A háborúnak újból való kitörésére volt elég ok s alkalom. Avidius Cassius lázadása a béke megkötését sietőssé, mondhatnánk kényszerűséggé tévén, jelentékenyen megenyhíti a még nem pacificált népekkel kötött szerződések föltételeit, sőt szövetségébe hajtja az imperiumot egy vándor néppel is. A birodalom ernyedését áruja el mindkét jelenség.
Ilyen béke vagy szövetség pedig nem lehetett tartós, mert a gyöngeség elpalástolására szolgálván csak, nagy hamar ki kellett ütniük az ellentéteknek mindkét oldalról. S ez meg is történt. Róma kormánya, a megtestesült stabilitás, politikai számításait nem alapíthatja ingatag vándor nép szeszélyeire, melynek magatartását a megélhetés módjai, s nem a nemzetközi viszonyok és századokon át fejlett hagyományok szabják meg.
A jazygok szövetsége tehát inconveniens volt a legnagyobb mértékben és mégis rendkívül költséges. De másfelől a barbárokra nézve is tarthatatlan, tarthatatlan a terhes pontok miatt, épen azon közlekedési vonalaktól tiltatván el, melyeken legkönnyebben szerezhetik meg élelmüket. E gazdasági hátrányt pedig a római subventio aligha, vagy épen nem egyenlítheti ki.

A kitörést sietteti másrészt az is, hogy Róma nem egyenlő alapokon kötötte meg békéit. A markomanok és quadok területeit várakkal, s 20.000 főre menő megszálló sereggel árasztván el, a háború által okozott veszteségeket még érezhetőbbé tévé, s élesebbé a közgazdasági válságot, mely egyik legfőbb oka volt a harcok kitörésének. E helyőrségek miatt már korábban, a császárnak Pannóniában tartózkodása alatt is sok panasz merült fel, s a helyzet ezután sem lett jobb, talán sokkal rosszabb, mert a császár távoztával a hadseregre nézve megszűnt minden tekintet, mely eljárását, a leigázottakkal szemben való magatartását és zsarolásait fékezte volna.
Mi sem akadályozta többé, hogy a meghódoltak rovására fenékig ne ürítsék e vad legények az élvezetek poharát, midőn e távoli izolált helyőrségekben csakis az asztali gyönyörök adhatnának kárpótlást a zord tábori életért, midőn csak rablásból szerezhetnek pénzt, egy kis vagyont öregségük napjaira, ha ugyan nem tárták jobbnak elverni az utolsó dénárt is a szakadatlanéi dúló járvány közepeit. E helyőrségek élelmezése kétségtelenül azon gabona és vágómarha adóból telt ki, a melyet a leigázottak évenként fizettek a békekötés feltételei, értelmében.
Talán ez volt a megalázottakra nézve a legterhesebb, mert fenntartja Dio, hogy a békés földművelést lépten nyomon akadályozzák, földúlva a termőföldekét, rabszolgákéi hurcolva el a szántóvetőket s elhajtva az igás barmokat. Panaszolnak is érte eleget, de segítséget, orvoslást nem nyerhetnek, a császár nagyon messze volt, Rómáig nem juthatnának el legméltányosabb kérelmeik sem.

A politikai és társadalmi elnyomást, ha nem lehet másképen, elviseli nemzedékeken át még a szabadságát szenvedélyesen szerető nép is, de a mint ezzel anyagi korlátozás vagy épen számításon alapuló folytonos károsítás, a mindennapi élet megnehezítése, s a legelemibb szükségletek beszerezhetésének megakadályozása párosul, fegyvert fog még a leggyávább, legtürelmesebb tömeg is.
Mennyivel inkább kellett érezniük a helyzet tarthatatlan voltát a féktelen szabadsághoz és könnyű élethez szokott markomanoknak, quadoknak! Tanyáikon már akkor izzott a jövő háború üszke, midőn főembereiknek kézadása megerősíti, szentesítő a békét.

