A quadokkal kötött béke nem volt, nem lehetett tartós a barbár népeknek általános politikai és földrajzi helyzeténél fogva. Tőlük, a quadoktól, nyugatra a markomanok, keletre a jazygok, s az északkeletre lakó barbárok még nyílt ellenségeskedésben voltak a birodalommal, és most ellenségei lettek a quadoknak is, kiknek érdekében Marcusnak óriási erőfeszítéseket kellett volna tennie a felső és alsó ausztriai s a magyarországi Duna-part egész hosszában és a harcokat messze a megerősített határtól a bal partra vinni át, hogy megvédelmezhesse őket, másfelől pedig, hogy a megkötött béke föltételeit végrehajthassa. De erre, úgy látszik, nem volt kedve vagy elég ereje, bár meg volt róla győződve, bár tisztán állott előtte s táborkara előtt, hogy ezen előnyös helyzet fenntartása egyenértékű a háború sikeres befejeztével.
A quadok is érezték, kétségtelenül, a ferde állapot súlyos voltát, s a Garam-melléki ütközet után a békét csakis a végveszélyből való menekvésre, a római fegyvereknek pillanatnyi feltartóztatására kötik. És ebben célt értek, mert Marcus a föltételek megállapítása után azonnal visszavonta hadait a jobbpartra, a barbárok jóakaratára és becsületességére bízván kötelezettségeiknek tisztességes beváltását. Ez nem történt meg, bár a népnek jelentékeny része, sőt maga a király Furtius is, kit néhány évvel előbb Marcus erősített meg trónján, a béke fenntartását kívánták.

A háború pártja kerekedik fölül, kétségtelenül a szomszéd markomanok, s jazygok izgatásaira és forradalmat provokálván talán idegen segéllyel elűzte Furtiust, Ariogaesust. helyezve trónjára. Marcus első ingerültségében ezer darab aranyat tűzött ki jutalmul annak, ki a béke bontó forradalmárt kézre keríti, s ötszázat annak, ki fejét mutatja be a főhadiszálláson. E hirdetményt nyílt szakításnak tekintvén a quadok is, nem adák ki foglyaikat, vagy csak olyanokat küldtek a római biztosoknak, kik már használhatatlanságuk miatt terhükre voltak, s támogatni kezdik azonnal a markomanokat területüknek megnyitása, a római fogságból megmenekülők befogadása, hadi szereknek szolgáltatása, kémkedés, de főképen a náluk fogságban levőknek hazabocsátása által.
Marcus, alig gyógyulván meg halállal fenyegető betegségéből,8 azonnal megindítja újból a különben is befejezetlenül hagyott háborút, szokatlan eréllyel, úgy, hogy a quadokkal kötött béke után alig telt el egy év, és az összes barbárok megérzik Rómának súlyos kezét, békére hajolván mindannyian.

Már a quadokkal megállapított béke föltételei is világosan bizonyítják, hogy Marcus még nyílt harcban volt a markomanok és jazygokkal, különben nem lenne értelme és jelentősége, de világos célja sem a pontnak, mely megtiltja Furtiusnak, hogy szomszédjait átbocsássa népének területén. Először a markomanokkal kívánt végezni. Hogy két oldalról, dél és éjszakról saját területükön támadhassa meg őket, szívesen fogadja a békét s állandó lakhelyeket kérő és szövetséget ajánló cotinokat s az ab epistulis rangot viselő Tarruntenius Paternust nevezi ki vezérükké azon paranccsal, hogy vezesse őket a markomanok ellen.
De a cotinok cserben hagyták, a mint értesültek a háború általános kitöréséről, s nem csak hogy megtagadják az engedelmességet, de még reá is törtek a közéjük csekély római csapatosztállyal érkező Patemusra, úgy, hogy menekülnie kellett. A császárt mélyen sértvén főemberének megalázása és a nép hitszegése, őket is a birodalom ellenségeinek nyilvánítja, s később mint veszedelmes, megbízhatatlan szomszédokat, kiírtatja, felkoncoltatja az utolsó emberig.

Marcust e hűtlenség hiszen megszokott dolog volt nem említem meg, teljes erővel támadja meg a markomanokat, s oly hévvel küzd ellenük, hogy az egész törzs vagy legalább jelentékeny részük kénytelen a quadokhoz menekülni. Ez végre is megtöré őket és csak a rómaiaktól kért vagy önként adott fegyverszünet menté meg népüket a végpusztulástól. Talán ekkor adják ama kezeseket, kiket Dio Cassius említ.

A rómaiak valószínűleg eme hadjáratban 174 őszén, vagy 175 kora tavaszán foglalják el a Duna bal partját a mai Felső és Alsó Ausztriában, s talán Magyarországnak legnyugatibb részében, melynek felét az általános békében visszaadják a markomanoknak, holott előbb a Dunán innen nincsenek birtokaik. Dio Cassius e területet lakatlannak mondja. Valószínűleg a markomanok kiköltözése által lön pusztává, s Dio mégis rendkívüli kedvezménynek tekinti annak visszabocsátását.

