logo

XV Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Házak és villák

A Köztársaság és a korai császárkor hagyományos, közép- és felső osztálybeli városi lakóháza a domus volt, ez a jókora épület, amelynek központjában két belső fényforrást találunk; a homlokzati részen az atriumot, a ház végében pedig egy oszlopokkal övezett kertet, a peristyliumot.
Az atrium (fogadóterem vagy csarnok) volt az épület társadalmi és vallási központja, az a nyílt térség, ahová a látogató belépett az utcáról; falai többnyire fenséges magasságba szöktek; néha remek oszlopsor övezte itt a négyszögletes esőgyűjtő medencét, az impluviumot a kőpadlózat közepén. A napfény a széles tetőnyíláson, a compluviumon áradt be, megvilágítva az atrium körül elhelyezkedő helyiségeket: hálószobákat, irodákat, raktárakat, a kisebb étkezőszobákat.

Néha itt találunk két, széles és mély fülkét (alae), ahol a családi ősök maszkjait vagy mellszobrait helyezték el. A ház hátsó traktusát függöny vagy falécekből ácsolt választófal különítette el a nagy fogadóteremtől, a tabliniumtól. A másik fényforrás, a peristylium rendszerint a fogadóterem mögött tárult a vendégek elé. Általában nagy, nyílt térség volt, amelyet további helyiségek vettek körül, például a nyitott homlokzatú exedra (fogadószoba) és az ebédlők (oeci).
Az ilyen típusú kisebb palota legfőként a magánélet nyugalmát szolgálta. Legalábbis a földszinti helyiségek befelé néztek. Néhány, magasabban kialakított, lőréshez hasonlító ablakocskát nem számítva, a lakóház hátat fordított a külvilágnak - azt gondolnánk, a betörők elleni védelemként, de nem csak azért, hanem avégett is, hogy lakói kirekesszék az utca zajos robaját, a tolongást.

A ház másik jellegzetes vonása az axiális alaprajz volt, vagyis az a rejtett cél, bár nem mindig sikerült megteremteni, hogy nyílegyenes távlat alakuljon ki a hosszanti tengely mentén, a főkaputól az atrium és a tablinum közepén a peristylumig, amelynek végében valamilyen építészeti elem, például szobor vagy oszlop állt.
A Faun Házában, ebben a Pompeii virágkorában épült kettős atriumban, amely a pergamoni királyi palotánál is nagyobb épület volt, a nyugati atrium felé nyíló kilátás szépsége a Nagy Sándor-mozaikban végződött, amely az oszlopos exedra padlózataként.

A későbbi nemzedékek által épített többi pompeii házban élénk színű mozaikkal díszített, szökőkúttal ékes fülkét építettek a palota végében zöldellő kert mögé, olyan stratégiai helyen, amely nyomban lenyűgözte az utcai kapun belépő látogatót.
A római házak egy másik nevezetes vonását képviselte a fény és az árnyék erős kontrasztja. A ragyogó mediterrán nyáridőben a látvány esztétikus hatását csak fokozta a mély árnyak és a vakító napfényes részek váltakozása, sőt a fény és az árnyék ritmusa a sötét téli napokban is lenyűgöző vizuális hatásként érvényesült.

Az utóbb felvetett gondolat természetesen kapcsolódik a világítás, a fűtés és az ezekkel kapcsolatos, kényelmet szolgáló eszközök témájához. Nyaranta a domus hűvös, tágas szobái és az árnyas kerti csarnokok kellemes védelmet nyújtottak a hőségben, a vakító napsugarak ellen. De telente ugyanezek a szobák és kerti lakok kellemetlenül hidegek és sötétek lehettek. Bár a mozaikkal kirakott vagy vályoggal tapasztott padlózatra terített szőnyegek némi védelmet adtak a hideg ellen, a császárság kezdeti időszakában még nem volt rá mód, hogy fűtsék a nappali és hálószobákat.
A padlózat alatt húzódó, meleg vízzel telített csőrendszer csak a fürdőhelyiségeket melegítette, a többi szobát csak ritkán, kivéve - később - az északi provinciák hideg téli hónapjait. A lakóknak általában faszénnel töltött, háromlábú fémserpenyőkkel kellett beérniük, amelyek kellemetlen, csípős füstöt árasztottak a rosszul szellőzött szobákban.

