek, melyek szociális, vallási és néha félig-meddig politikai funkciókat láttak el, illetve megszervezték üzletágaik működési feltételeit.
Epheszosz (Ephesus) városa is érdekes példával szolgál, ahol a helyi arany- és ezüstművesek a színházban tüntettek Szent Pál ellen, attól tartva, hogy elveszítik megélhetésüket az apostol prédikációinak hatására, mert nem árulhatják többé az epheszoszi Artemisz istennő képmásait. A 2. századból pedig tudunk a pékek munkabeszüntetéséről; ez a „sztrájk" a pékek bizonyos követelései miatt tört ki, és a proconsulnak kellett letörnie mozgalmukat.

A közrend megzavarásától tartva nem engedélyezte továbbá Traianus császár, hogy Nicomediában tűzoltó szervezet alakuljon, holott Plinius, a tartomány kormányzója az engedélyezést javasolta. Eltekintve ezeknek az epizódoknak az aktív politikai felhangjaitól, a kereskedelmi „céhek" városuk ünnepségeit és díszes felvonulásait is megszervezték.
Amikor Constantinus császár 311-ben bevonult Augustodunum (Autun) galliai városába, a szokásos tömeg fogadta, valamint a lakosok vállán imbolygó istenszobrok, zeneszó és a collegiumok jelképei. Ezeket az emblémákat minden bizonnyal nem az ünnepi alkalomra készítették, hanem arra utalnak, hogy a kereskedők szakmai szervezetei rendszeresen körülhordozták őket városuk ünnepségein, vagyis a jelvények szerepet játszottak a közéletben.

A vidéki életformát - társadalmi-gazdasági szempontból - sokkal egyszerűbbnek kell elképzelnünk, annál is inkább, hiszen prominens képviselői, a helyi földbirtokos nemesek ekkoriban már a városokban laktak, és az ő életformájuk lényegi vonásairól már szót ejtettünk. Továbbá a környező vidékek gazdasági életének központjai egyúttal már közigazgatási centrumokká váltak. Ennek ellenére a vidéki életforma jelentős különbségeivel is számolnunk kell. A földművesek lehettek önálló kisbirtokosok vagy bérlők is. Az utóbbiaknak bérleti díjat kellett fizetniük a földjeiktől távol élő uraságnak.
A 4. században élt híres antiokhiai retorikus, Libanus, különbséget tesz Syria azon falvai között, amelyek „egy gazda" alatt élnek, illetve azok között, amelyek lakói „több gazda", vagyis szabad paraszti birtokosok uralma alatt élnek.

A földművesek némelyike közföldek haszonbérlője volt, ők hosszú lejáratú bérleti díjjal tartoztak, de azért kedvező feltételeket is élveztek, hogy művelés alá vonják az ugarolt és fel nem mért földterületeket. Mások a templomok vagy a császár birtokait bérelték. Ez utóbbi bérlők felett egy-egy „jószágigazgató" vagy intéző gyakorolt ellenőrzést (némelyik dokumentált esetben kizsarolta őket).
Akárcsak a városokban, vidéken is volt nagy tömegű szabad munkaerő; ezeket az embereket néha kétkezi munkára toborozták, hogy a városokban dolgozzanak, vagy valamelyik helyi kisbirtokosnak segítsenek a mezei munkában; tudunk továbbá vándormunkásokról is, akik vidékről vidékre járva napszámért dolgoztak. S voltak természetesen nomád pásztorok, akik az évszakok változásai szerint terelték ide-oda állataikat a hegyek között vagy a völgyekben, füves síkságokon, vagy a sivatagokban. Ez felidézi emlékezetünkben a Köztársaság korának egy híres epizódját, amikor a Kr. e. 59. évben a consulok hatáskörébe utalják a „csapások és erdők" (calles silvaeque) fölötti ellenőrzést, hogy korlátozzák Julius Caesar ambícióit. A calles szó később is az ökörhajcsárok és juhászok állatainak „csapásait" jelenti (melyet olaszul tratturinak neveznek); s egy Marcus Aurelius korabeli felirat is említi őket a samniumi hegyek közötti ókori Saepinumban.

