A kertek hűvösével közeli kapcsolatban álltak a lakomák örömei. A pompeii kertek U alakú építményei az étkezőhelyek (triclinia) helyét jelölik, s itt gyakran kerülnek elő kagyló- és csigahéjak, állatok csontjaival együtt, ami arra a mai mediterrán szokásra utal, hogy forró nyári estéken az itteniek gyakran költik el vacsorájukat a szabadban, de arra is, hogy a szokás az antik időkre nyúlik vissza.
Napellenző vagy szőlőlugas hűvösében a vacsorázók puha derékaljakra és párnákra könyökölve, görög szokás szerint hevertek, és vagy egy középre helyezett, rövid asztalról csipegették a finom falatokat, vagy - mint Plinius vendégei - vízimadár formájú kis hajócskákról fogyasztották az ínyencségeket. S amikor leszállt az est, lámpákat gyújtottak a közelben álló kandelábereken; és a lampionok, mint a pompeii Ephebe Házában, bronzszobrok kezében imbolyogtak a szellős tengerparton.

A Martialis, Plinius, Petronius és mások által leírt lakomák ne tévesszenek meg bennünket. A nagyszámú vendégsereg mindig egyszerű ételeket fogyasztott, és még a nagy hatalmú államférfiak is alig ettek valamit napszállta előtt. Igaz, alkalomadtán igazi lakomákra is sor került, s a gasztronómia valóban művészeti magaslatokat kínált az ínyenceknek. Egy szakácskönyv, amely szerzőjének a császárkor elején élt mesterszakácsot, M. Gavius Apiciust tartják, érdekes recepteket közöl a római haute cuisine titkairól.
Íme egy példa: „Szopósmalac Frontinus módra: a kicsontozott [húst] a körítéssel együtt megpirítjuk, tűzálló tálba öntött halmártásba és vörösborba helyezzük, póréhagymával és kaporral fűszerezzük, s ha félig már megsült, leöntjük a levét, a pecsenyét kiemeljük, a mártást száradni hagyjuk rajta, majd borssal meghintve tálaljuk."
Apicius hírnevet szerzett mártásaival és különleges körítéseivel, számos édességet neveztek el róla. Plinius szerint az ő nevéhez fűződik a flamingónyelvvel ízesített sült pér-halmáj feltálalása, sőt elsőként készített sült libamájat. Még fantasztikusabb csemegékről ír Petronius a Trimalchio lakomájában, ahol a házigazda szakácsa hízott libához hasonló, mindenféle madárhússal tűzdelt sült malacot szolgál fel, amelynek hasából „csak úgy dót a kolbász meg a hurka" (Trimalchio első pillantásra azt hiszi, hogy szakácsa elfelejtette a malacot kibelezni).

De szó esik „egy kiterjesztett szárnyú fatyúkról, amelynek belsejében főtt pávatojások vannak elrejtve", a tojásokban pedig „borsos tojássárgájába bújtatott fügemadarak". De a lakomázókat további meglepetések érik:
„A tálaló [rabszolga] kerek tálcán körben felrakta az állatöv tizenkét jegyét, s mindegyik fölé megfelelő és odaillő ételt tett: a Kos fölé kos-borsót, a Bika fölé egy kis marhahúst, az Ikrek fölé heréket és veséket, a Rák fölé koszorút, az Oroszlán fölé afrikai fügét, a Szűz fölé kocának a méhét, a Mérleg fölé mérleget, amelynek egyik serpenyőjében sajtos lepény, a másikban pedig mézeskalács volt, a Skorpió fölé tengeri halacskát, a Nyilas fölé nyulat, a Bak fölé tengeri rákot, a Vízöntő fölé libát, a Halak fölé tengeri csukát."
(Révay József fordítása)

Az effajta túlzások, még ha az író termékeny képzelete fel is nagyította őket, bizonyára dús lakomák valóságos kavalkádját tükrözik. Ugyanilyen szélsőségesek a Trimalchio vendégeit szórakoztató látványosságok is. A mennyezetről leereszkedő, ajándékoktól roskadozó arany bőségszaru Nero Aranyházának forgatható kupoláját idézi, amelyből virágszirmok záporoznak az alant heverésző vendégseregre.
A zenészek, énekesek, akrobaták és táncosnők azoknak a lakomáknak a mutatványait idézik, amely Plinius egyik vendégét is lenyűgözték: az illetőt otthonos hangulatú vacsorára hívták meg, ahol verseket szavalnak és lanton játszanak, de ezt a filisztert jobban érdekelték a tálakban felkínált ínyencfalatok és a házigazda által felvonultatott hispániai táncosnők.

A szerényebb ebédlőasztalok örömeit a pompeii festmények csendéletei tárják fel előttünk, amelyeken ízes gyümölcsök, vadmadarak és tengeri táplálékok képei sorakoznak. Ezek a xeniák („vendégajándékok") Vitruvius szerint a görög házigazdák által kínált ételekről kapták nevüket az „önkiszolgáló" ünnepeken, s felidézik számunkra a Martialis és Juvenalis által leírt fogásokat.
Martialis például felsorolja egy vacsora fogásait, és megemlíti az étvágygerjesztő előételeket is: papsajtot, salátákat, hagymaféléket, a mentát, a borsmustárt, a főtt tojásszeleteket és ajókagyűrűket, valamint a tonhalmártással leöntött kocatőgyeket; a főétel ez alkalommal báránysült volt paszullyal és zsenge növényi csíra, továbbá sült csirke és néhány sonkaszelet, amit már a harmadik vacsora alkalmával szolgáltak fel, a desszert pedig érett gyümölcs és nomentanumi bor.
A bor természetesen a jó étkezés velejárója, s nem volt olyan ebéd vagy vacsora, amely mellé ne szolgáltak volna fel egy korsó jó minőségű bort. Leginkább a „halhatatlan falernusit” kedvelték, amelyik a római kori Itáliában megfelelt a modern időkben kedvelt Château Lafitte-nek.