A telepítések sem bizonyultak hasznosaknak. A Ravenna mellé küldött germánok föllázadván, megtámadták a hatalmas birodalmi várost és csak a helyőrség éberségén múlt, hogy el nem foglalták. Ki kellett pusztítani őket. Hasonlóan történt legnagyobb részt a többiekkel, s a Pannónia és Dáciában elhelyezett törzsekben aligha nyert Marcus császár jobb polgárokat, mint IV. Béla királyunk a korunkban. Mozgalmas idők és civilizálatlan népek nem alkalmasak a telepítésekre és Marcus telepesei különösen nem mindnyájan munkálatlan élethez, rabláshoz lévén szokva és szövetségesei, fajrokonai mindannyian a határokon táborozó és mozgó népeknek, melyek mindnyájan részt vesznek a harcokban, melyeknek minden mozdulatát elfojtott lélegzettel lesték. Egy szikra kellett csak, hogy ezek is a birodalom ellenségeihez csatlakozzanak. A fölhalmozott gyúanyagok fölrobbanása nem is késett soká.

Avidius Cassius lázadása nyugaton sokkal nagyobb mérvűnek látszott, mint a mekkora tényleg volt, s a látszatot megerősítik a nagy csapatelvonások, melyeket Marcus a birodalmi hadsereg létszámának nagy megcsökkenése miatt jobb belátása dacára is kénytelen volt megtenni, úgy, hogy Raetia, Noricum, Pannónia, Dacia és Moesiában csak a rendes helyőrségek maradtak meg, s talán a markomannok és quadok ellen irányított csapatok létszámát is megkevesbíték épen akkor, midőn legveszélyesebb volt a helyzet. És növelhetők e veszélyeket Avidius Cassiusnak a barbárokkal való összeköttetései is. Talán éppen ő adja a jelt az általános kitörésre.
Pannónia legátusai a két Quintilius, Condianus és Maximus, Dio följegyzései szerint kitűnő katonák, mindent elkövetőnek, hogy legalább a barbároknak első rohamát foghassák föl, de még azután sem tudnak boldogulni, hogy Marcus jelentékeny számú új hadsereget bocsát rendelkezésökre.

A második háborúban megújul a népek szövetsége, bár Capitolinus csak a markomanok, quadok, hermondurok és szarmatákat említi, s ugyanazon harctéren folyt ismét a küzdelem, melyet az előbbi hadjáratok majdnem teljes pusztasággá tőnek. A harc fővonalát ismét a Duna medre jelzi egész hosszában, s így a háborúnak egységes vezetéséről megint nem lehetett szó. Raetia és Noricumban nem említenek a források új küzdelmeket, de Pannónia és Dácia annál inkább ki voltak téve az ellenséges megrohanásoknak.
A harcokat a legjobban sújtott markomanok és quadok kezdik, nagy erővel, hirtelen támadva meg a területeiken épült castrumoknak úgy látszik teljesen készületlen helyőrségét. Rohamaiknak a meglepettek nem tudván ellenállani, a harcok birodalmi területre tétetnek át, s a két Quintilius kénytelen a császárhoz fordulni segélyért. Marcus, tábornokainak jelentésére megtesz minden lehetőt, de a katonai kincstár, teljes kimerültsége miatt, új haderőket csak a senatus által a császár kérelmére megszavazott összegekkel tudott kiállítani.

Dáciában s talán az Al-Duna mellékén Clemens és parancsnokai küszködnek a berohanókkal, de ép oly kevés sikerrel, mint Pannóniában a két Quintilius. Ily körülmények közölt a császár föltétlenül szükségesnek tartván a harcmezőn való megjelenését, fiát nagykorúsítván s Bruttius, Praesens leányával az elragadó szépségű Crispinával összeadván, Caesarnak nyilvánító, és maga mellé vévén, ketten mentek Bellona templomába, hol a különben oly szelíd indulatú Marcus vérbe mártott lándzsát hajított a harctér felé, majd kiadván áz indulási parancsot, 178. aug. 5-én elhagyó Rómát Commodus-szal együtt.