Az üvegtáblás ablakok a Kr. e. 1. század előtt még alig terjedtek el, emiatt a helyiségek megvilágítása silány volt, ha ugyanis ablakot nyitottak, hogy beszűrődjék a napfény, akkor a szoba hamarosan kihűlt. Ez volt az egyik oka, miért volt a régebben épült házak homlokzatán olyan kevés és olyan keskeny ablak.
Seneca korára a régebbi fürdőkamrákban uralkodó félhomály már ironikus megjegyzések témája volt, de a világítás problémáját a többi szobában sem tudták megoldani. Ha ugyanis a ház ura nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy üvegezett ablakot készíttessen, spalettát vagy függönyt kellett alkalmaznia, hogy melegen tartsa lakóhelyiségeit. Kandeláberekkel és olajmécsekkel az ókorban is világítottak már, de a forró olaj füstje még sűrűbbé tette a serpenyőkből áradó füstgomolyokat. Némi fény kedvéért a falakat színes murálokkal rakták ki, de sok példát ismerünk arra nézve, hogy a polikróm díszítés dacára is homály uralkodott a házakban.

Idővel mégis javulni kezdtek a körülmények. Az ablaküveg elterjedésével a ház jobb megvilágítású és melegebb lett. A tartósabb és tűzálló építőanyagok, főként Augustus korától fogva, szilárdabbá és biztonságosabbá tették a házakat (főként a téglákkal kirakott betonfalazás), s a vízvezetékrendszer is lassan kiépült már, hogy folyó vízzel lássa el a városokat, amelyek lakóinak addig az utcai kutak és ciszternák vizével kellett beérniük. De a folyó vizet még ekkor is csak kevés városi házba sikerült bevezetni.
Pompeiiben, ahol a dúsgazdag háztulajdonosok, mint a Vettiusok vagy D. Octavius Quartio, díszes kerti szökőkutakat és „vízijátékokat" építtettek, amelyek a reneszánsz Itália szökőkútjainak ősei voltak. De a háztulajdonosok döntő többsége, köztük az impozáns Menander Házának lakói is, az utcai közkutakhoz szalajtották szolgáikat, hogy csöbrökben hordják a vizet, vagy esővízzel töltették meg korsóikat.

A lakóházak „komfortossá" válásával párhuzamosan, a városi házépítés stílusa is megváltozott. Az addig általában csak földszintes domus jókora helyet foglalt el abban a korban, amikor a városok még nem váltak zsúfoltakká. De az előkelő, többszobás lakóház kezdettól fogva nem volt az egyedüli, sőt jellegzetes építkezési forma.

A Kr. e. 2. századi Pompeiiben, ebben a meglepően gazdag és virágzó városban, számtalan, az „alsóbb néposztályok" számára épített házacskát és boltot találhatunk, amelyek zöme két- vagy éppen egyszobás házikó volt, legfeljebb egy magasföldszinti lakórésszel, a korabeli Róma megszaporodott lakosságának pedig már csak „magasházak" tömbjeiben lehetett helyet találni. Érdekes részletet olvashatunk Livius történelmi művében egy ökörről, amely Kr. e. 218-ban fölmászott egy magasház harmadik emeletére (a római marhapiac közelében), ahonnan aztán leesett, és halálra zúzta magát.
191-ben pedig, Róma egy másik lakónegyedében, két ökör kocogott fel a lépcsőkön egy ház lapos tetejére; ezek ugyan nem zuhantak le a mélybe, de mintegy teljesítményük „jutalmaként" feláldozták őket az isteneknek.