A bőséges étkezéshez a házigazda legfinomabb ezüst étkészleteivel és evőeszközeivel terítette meg asztalát. A Vesuvius kitörésekor elrejtett pompeii és boscorea-lei ezüstkincsek tanúsága szerint az asztali ezüsteszközök minősége kiváló volt a korai császárkor idején, s ezeket a házigazda nagy becsben tartotta és gondosan védelmezte.
A pompás serlegeket, kupákat, csészéket és tálakat dombormívű növényi arabeszkek és mitológiai jelenetek ékesítették, az egyszerűbb, mégis elegáns merítőkanalakkal együtt, s jelentőségükre utalnak Petronius csípős megjegyzései, melyekkel milliomos vendéglátójának, a szabados származású Trimalchiónak az extravagáns, ízléstelen eszközeit illeti. Vendéglátója ezüst éjjelit használ, és amikor egy ezüsttál a lakoma közben csörömpölve a földre hullik, a gazda megparancsolja rabszolgáinak, hogy söpörjék félre a kincset, mintha csak törött agyagkancsó cserepei hullottak volna le.
Az ezüsttárgyak minősége a késői császárkorban is kiváló maradt. Ebből a korból maradt ránk például egy olyan mestermű, mint a svájci Kaiseraugstban őrzött nyolcszögű tál, amelyet Achilles életéből vett jelenetek díszítenek.

Ha valaki nem engedhette meg magának, hogy ezüsteszközöket vásároljon, akkor étkészletét bronzból kovácsoltatta, ivókupái pedig üvegből készültek. Mindkét anyagot sokkal gyakrabban tartották otthoni használatra, mint gondolnánk, de mivel újjáalakításuk nehézkesebb vagy éppen lehetetlen volt, ezért csak csekély számban maradtak az utókorra.
A Pompeiiben és Herculaneumban végzett ásatások során aztán gyakori használatukra is fény derült; a leletanyagban sok a kecses bronzköcsög és boroskancsó, fogantyújuk illeszkedő végén dombormívű díszítmények kel, illetve gazdag, de kevéssé ismert, különféle üvegedények maradtak fenn: palackok, fiolák, csészék, kancsók, tálak, köcsögök és hasonló edények, áttetsző vagy festett példányok, amelyek fúvással vagy öntéssel készültek, sima felületűek vagy díszítményekkel ékesek.
A luxus üvegtárgyak között vannak úgynevezett „kámea üvegholmik", színes dombormívű finom üvegedények; a leghíresebb a pompeii Kék Váza, illetve a titokzatos Portlandi Váza, amelynek kék és fekete oldalán fehér alakos reliefek láthatók.

A 2., 3. és 4. században az üvegtárgyak használata széles körben elterjedt, főként a bronzedények kárára (a sznob Trimalchio mentegetőzik is, amiért több üvegedényt használ, mint antik korinthoszi bronzot), majd a késői császárkorban egyre többféle alakos díszítésű metszett üvegből készült edényt gyártanak, csipkemintás, talpas csészéket is, valószínűleg Itáliában és a Rajna-vidéken.

Írásunk terjedelmi korlátai miatt nem foglalkozhatunk a római kor háztartási eszközeinek teljes felsorolásával. A finom kerámia, nevezetesen az Arretiumban (a mai Arezzóban) majd a később Galliában készített, vörös felületű fazekasművek a figuratív fémedények dombormívű reliefjeit utánozták, ám az 1. és a 2. századi, gondosan formált díszítmények a Birodalom számos helyén lassanként eltűntek, hogy egyszerűbb technikai megoldásoknak adják át a helyüket, például az agyag perforált mintáinak.

A 4. századra a kerámia helyébe lassan üvegedények léptek a háztartás asztali edényei sorában. A háztartások egyéb művészi darabjai között említhetjük az állati csontokból, ritkábban az elefántagyarból faragott késnyeleket, illetve a mindenhol megtalálható bronz- és terrakottalámpásokat, egyszerű domborműves díszítéseikkel vagy sajátos mécstartó csőreikkel.
Kevésbé voltak művészi kivitelűek, de egyértelműen gyakran használták azokat a különös tárgyakat, amelyek latin elnevezése glilaria volt; jókora terrakottabödönökről van szó, amelyekben a kerti peleként ismert állatkákat nevelték; ezeknek a rágcsálóknak a húsát a rómaiak ínyencfalatkákként fogyasztották.

A Pompeiiben fennmaradt bödönöket kilyuggatták, hogy az állatkák levegőhöz jussanak, s az edény belsejében csigavonalú rámpát helyeztek el, hogy a kis foglyok feljuthassanak a két, egymás mellett elhelyezett, az edény felső szélére erősített etetőtálcához.


Roger Ling