A ruházat is az életművészet egyik olyan formája, amelyről talán a többi aspektusnál kevesebbet tudunk. Római írók nyomán értesülünk róla, hogy az ünnepi alkalmakkor viselt togát, ezt a mintegy öt-hat méter átmérőjű, félkör alakú fehér gyapjúleplet szinte művészi ügyességgel és igencsak nehezen lehetett a test köré csavarni, így azután a római férfiak határozottan megkönnyebbültek, valahányszor „letehették a szolgálatot", hogy egyszerű tunicát ölthessenek.
Szoborportrék nyomán azt is szobrok nyomán tudjuk, hogyan festett a római matrónák hosszú ruhája, a stola. Más művészi ábrázolásokon egyéb ruhadarabokat is tanulmányozhatunk, például a palliumot, amelyik hasonlított a vastag szövésű görög köpenyegekhez, és megpillanthatjuk a lacernát, amely rövid sipka volt, s egyik végét kapocs erősítette a nyakszirthez, amíg a latin-amerikai ponchóra emlékeztető, csuklyás ruhadarab elnevezése paenula volt.

A késői császárkorból maradtak ránk olyan ábrázolások, amelyeken hosszú ujjú tunikafélét látunk, a dalmaticát. De bármilyen bőségesek a fennmaradt illusztrációk, alig képesek felidézni a ruhadarabok élénk színeit és dús hímzéseit, még kevésbé a finom anyagok, a muszlin- és selyemruhák jellegét. A társaságbeli hölgyek ugyanis ilyen matériákból „dolgoztattak".
A száraz egyiptomi homokból előkerült textíliák, bár sokat elárulnak róla, milyenek voltak az ottani szövés- és szabásminták, illetve a ruhaanyagok színei, főként a császárkor végéről, a 4-5. századból származnak, míg a Birodalom más vidékein előkerült ruhadarabok zöme vagy elpusztult, vagy művészi szempontból egyszerűbb volt.
A latin nyelvű szerzők - néhány homályos célzástól eltekintve - alig közölnek hasznos információt a szabás és a színek jellegéről. Jó példa ezekre a hiányos utalásokra Trimalchio inasának vörös tunikája, sárga öve, vagy feleségének, Fortunatának arany színű papucsa, vagy az a szorosan fejhez tapadó lacerna s azok a szép szabású, vörös, zöld és bíbor köpönyegek, amelyeket Statiusnak, a költőnek a barátja, bizonyos Atedius Maior ajándékozott ifjú kedvesének, Glauciasnak.

Amíg kevéssé ismerjük a drága ruhákat, a divatos hajviseletekről többet tudunk, méghozzá a császárok és nőrokonaik szobrai alapján. A hajviselet jócskán megváltozott az évek során. Az 1. században Augustus szándékosan kialakított, kissé rendezetlen „frizurája" volt divatban, Nero viszont gondozott, hullámos fürtöket rendelt borbélyaitól, és rövid barkót viselt.

A 2. században Traianus „Beatle" frizurája helyett Hadrianus szobrain csinos, hellenisztikus szakállt és rendezett fürtöket látunk; ez a hajviselet aztán tovább fejlődött, s antoninusi utódai hosszabb szakállat növesztettek és fürtjeik szépen göndörödtek. Nem meglepő, hogy a császári családok hölgyei még több gondot fordítottak hajviseletükre. Bár Livia és a Julius-Claudiusi dinasztia hölgyei a klasszicizáló stílust kedvelték, s középen elválasztott hajuk finom hullámokban omlott alá, fülük felett laza tincsek libegtek, tarkójuknál pedig kontyba fonták a hajukat, a flaviusi és trajanusi korban a matrónák feltornyozták csigavonalú fürtjeiket vagy drótszálakból font keret köré csavarták magas hajtornyaikat.
A legfeltűnőbb, mondhatni: extravagáns női frizura a görög hősnők onkoi néven ismert hajtornya volt, amely látszólag megkétszerezte fejmagasságukat, s nagy megkönnyebbülést jelenthetett minden hölgynek, amikor a 2. századi hajdivat diktátorok visszatértek a Julius-Claudiusi korszak egyszerűbb hajviseleti formáihoz, bár a hajzat hullámait azért jobban göndörítették.