A Kr. e. 1. század végén Vitruvius, a nagy építészeti szakíró megemlékezik egy toronyház-lakótömbről, ahonnan pompás panoráma tárul fel a látogató előtt, s Augustus császárnak biztonsági megfontolásokból el kellett rendelnie, hogy a lakóházak nem tornyosulhatnak magasabbra hetven lábnál, vagyis mintegy huszonegy méternél.
Ugyanezt a fejlődést tapasztaljuk Pompeiiben is, ahol a régebbi házakra több emeletet húztak fel, s ugyanitt a Forum fürdői lakótömbjeinek felsőtraktusaira lépcsők során lehetett feljutni az utcáról a Kr. e. 80. év után.
Kr. u. 79-re Herculaneumban már legalább két, új stílusú, boltokban és lakásokban bővelkedő magasház állt; az egyik háromemeletes volt. Hely hiányában, illetve a kiskereskedői réteg növekedése következtével sok régi, földszintes házat kellett lebontani, amelyekben, akárcsak a Viktória kori Angliában, bérlakások sora kapott helyet.

A császárkor nagy kereskedővárosainak lakásépítkezéseit tanulmányozhatjuk Róma kikötővárosában, Ostiában, ahol a Kr. u. 2. században és a 3. század elején nagyszabású, az új építkezési normáknak megfelelő újjáépítésekre került sor. Itt, bár sok földszintes házat megkíméltek, valamint sok új típusú, elegáns márványborítású udvarház is megmaradt, később jellegzetes lakóháztömb (insula) épült; némelyik három-, négy-, sőt ötemeletes magas épület.
A domustól eltérően ezek a háztömbök az utcára nyíltak, jókora ablakaik fölé pedig keskeny balkonokat építettek (igaz, nem a lakók számára, inkább azért, hogy árnyékot vessenek az alanti ablaksorra). Nagy erénye volt az ostiai lakóházaknak, hogy alaprajzuk változatos volt, és új életstílus kialakulására adtak alkalmat. Némelyikük hosszú és keskeny lakótömb volt; mélységben egy lakás terjedelmű, de voltak köztük szélesebb sorházak is, ahol egymásnak hátat fordítva két lakás helyezkedett el.
Ott pedig, ahol a telek megfelelő méretű volt, vagy a szomszédos épületsor akadályozta a kilátást, egy udvar körül pontházakat alakítottak ki. A tömbök kialakítása igen változatos lehetett. Az utcai front kiképzésének kedvelt formája, amelynek nyomán a középkori és a reneszánsz Itália lakóházai is épültek, a hordó formájú boltok sora volt, ahol félkörívű árudák között egy-egy lépcsősoron lehetett feljutni az utcáról az emeleti helyiségekbe.

Az insula („sziget") tömbjeit két-négy, többé kevésbé azonos, önálló lakás alkotta, ahová vagy az utcáról lehetett bejutni, vagy a lakásokat elválasztó udvari folyosókról. Néha, mint a Múzsák Házának vagy a Tarka Boltívek Házának esetében, az egész földszintet vagy annak nagy részét egyetlen, többszobás magánlakás foglalta el. Ilyenkor a lakás tulajdonosa egyúttal az egész tömb háziura lehetett, de legalábbis olyan gazdag főbérlő, aki tágasabb otthonban és nagyobb kényelemben élt, mint az emeleti kislakások bérlői, akik néha egyetlen szobával is beérték.