Őt megelőzőleg indult Tarrutenius Paternus jelentékeny haderővel, s mire Marcus megérkezik fiával, már jobbra fordultak a dolgok. A császár szintén nagyszámú sereget vezetvén, megjelenése és szerencsével folytatott alkudozásai nagy hamar meglazítják az ellenségeknek szövetségeit.
A jazygok, bár ők is kesztyűt vetettek a birodalomnak, elválnak szövetségeseiktől, és semmi nyomát sem találjuk 179-től fogva további harcaiknak. A harctérnek nyugati felén a markomanok és quadok vitézül tartják magokat, míg Tarrutenius Paternus ellen, valószínűleg a Morva Mezőn döntő csatát nem vesztenek, melyben hadseregüknek legnagyobb része fölkoncoltatott. Ekkor kapja Marcus tizedszer az imperator címet.

Hasonló sikerrel harcolt keleten Clemens utódja Helvius Pertinax, az új helytartó, s 178. és 179-ben kiveri vagy megsemmisíti az összes hordákat Dáciában, mint a két Moesiában, és helytartója marad mindhárom tartománynak egész Marcus haláláig.
Legkevesebb értesülésünk a moesiai harcokról van; ezek mintha teljesen elkerülték volna az egykorúak figyelmét, .pedig ide is kiterjedt Marcus gondoskodása, s 176-ban Laevillus Berenicianus a Legió I. Italica s III. Flavia és segédcsapataiknak parancsnoka, majd A. Iulius Pompilius Piso, Marcus halálakor pedig talán Salvius Julianus, kik közül a két utóbbi Pertinax alárendeltje.
A császár auspiciumai alatt szerencsésen végződik tehát a háború mindkét éve, de a nélkül, hogy annak teljes befejezése előre látható, vagy csak sejthető is lett volna. E miatt a telet Pannóniában határozza tölteni Marcus, előkészítendő a meghódolt területek bekebelezését. Békét úgy látszik nem akart többé kötni, félrendszabályoknak bizonyulván a kiegyezkedések, mint szövetségek. És valóban csakis a bekebelezés nyújtott volna teljes biztosítékot, s annak végrehajtása annyira megért Marcus lelkében, hogy életírója Capitolinus és Dio Cassius egybehangzóan állítják, miképp ha egy évvel tovább él, provinciává alakítja a háború által végig dúlt összes területeket.

Ez már nem történhetett meg. Pannónia nyugati részének: Vindobonában tartja főhadiszállását hideg zord tele s a folytonos fáradalmak végkép kimerítik a gyönge, beteg császárt, s 180. márciusának elején veszélyes fordulatot vévén baja, nem hagyhatja el többé ágyát. És lesújtva a kórtól, nagy testi és lelki kínjai dacára is mindig a birodalom sorsával, a bevégzendő nagy háború, s annak végső fejleményeivel foglalkozzék. Helyzetének rosszabbra váltéval magához hívatja fiát s kérve kérte a háború folytatására, nehogy a birodalom árulójának tűnjék föl. Commodus kötelező Ígéretet tevén, a beteg császár visszautasított minden ételt, italt, hogy baját súlyosbítván, hamarabb meghalhasson.
Hatod napon barátait hivatá, s mosolyogván az ember sorsa fölött és megvetvén a halált, e szavakkal fordult hozzájuk: «mit sirattok engem, miért nem gondoltok inkább a ragályra s a közös halálra!» és midőn távozni készültek, a következőkkel búcsúzott tőlük: «ha elhagytok, úgy Isten veletek, én előre megyek. » Ereje az tétlenség következtében rohamosan kezdvén hanyatlani, környezői megkérdik, hogy kire bízza fiát? «reátok, ha méltó lesz s a halhatatlan istenekre.» Hetednapon Commodust kívánván látni még egyszer, behívatja, de néhány búcsúszó váltása után azonnal kiküldi, nehogy megkapja a bajt. Később seregének tisztjeit s küldötteit kéreti be, hogy jóindulatukba ajánlja örökösét.
Elbocsáttatásuk után a szolgálattevő tribün nyitott be hozzá a jelszóért: «fordulj a fölkelő nap felé válaszoló neki az enyém már leáldozik.» Ezzel elfordult, mintha aludni akarna, és elszenderült még ugyanazon éjjel. Mondják róla, hogy óhajtó, bárha fia hamarabb halna meg mint ő, mert félt, hogy holta után Nero, Caligula vagy Domitian-hoz lesz hasonló. Igaza volt.