A női szépség mesterfogásait persze nemcsak a fodrászművészet képviselte. A latin költők a fogsor fehérségére célozgatnak, nemkülönben a nők orcáinak pirosítására, a „ceruzával feketített" szemöldökre. A szemhéjfestés szokása szintén ismerősen cseng emlékezetünkben; s a túlzott ékszerviselet elleni harcukat a törvényhozóknak is már régen fel kellett adniuk, bár az erénycsőszök továbbra is hadakoztak e fényűzés ellen.
Plinius hevesen szidja azokat az asszonyokat, akik gyöngyöket illesztenek ujjaikra, fülbevalóikban is gyöngyök tompa fénye csillan, sőt még papucsaik végére is igazgyöngyöt varratnak. Caligula első feleségét, Lolla Paulinát is megfeddik (persze utólag), amiért egy ünnepségen úgy jelent meg, hogy fején, hajfürtjei közt, fülében, nyaka körül és minden ujján smaragdokat és gyöngyöket viselt.

Ugyanígy Petronius regénye is azzal gúnyolja Trimalchio kétes ízlését, hogy feleségének arany ékszereivel kérkedik - Fortunata a bokáin, a karján is aranypereceket visel, haján aranyszálú háló csillog -, „lehetett rajta vagy hat és fél font súlyú arany" - jegyzi meg az író. Számos arany ékszer maradt az utókorra.
Pompeiiben némelyik aranygyűrűt és karkötőt - a hellenisztikus hagyomány nyomán - kígyó alakúra kovácsolták, de új típusú ékességek is előkerültek ugyanitt: bunkósbot, félgömb, arany levélke alakú fülbevalók, nyakláncok félhold vagy kocsikerék alakú függőkkel. Altalában véve, a foglalatban csillogó ékkövek mindvégig divatoztak a római császárkorban, de egyfajta ékkő helyett sokszor találkozunk különféle ékkövek színes kombinációival, például ismerünk olyan arany nyakláncot, amelyről egymás mellett fityegnek zafírok, gránátkövek és kristályok, méghozzá ízlésesen váltakozva. Ugyanakkor a filigránmunkák és az ún. „szemcsézés" finom technikájának divatja átengedi a helyét a sima felületű arany ékszereknek és a csipkézés új technikájának.
Természetesen sokan viseltek gyűrűt az ujjaikon, a nők eljegyzési vagy jegygyűrűt, a férfiak pecsétgyűrűt. Népszerűek voltak a császárok arcképének vésetei, s a gyűrűk foglalataként gyakran használtak fel birodalmi aranypénzeket; de az érméket nyakláncok függőiként vagy brossokként is alkalmazták. A melltűk típusai közül divatos volt a 4. század során az íj alakú aranydísz. Minden római ékszertípus megőrizte a korábbi görög mintákat, de művészi értékük, finomságuk elmaradt azoké mögött, és inkább merészebb, feltűnőbb hatásokra törekedtek.

Ez az észrevétel más, egyénileg viselt díszekre és használati tárgyakra is érvényes, a fésűktől és hajtűktól kezdve az ékszerdobozokig és a tükrökig. A római ékszerekre és használati tárgyakra bizonyos szertelenség, sőt vulgáris ízlés jellemző - a császárság idején hatásvadászat és túlzott cicomázás divatozott, akárcsak a viktoriánus Angliában; íme, egy világbirodalom ízlésformája, amikor könnyebben lehetett egzotikus anyagokhoz és árucikkekhez jutni, az ékkövektől és fémektől kezdve a színes márványfajtákig, a trópusi állatokig, illetve (a 19. századi Anglia esetében) amerikai és kelet-ázsiai faanyagokig. S akárcsak a viktoriánus ízlés esetében, a késői római császárkor is előrevetítette a káosz és a bizonytalanság korszakának eljövetelét, egy olyan időszakét, amikor az életforma és a művészet között szinte tökéletes szakítás jött létre.


Roger Ling