A díszkerteket nem a rómaiak találták fel, már a görögök ültettek díszcserjéket és fákat templomaik és tornacsarnokaik köré, nemrégiben pedig Rhodoszon tártak fel egy késői hellenisztikus „tájkertészeti" parkot. Igaz, csak a római korban válnak a díszkertek az életművészet részeivé.

Az idősebb Plinius a díszkertészetre az opus topiarium kifejezést használja, mivel pedig a második szó, a többes számú topia (tájak) görög szóra utal, egyúttal arra is fény derül, honnan származott a római kertművészet, és mi volt a díszkertek egyik fő témája. A kertművész eredeti célja az volt, hogy vonzó környezetet teremtsen a gazdagok számára.
Plinius egy híres passzusából az is kiderül, milyen változatos tájak tárultak a műkertekben sétálók elé: „ligetek, erdők, dombocskák, halastavak, csatornák, folyók, tengerparti részletek". De csakhamar mesterséges elemek uralkodtak el ezeken a miniatűr tájkertecskékben, sorra-másra felbukkannak a kerti szobrok és a kerti bútorok, a geometrikus elemek, a mesterségesen formált falombok, valamint a növények és a szökőkutak kombinációi.

A szobrok és a mesterséges tájak együttes alkalmazása már olyan műalkotásokkal kezdődik, mint a Szamothrákiai Niké, a szárnyas győzelemistennő szobra amelyet egy tavacskába helyezett sziklák között állítottak fel egy kőhajó fedélzetén, majd a rhodoszi park szobrokkal díszes grottói, „műbarlangjai" következtek a sorban. Ezt a témát nagyszabású, szélsőséges hatással fejlesztették tovább a Tiberius császár szolgálatába szegődött rhodoszi művészek Capri szigetén, Sperlongában. Azután csakhamar divatba jöttek a szobrok és a díszfák kombinációi.
A topiaria („tájkertészet") szó akkor bukkan fel a latin irodalomban, amikor Cicero, egy Kr. e. 54-ben írott levelében említi, hogy fivérének egyik arpinumi villájában, egy görög szobor háttereként díszes borostyáncserjéket gondoznak. Nem kétséges, hogy ugyanilyen művészi hatást igyekeztek kialakítani Cicero híres kortársai Róma környéki parkjaikban és vidéki luxusvilláik körül is. A díszkertek díszítésén dolgoztak elsősorban a neoattikai műhelyek mesterei is, amikor domborművekkel ékes márványedényeket és kandelábereket faragtak az itáliai díszkertek számára.

A formális kertművészet és a topiaria tervezése Augustus uralkodása idején kezdődhetett. Plinius szerint ekkoriban találta fel egy bizonyos C. Matius azt a kertművészeti módszert, amelynek latin elnevezése nemora tonsilia, ami „ligetfodrászatot" jelent, vagyis a fákat és a bokrokat geometriai alakzatokká nyírták meg.
A mesterséges növényi formák kialakítása párhuzamosan alakult ki a parkok szimmetrikus tervezésével; ekkor jelenhettek meg az első, mértani alaprajzú kertek, főként azután, hogy Agrippának és utódainak tervei nyomán kialakították Rómának és Itália más vidékeinek a vízhálózatát, s az állandó folyó víz lehetővé tette az alacsony dísznövények gondozását.

Az első mesterséges kertek falfestményeken bukkannak fel a Kr. u. 1. század elején. A képeken sövényekkel és kerítésekkel elválasztott ágyásokat látunk, amelyre jó példa M. Lucretius Fronto pompeii házának tabliniuma (fogadóterme), ahol egy középen álló fa körül két, elkerített virágágyat látunk, amelyek a fölé magasodó villa homlokzatának szimmetriáját tükrözik.
A mesterséges kertekre alig van régészeti bizonyíték, bár az angliai Fishbourne-ben sikerült rekonstruálni egy szép példát: a központi ösvény két oldalát sövények követték, egy sor négyszögletes és félkör alakban váltakozó benyílóval. Az viszont tény, hogy ehhez hasonló, grandiózus kertek zöldelltek valaha Rómában és környékén; ezt bizonyítja a Septimius Severus uralma idején készült, márványból faragott várostervrajz (amelyen többek között szerepel a Vespasianus által építtetett Béke Temploma), illetve ránk maradt egy, ma Urbinóban őrzött fémlap, amelyen egy temetőpark alaprajza látható.