A közösség lányai és asszonyai általában ugyanabba a társadalmi-gazdasági kategóriába tartoztak, mint a férfiak. Jogállásuk mindenesetre sokkal szélesebb körű volt, mint gondolnánk, a felnőtt asszonyok fölötti „gondnokság" intézményét ugyan nem törölték el, de a Kr. u. 2. század végére ez már formálissá vált. Már a késői Köztársaság idejére gyakorlatilag engedélyezték a senatori rangú hölgyek számára, hogy maguk intézzék üzleti és pénzügyeiket, s igen korán általánossá vált, hogy a férjes asszonyok megtarthatták leánykori jogállásukat, s javaik nem kerültek férjük irányítása alá.
A nőknek saját jogaik voltak, magántulajdont örökölhettek vagy adományozhattak, holott ezt a modern Anglia asszonyai az 1870. évi férjes asszonyok magántulajdonáról hozott törvény, a Married Womens Property Act megszavazásáig nem tehették meg. Amikor a tripolitániai Oeéban élő Puden-tilla a 2. században feleségül ment Apuleiushoz, a nála fiatalabb filozófushoz, az eset híres bírósági üggyé duzzadt, melynek során Apuleius vádlottként került a proconsul elé.
Apuleiust felesége első férjének rokonai azzal vádolták, hogy Pudentillát előre kitervelt módon, mágikus praktikákkal hódította meg, s a fiatalember kétségkívül boldog lehetett, amiért megmenekült. Valójában Pudentillának minden joga megvolt hozzá, hogy Apuleiust válassza férjéül, s nemcsak joga volt így cselekednie, hanem meg is tette. Az igazi ok birtokjogi vita volt; Pudentilla a rokonság akaratával dacolva ment férjhez, s az asszony „gondnokának" kellett tanúsítania, hogy egy gazdaságot, amelynek megvételére az ifjú adott felhatalmazást, Apuleius nem magának, hanem feleségének vásárolta meg.

A római társadalomban világosan felismerhető, alapvető különbséget tettek rabszolgák és szabad polgárok között, s ez a különbség jogi és szociális téren is megmutatkozott. Közhely, ezért felesleges is leszögezni, hogy a római társadalom bizonyos értelemben a rabszolgamunkán alapult. De milyen értelemben? A császárság korának társadalom- és gazdaságtörténetében - szemben a Köztársaság korával - az egyik legfontosabb tényezőt a rabszolgák „importjának" csökkenő tendenciája képviselte.
A szolgasorban élők számát ugyanis természetes szaporodásuk határozta meg, s ennek oka az volt, hogy engedélyezték a rabszolgák házasodását. Ennek hatására a rabszolgaság funkciója szélesebb szociális és gazdasági keretek között fejlődött, és nem volt szükség rá, hogy kényszertoborzással növeljék e réteg lélekszámát. Bármelyik foglalkozási ágat vesszük szemügyre - a boltosokat, az építőmunkásokat, a collegiumok tagságát -, vegyes jogállású emberekkel találkozunk, rabszolgákkal, szabadosokkal és szabad polgárokkal.

Egy Kr. u. 52-ben hozott „tanácshatározat" (senatusconsultum) értelmében, amelyet szabadosának, Pallasnak ötlete nyomán Claudius császár terjesztett a senatus elé, mindazok a szabad római asszonyok, akik állandó élettársi kapcsolatra léptek egy rabszolgával, maguk is rabszolgasorba süllyedtek, amennyiben a szolga gazdája nem szerzett tudomást kapcsolatukról, s ugyanilyen sorsra jutottak a szabados jogállású asszonyok is, ha a gazda tudott a pár viszonyáról, sőt engedélyezte is az ilyen kapcsolatot.
Bár ezt a tanácshatározatot gyakran tekintik társadalmi szempontból elnyomó jellegű döntésnek, a szóban forgó senatusconsultum a történész számára azért érdekes, mert bepillantást enged a különböző jogállású, de ugyanolyan foglalkozást űző felek közti, szabadon választott házassági kapcsolatokba. Olyan férfiak és nők szilárd élettársi viszonyaiba, akik hasonló szociális állapotú személyek voltak, s fellebbenti a fátylat olyan szituációkról, amikor a gazda nem tudhatta, mi történik a háta mögött.
Az érintett asszony jogállását befolyásolhatta ugyan ez a határozat, de házassága révén egyúttal olyan szociális hálózatba sodródott, ahol számíthatott annak a háznak a védelmére, amelyhez férje tartozott. Azokban a gyakori esetekben pedig, amikor a rabszolga férj gazdájától függetlenül dolgozott, vagy csupán közvetett felügyelet alatt állt, az asszony élete nemigen változott meg.