Az ostiai insulák lakóinak életkörülményeiről kevesebbet tudunk, mint Pompeii lakosaiéról, mert e lakások bútorzatából és felszereléseiből alig maradt ránk valami. Kétségtelen, hogy ezeknek a lakásoknak a kényelmet szolgáló berendezése, komfortja sokkal fejlettebb volt, mint a Köztársaság késő korszakának idején, miként az is bizonyos, hogy amikor Juvenalis roskadozó lakóhelyekről és a Rómát örökkön fenyegető tűzvészekről versel, a költő némiképp túlozza korának életkörülményeit. Igaz, hogy a többlakásos bérházakban korántsem uralkodhattak ideális állapotok.
Még ha csatornázták is a földszinti helyiségeket, az emeleten lakó bérlőknek továbbra is a közkutakból kellett vizet pumpálniuk, vagy ciszternák vizéből meríthettek vödreikbe és korsóikba. Nagyon kevés lakásban volt illemhely; a „vigyázz!" kiáltás pedig ugyanolyan gyakori lehetett az éjjeliedények tartalmának lezúdításakor Ostiában, mint a 18. századi Európában. Ezenkívül elég sok fahasábot tárolhattak az emeleti folyosókon és a belső helyiségekben ahhoz, hogy állandó legyen a tűzveszély, főként azért, mert a fűtésnek és a főzésnek nem volt igazán tűzbiztos módszere. A világítás problémáját sem sikerült még megoldani, mint ahogy Pompeiiben sem volt még elegendő üvegablak; a legtöbb ablaknyílást csak áttetsző máriaüveg fedte, vagy egyszerűen csak fából ácsolt spaletta.

A vidéki lakóhelyek, akárcsak a városi lakások, a lehető legvegyesebb jellegűek lehettek. Voltak szerény kunyhók és falusi vályogházikók, a földművesek telepeitől kezdve mindenféle épületen át egészen a luxusvillákig, ahonnan a nagybirtokok ügyeit irányították - általában nagyhatalmú gazdasági intézők, bár ők is külön házakban éltek, elszigetelten a birtokos luxusvillájától, ahol a nagyúr ízlésének és társadalmi státusának megfelelő életstílust alakíthatott ki.
Az utóbbi életvitelt jól képviselik a régészeti emlékek, mind a Vesuvius kitörésekor elpusztult vidéken, mind Itália és a Birodalom más tájain. Jól jelzik ezt a fényűző életformát Pompeii falfestményei, de olvashatunk róla Cicero leveleiben is. Nehéz ebben a kérdésben általánosítanunk, de a villák gyakori vonása a kerttel övezett peristylium, a hatalmas oszlopsorral ékes homlokzat, és - lejtős terepen - a pódium, amelyet Vitruvius a „villa alapjának" (basis villae) nevez; itt gyakran bukkanunk földalatti folyosókra (cryptoporticusokra).

Ezeknek a vidéki palotáknak legnagyszerűbb példája a Papyrusok Villája Herculaneumban, valamint az Oplontisban, Pompeiitől nyugatra nemrégiben feltárt villa; mindkettőben az előkelő római nemesség tagjai éltek, s az épületek méreteit semmi sem korlátozta. Ugyanakkor a villák, ellentétben az arisztokraták városi palotáival, kifelé néztek; oszlopos homlokzatuk és teraszaik beleolvadtak a tájba, vagy díszkertek fölé magasodtak.

A nyitott oszlopcsarnok, a porticus hűvösében a tulajdonos forró nyáridőben is fel-alá sétálgatva filozofálhatott, mint az ifjabb Plinius, eltűnődve a természet csodáin, távol a városok nyüzsgésétől. Kedvelt építészeti forma volt a Nápolyi-öböl híres panorámájára tekintő és a murálokon is ábrázolt tengerparti villa, amelynek lábait a hullámok ostromolták, sőt némelyik ilyen palota teraszai a tenger fölé szöktek.
Plinius például úgy vacsorázhatott laurentiusi villája teraszán, hogy „előre vagy oldalra tekintve is" gyönyörködhetett a kilátásban, „akárha három tengert láthatott volna". Horatius pedig mindhiába mennydörgött a divatos fürdőhely, Baiae villaépítői ellen, akiknek a betonozott hullámtörői mesterséges partvonalat alkottak.



Roger Ling