A topiaria további fejlődése, amely más jellegű volt, mint a hagyományos parkoké, szinte nem ismert határokat. Amikorra Plinius publikálta Naturalis historia című „természettörténetét", a tudós már nem csupán sövény formájúra nyírott ciprusokról írhatott, hanem olyan fákról is, amelyek csoportjai „vadászjeleneteket, hajóhadakat és más élőképeket" utánoztak, és unokaöccse toszkániai Tifernumban épült villájában vadállatokat és más alakzatokat formázó fák sorakoztak, köztük Pliniusnak és kertészeinek névbetűit utánzó növényi alakzatok. A tiferniumi kertek leírása ihlette meg később a 16-17. századi virágágyásminták és labirintusok kialakítását.

A vízvezeték-hálózat kiépülése, amely lehetővé tette a növényi kultúrák fejlődését, a kerti források és szökőkutak korát vezette be. Már a Kr. e. 40. és 30. év közti boscarealei falfestményeken látunk egy vadszőlővel befuttatott grottó előtt álló, zongora alakú márványkutat; Propertius pedig, aki a húszas években írta költeményeit, leír egy alvó Silenus szobrával díszített szökőkutat, amely Pompeius római oszlopcsarnokának platánjai között állt. Említettük már Pompeius kertjeinek szökőkútjait. A medencébe vizet lövellő szobrocskákon kívül sok peristylum nagy, díszes medencéket vett körül, amelyeket fülkékből előszökkenő vízsugár táplált, amíg más kertekben a Kr. u. 3-4. század divatját vetítették előre fülkék és pavilonok (aediculae) díszes homlokzatai, amelyekből vízsugarak szöktek elő.
A Róma keleti negyedeiben kialakított kertek, D. Octavius Quartio és Julia Felix parkjainak központi csatornáit szabályos térközökben épített hidak ívelték át meg át; a mesterséges vízi út szélén szobrok álltak, közöttük pedig nyitott lugasok. Mindkét oldalon ösvények húzódtak, amelyek fölött kúszónövények ágai libegtek. Egy nemzedékkel később az ifjabb Plinius büszkén ír toszkániai villájának szökőkútjáról, amely egy szőlőlugas árnyékában lövellte az égnek vízsugarait egy márványmedencébe, ő és barátai pedig itt állították fel ebédlőasztalukat, melyen a nagyobb tálak sorakoztak, amíg a kisebbek a medence vizén úszkáltak, bennük az étvágygerjesztő előételekkel.

A díszkertekben kedvelt fák és bokrok inkább a zöld színhatást fokozták, semmint virágaikkal bűvölték volna el a látogatót. A ciprusligeteken kívül ókori forrásaink említenek platánfákat, borostyánt, mirtuszt, akantuszfüvet, vénuszhajat, egértövist (amelyből néha koszorút fontak, lévén örökzöld növény), s hallunk egy „Jupiter szakállának" nevezett cserjéről is, melynek ezüst színű lombjait gömbölyű alakúra nyesegették. A kerti növényeket ábrázoló festményeken a botanikusok felismertek pipacsokat, oleandereket, liliomokat és viburnumokat, vagyis a labdarózsák virágait.
A pompeii Virágszobák Házának nevezett villa egyik murálján felismerhetők a Plinius által tifernumi villájában leírt rózsák is. A pompeii ásatások során a magánkertek virágainak pollenelemzéséből kiderült, hogy a peristylium-kertek meglepően nagy részében álltak gyümölcs- és diófák, nem is szólva a szőlővenyigékről, ezeket nem annyira díszekként ültették, hanem termésüket emberi fogyasztásra szánták.

A kertművészet ambiciózus példáiról tanúskodnak a díszcserjék, szökőkutak, díszes szobrocskák s a kertfalak freskóinak kombinációi, melyek nyomán kiderül, hogy a gazdag középosztály tagjai városi otthonaikba igyekeztek átplántálni a római arisztokrácia villáinak életformáját. Így például a vadállatokat ábrázoló hatalmas falfestmények, amelyekkel oly gyakran találkozunk Pompeii-ben, vadas- és szafari parkok mai példáit idézik; görög elnevezésük (paradeisoi) „paradicsomi" állapotokra utal, s persze a római nemesség tulajdonában voltak. Ezek a témák tükröződnek a kisplasztikában is, amikor valódi növények és szökőkutak között kutyaszobrocskák támadnak egy vadkan képmására.

A freskók némelyik részlete valósággal giccses: látunk márványból faragott kacsákat és íbiszeket, amint a vízparton pihennek, egy bronzból mintázott horgász a kút vizébe meríti botját, az alvó tündérke pedig meglepő módon olyan jellegű, akár a mai kerti törpék. A vulgáris ízlés pálmáját mégis L. Ceuis Secundusnak kell ítélnünk, mert udvari piktorától olyan festményt rendelt, amelyen egy nimfa mintha vizeskorsóját a falfestményről egyenesen a freskó alatt lévő valódi szennycsatornában merítené meg.



Roger Ling