Tacitus azt írta a Kr. u. 68. évi polgárháborús zavargásokról, hogy az események ellenkező hatással is voltak a gazdag családok szolgálatában álló „tisztességesebb elemekre", a látványosságot kedvelő csőcselékre és a rabszolgák leghitványabb elemeire. Az első csoport esetében Tacitus a rabszolgák „tisztességesebb" csoportjára céloz, amely örömmel fogadta Nero uralmának megdöntését, s reménykedett a szebb jövőben.
A második csoporthoz tartozók már hozzászoktak Nero különcködéseihez, ezért szomorúan fogadták a zsarnok bukását, s a rémhírek miatt a legrosszabbtól tartottak, rettegve az általános felfordulástól.
A társadalmi viszonyok a nagylelkű adakozás sokféle formájában jutottak kifejezésre akkoriban: Róma gazdag palotái (és kisebb mértékben a Birodalom minden városának előkelői) gondoskodni igyekeztek clienseikről, amiként a császár is gyámolította különleges clienseit, Róma lakóit.
Ez a bőkezű „osztogatás" a társadalom különféle szektorainak közös érdeke volt, annak dacára, hogy ha ésszerűen számolnak helyzetük gazdasági előnyeivel vagy hátrányaival, egymás ellen kellett volna fordulniuk. Mégis az „osztogatás", az adakozás volt az egyetlen tapintható kifejezése annak a cliensek és patrónusok közti széles körű morális és törvényes viszonynak, amelyre az antik társadalom épült.

Ismerünk társadalmakat, amelyek összeomlottak a kirívó, szélsőségesen egyenlőtlen viszonyok miatt, s ahol a tömegek elégedetlensége osztályharcban jutott kifejezésre. A római társadalom viszont azért érdemel tiszteletet (ha ez a helyes kifejezés), mert a Birodalom ereje és hajlékonysága a társadalmi osztályok közti relative jó kapcsolatokban rejlett, és abban, amit egy szóval paternalizmusnak nevezhetünk.
A paternalizmus lényegét pedig úgy foglalhatjuk össze, hogy az uralkodó rétegeknek sikerült kiterjeszteniük jótéteményeiket a társadalom egészére, így könnyítve meg a tömegeket sújtó bajok hatásait, s ugyanakkor tekintélyüket és morális értékeik image-ét is megnövelniük. Ezáltal a császárok megerősítették a társadalmi struktúrát, semmint aláaknázták volna helyzetét.
Volt persze más módja is a terhek megkönnyítésének, amelyet a történésznek figyelembe kell vennie: a jövőbe vetett remény, amiről a kortársak néha a jósdákat faggatták; ezt tükrözi egy, a 3. század végéről, 4. század elejéről ránk maradt papiruszlap. A névtelen kisember ilyen kérdéseket tett fel az egyiptomi orákulumnak (a kérdések számozása az eredeti papiruszon is szerepel):

„72. Megkapom-é a fizetségemet?... 74. Nem fogják-é javaimat elárverezni?... 78. Nem kell-é elvándorolnom? 79. Pénzemhez jutok-é?... 82. Elkobozzák-é birtokomat?... 85. Eladnak-é rabszolgának? 86. Száműzetésbe kell-é mennem? 87. Elküldenek-é követnek? 88. Városi tanácsos lesz-é belőlem? 89. Megakadályozzák-é menekülésemet? 90. Elszakítanak-é feleségemtől?... 92. Nem sújt-é gonosz varázslat?..."
(Oxyrhynchusi papirusz, 1477. sz.)



John Matthews