«Így halt meg Marcus, kiben írja Dio minden erény egyesült, s ki oly istenfélő volt, hogy a szerencsétlenség napjaiban is személyesen áldozott otthon, ki minden uralkodó között a legjobban kormányzott, s ha gyönge volta miatt vitézi dolgokat nem tehetett is személyesen, testét, veleszületett gyarlósága dacára is, hozzászoktató minden fáradsághoz. Annál nagyobb mérvekben gyakorolta a jótékonyságot... Soha sem volt igazságtalan... Ha volt ki jót tett, megdicsérte őt, s ha lehetett, fölhasználta szolgálatait, míg másoknak egyéb dolgaival törődött.
Az embereket nem alakíthatjuk tetszésünk szerint szokta mondani hanem úgy kell őket felhasználnunk a közjó érdekében, a mint kanjuk. Egyetlen tette sem volt alakoskodás, hanem s erről mindenki meg volt győződve erényének kifolyása. Életének ötvennyolc éve, tíz hónapja s huszonkét napján át, a meddig élt... mindig egyforma volt, sohasem változott. Valódi igaz ember volt, távol minden álnokságtól»

A senatus arany-szobrot állíttatott a curia nagytermébe az elhalt uralkodónak. A tizenkilenc éves Commodus trónfoglalása ellen egyetlen hang sem emelkedett, a sereg azonnal hűséget esküdött, s meghódolt diadémje előtt az egész világ. Az alapjában jóindulatú ifjút atyja halála mélyen megrendítvén, trónfoglaló allocutiójában kijelenté az egybegyűlt serég előtt,, hogy tovább folytatja a harcot, s nem nyugszik, míg meg nem alázván a birodalom minden ellenségéti az imperium határait nem terjeszti ki az óceánig.
Egy pillanatra Tiberius Drusus, Germanicus nagy tervei látszanak fölújulni agyában, de csakis pillanatra, mert a gondos, szerető, de alkalom adtával szigorú atya holta után a gyönge elméjű és kevés önállósággal bíró ifjú környezetében, a jobbak tanácsai csakhamar háttérbe szorultak, s a hozzá hasonlók, vagy hasonlítani kívánók nyernek meg minden befolyást. Ezek mit sem törődve a közügyekkel, a birodalom sorsával, a becsülettel, melyekre a haldokló Marcus hivatkozott, a tapasztalatlan, könnyelmű, s nélkülözni nem tudó, nem akaró ifjút, csakhamar reá veszik a háború megszakítására, az óriási munka következményeinek kiaknázatlanul hagyására, pedig tudták, vagy legalább tudhatták, hogy mily óriási veszélyt rejt magában a háborúnak megszakítása akkor, midőn a győzelem Marcus és derék tábornokai következetes, szívós kitartásának jutalmául már biztosítottnak volt mondható, midőn a császár egyszerű edictummal óriási, a birodalmat az eddigieknél sokkal jobb határokhoz juttató területeket kebelezhetett volna be, s oly népeket tehetett volna talán, már békés úton is, vagy egyetlen és végső erőfeszítéssel alattvalókká, melyek, mint ilyenek, az imperiumnak, egy generáció múltával, igen jó polgárai lehettek volna, míg szomszédokúi megférhetetlenek, tűrhetetlenek s örök ellenségek maradnak.

