Az első makedón háború (Kr. e. 215-205) annak során bontakozott ki a rómaiak illyricumi, illetve épeirosi beavatkozásai nyomán, hogy Macedónia királya, V. Philippos, az illyrekkel viselve hadat, szövetségre lépett az akkor Itáliában Rómával szemben harcot viselő Hannibállal. A helyzet Rómára nagy veszéllyel járhatott volna, ha az itáliai hatalom, Philippos görög szövetségeseit megtámadva, nem tudott volna hathatós szövetségre lépni a makedón uralkodóval ellenséges aitóliai ligával (212-211).

A 205-ben megkötött phoinikéi béke lehetővé tette azután Róma számára, hogy erőit a második pun háború sikeres megvívására összpontosítsa.

A második makedón háború (200-196) kirobbanásában a diplomáciának volt nagy szerepe, amely szoros összefüggésben állt a hellenisztikus világra jellemző bizonytalan erőegyensúlyi helyzettel.
A nagyobb befolyásra vágyó Rhodos, valamint I. Attalos Sótér pergamoni király, aki már az első háborúban is együttműködött Rómával, arra biztatta a római senatust, hogy indítson újabb háborút Philippos ellen. Ez meg is történt, bár a comitia centuriata ehhez nem mindjárt járult hozzá. Ezt a fellépést az is előmozdította, hogy Róma sikeresen befejezte a második pun háborút, s így felszabadult erőit ide tudta összpontosítani.

Egyes görög városok is sürgették a görögországi beavatkozást. A velük együttműködő római consul, T. Quinctius Flamininus képesnek is bizonyult Philippos hadseregének legyőzésére Kynoskephalainál (197), ahol először mutatkozott meg a római légiók katonai és taktikai fölénye a korábban oly híres makedón phalanx fölött. Az ezután megkötött béke alapján a makedón király ki is vonta helyőrségeit a görög városokból. Flottája nagy részét is kiszolgáltatta a rómaiaknak, akiknek nagy jóvátételt is fizetett.
Lehet, hogy a senatus azért mondott le ekkor arról, hogy ebben a körzetben provinciát létesítsen, bár szemmel láthatólag a fegyveres jelenlétet sem tartotta itt még egyelőre szükségesnek, mert elég szilárdnak ítélte meg támogatottságát a hagyományos értelemben vett Görögországon belül.

Amikor azonban III. Antiochos föllépése következtében ez a helyzet megváltozni látszott, és Macedónia ugyancsak kezdte visszanyerni erejét, Róma újabb beavatkozásra szánta el magát. Ez a harmadik makedón háború (171-168) immár magának a makedón monarchiának a végét jelentette.
168-ban a pydnai csatában a római hadvezér, Aemilius Paulus teljes diadalt aratott az akkori makedón uralkodó, Perseus felett, akinek birodalma helyén négy köztársasági berendezkedésű államot hoztak létre. Ezek mindegyikének megvoltak a választott tisztségviselői, és volt saját népgyűlésük is.

A megkötött béke egyébként is nagyon szigorú volt. Magát Perseust Rómába szállították, ahol részt kellett vennie Paulus triumphusán, majd pedig Alba Fucens latin coloniájába internálták. A királyi földek és bányák a római állam tulajdonába kerültek, de ez utóbbiak bérleti rendszerrel történő kiaknázása csak néhány évvel később indult meg. Néhány görög várost is keményen megbüntettek, akár tényleges, akár koholt ”árulásuk” miatt. Például az aitóliaiak százait ítélték halálra Róma-ellenes tevékenység címén, az achai szövetségnek pedig ezer előkelő családokból való túszt kellett küldenie Rómába. Ezek sorában volt például a már említett görög történetíró: Polybios, aki így testközelből ismerte meg a születőben lévő mediterrán római nagyhatalmat. Ebben a körzetben a római katonai erők húsz évvel később ismét beavatkoztak, amikor 149-ben Andriskos, aki Perseus fiának adta ki magát, Macedónia királyává nyilvánította magát.

A következő évben azután Q. Caecilius Metellus véget vetett uralmának, aki ezért elnyerte a megtisztelő Macedonicus melléknevet. Macedónia pedig ekkortól ténylegesen és névlegesen is római provincia lesz.
148-ban Róma az achai liga ellen is fellépett, azt követelve tőle, hogy néhány ellenőrzése alá tartozó városnak adja meg a függetlenséget. Amikor ennek teljesítését az achaiok visszautasították, L. Mummius szétverte seregüket, és elfoglalta Korinthost, amely egyike volt Görögország leghíresebb és leggazdagabb városainak. Ez súlyos figyelmeztetés kívánt lenni a többi görög számára is, amennyiben szembeszegülnének Rómával, mert Korinthost lerombolták, kifosztották, és rengeteg polgárát eladták rabszolgának.