A markomanok készek lettek volna a császár minden kívánságát, talán a legtúlzottabb követeléseket is teljesíteni, ha látják, hogy a győzelmes sasok ismét becsapnak területeikre, mert a tizenhárom évig dúló véres harcok tönkre tevék őket anyagilag, s mert annyira megritkultak soraik, hogy a fegyvert fogható férfiak száma minimumra olvadt.
Dio, s ő kortárs, szerint lehetetlenség volt megélniük pusztasággá vált területeiken, s annyira megapadtak az ép és mutatós alakok, s annyira féltettek lettek, hogy Commodus-hoz békekövetségül csak két előkelő és két alacsony sorsú férfit mertek küldeni. A császár nagyon jól tudta mindezt, tudta, hogy néhány légió talán egyetlen ütközetben és pár heti gerilla harcban kipusztithatná a megfogyott és megtört népet, s mégis örömmel fogadja őket, vágyva-vágyván a fényes világváros élvei után melyeknek századrészét sem tudá nyújtani a kicsinyke és zordon éghajlatú Vindobona és szentesíti a békét, mint egykor atyja az első hadjárat után, csak annyit kötve ki még, hogy bocsássák el a szökevényeket, hadifoglyokat, fizessenek évenként gabona adót, adják ki fegyvereik egy részét, s állítsanak tizenkét-tizenháromezer főnyi segédcsapatot.
E békekötés általános megbotránkozást keltett a seregben, mely gazdag donativumot várt a háborúnak erőszakos, de dicsőséges és a birodalom méltóságához illő befejezte után, s a főtisztek között, kik már előre látták lelki szemeikkel fegyveres szobraikat Traianus fórumán, és mindent elkövettek, hogy a császárt más elhatározásra bírják, de ő hajthatatlan lévén minden rosszban, visszautasított minden ily irányú befolyást és összehívatja seregét, élőszóval tudatandó megmásíthatatlan elhatározását a háború befejezésére és Rómába való visszatérésére nézve. A fölülkerekedett békepárt e perez óta semmitől sem riadt vissza,a s így az ellenséges népek gyorsan és lehetőleg előnyös feltételekkel békéitek meg, sőt ha másképen nem ment elég hamar, a pazar császár még meg is vásárolta őket.

A marcomanokat a quadok követék. Föltételeik között ismét ott találjuk a kikötést, hogy állítsanak tizenháromezer embert a rómaiak részére segédcsapatoktól. Majd megállapíttatott mindkettőjükre nézve, hogy gyűléseket havonként csak egyszer tarthatnak egy római centurio, mint császári biztosnak jelenlétében. Végül szigorúan megtílt minden ellenségeskedés a jazygok, burok s vandalokkal szemben. Erre Commodus visszavonta a Duna bal partjáról összes helyőrségeit, önként bocsátva ki kezeiből a tizenhárom éves háborúnak annyi erőfeszítéssel kivívott összes erényeit.

A burok, és ha Dio nem teszi is oda, bátran mondhatjuk, a jazygok épen úgy megtöretvén, mint a most említett népek közős szomszédjaik már előbb kérelmezők a békét, hivatkozván kétségtelenül régebbi szövetségükre, de Commodus első nyilatkozatának közvetlen nyomása alatt lévén még, visszautasítja óhajaikat. Később azonban csak oly kedvezően fogadja, mint a többieket, s a burokkal is megkötvén az egyezséget, kezeseket vesz tőlük biztosítékul, visszakapja a nagyszámú hadifoglyot, a jazygoktól szintén, kik tizenötezret adnak át Róma biztosainak. Végül mindkét törzs esküt tesz, hogy Dácia határaihoz, s talán a Duna partjaihoz nem közelednék sohasem, s negyven stadium-nyi távolságban még legelőt sem fognak tartani.

Dáciának megfogyott népességét a Marcus által inaugurált telepítések folytatásaképpen Sabinianus a Syriába távozott Helvius Pertínax utódja, tizenkétezer szabad dákkal szaporítja, s ez a legutolsó, szűkszavú adalékunk a hosszú és döntő fontossággal bírt háború történetéről. Commodus, a békekötések kölcsönös megerősítése után, azonnal Rómába ment, sohasem látogatva meg többé a Duna mellékét, hol a nagy, az egész birodalomra végzetes hatást gyakorolt következmények csakhamar érezhetők lettek.