A fegyverszünetet Marcus a bal part teljes biztosítására használja föl; megerősített táborokat, várakat építtet, jelentékeny számú csapatokat helyezve azokba, s folyton kémszemléket tartat az elleniéi mozdulatainak földerítésére. E csapatok vagy talán hadtestek közvetlen szomszédsága, egykori birtokaikon, rendkívül nyomasztó, félemlítő hatással lévén a különben is megtizedelt, vagy félig elpusztult népre, az egykor oly hatalmas törzs nem mer mozdulni, tétlen nézője lesz a harcoknak, míg szomszédjainak teljes megsemmisítése, s a rettegés, hogy reájuk is sor kerülhet, elfogadtatták velük a rendkívüli súlyos és megalázó békét.
Hasonló sors érte a naristokat, s közülük háromezerén inkább óhajtván a jóllétet élvezve szolgák lenni, mint anyagilag sínylődve névleges szabadságban élni, bekérezkedett a birodalom területére, s Marcus készséggel jelölt nekik állandó lakhelyeket.

A quadok és jazygok ellen talán egyszerre s egy időben folyt a harc. Az adatoknak hiányos, és egymással gyakran homlokegyenest ellenkező volta miatt azonban lehetetlenség a véres és zord eseményeknek még körvonalait is megállapítanunk, s inkább csak sejtjük, mint látjuk a tényeket, mert-a végső következményeknek elmosódó conturjain kívül alig ismerünk egyebet, s ezekből és a pár sornyi zavaros antik adatból kell rekonstruálnunk a harcok, alkudozások és belső tényezőknek képét.

A markomanok megaláztatása után, tehát 175 nyarán tört ki újra a háború, a quadok részéről már Ariogaesus, a jazygok részéről pedig egyelőre Banadaspus vezérlete alatt. A két nép most szoros szövetségben küzd Róma ellen, de a jazygok nem tudnak helyt állani, s veszteséget veszteség után szenvedvén, megrémült, trónját féltő királyuk Banadaspus, követséget küld a császárhoz és békét kér.
A nép azonban és annak nagyjai nem lévén ily csüggedtek, visszautasítják királyuk gyáva tettének következményeit, s föllázadván ellene béklyóba vetik, Zanticust ültetvén trónjára. De Marcus sem akarja a békét, a quadok hitszegése bebizonyítván előtte bőségesen, hogy e népekkel csak akkor lehet komolyan kiegyezni, ha képtelenekké tétetnek minden további ellenállásra. Tovább folyt tehát a háború a jazygok mint quadok ellen, kiknek békét kérő követeit szintén elútasítja a most már végletekig ingerült uralkodó.

A jazygoknak a háború további folyama sem hozván szerencsét, Maycus nagyobb eréllyel küzdött a quadok ellen is, sőt betört országukba, s annyira megrémítő őket, hogy hajlandók voltak azonnal letenni fegyvereiket, kiadni 50,000 foglyot, ha békét nyernek, s elismeri a császár új királyukat Ariogaesust.
A császár e határozott fellépése nagy hatást keltett tényleg harcoló ellenfelei között is, de főképen a markomanokra volt döntő befolyással, mert ezek követeik által késznek nyilatkozni minden feltétel elfogadására. Marcusnak így nem volt kifogása, s megállapíttatott, hogy a Duna bal partján levő megszállott terület fele visszaadatik nekik, de a folyó partjától távozniuk kell harmincnyolc stadiumnyira (= 7.02924 km.), gyűléseiket, sokadalmaikat nem tarthatják más népekkel közösen, hanem csak egyedül, s eddigi kezeseiket másokkal kell kicserélniök.
Dio nem említ több föltételt, de kétségtelen, hogy foglyaikat ki kellett adniuk kivétel nélkül, s megmaradtak területeik szomszédságában, sőt tanyáik közt is a helyőrségek, különben a később oly sűrűn előforduló panaszok alig merülhettek volna föl.

A quadok ellen saját területeiken küzd a császár most a birodalomnak jóformán teljes erejével, a háború vívására mozgósított összes hadak élén, mert csak a közép Duna mellékein dúl a küzdelem, tehát egyetlen harctéren, hatalomban, erőben megfogyatkozott ellenséggel szemben. Részletek nem maradtak fönn e harcokról, de valószínű, hogy rohamos gyorsasággal dőltek el azok, rémítő veszteségekkel a quadok rovására. Még uralkodójuk Ariogaesus is fogságba kerül, ily esemény pedig, vagy inkább catastropha, mindig döntő befolyással szokott lenni a barbár népekre, miként azt saját történetünk is több példával igazolja, s hogy a sok ismert tény közül a legjellemzőbbet említsem, a merseburgi esetre utalok, melyet egy, fogságba került, kétségtelenül kiváló ember kiválthatásáért kilenc évi béke követett.
Ariogaesusnak fogságba jutása után Marcus Alexandriába internálta őt azonnal megkezdődtek a béketárgyalások. A quadok hajlandók voltak kiadni összes foglyaikat, 50.000 embert, területeiken várak építtettek, s azokban jelentékeny számú őrségeket helyeznek el, részben féken tartásukra, részben ellenőrizésre. A Duna partjáról nekik is távozniuk kellett, kétségtelenül szintén harmincnyolc stadiumnyira, s a vásárokat is csak úgy látogathatták, mint szomszédjaik, a markomanok.

A markoman és quad területeken elhelyezett őrségek számát Dio Cassius 20-000 főre teszi. Akkora tömeg, mellyel a megfogyott, megtört nép távolról sem tudott szembeszállani, a melyet, ha két évtizeddel előbb küldenek oda, úgy valószínű, hogy elhárítják talán egyszer-mindenkorra az öldöklő háborút, mely dacára hogy győzelemmel végződött, eredményeiben oly mérvben gyöngíti és károsítja a birodalmat, hogy méltán mondhatjuk azt a vég kezdetének.

A helyőrségek alig voltak a régi, fegyelmezett légiókból, s az azonosan szervezett, kipróbált auxiliaris cohorsokból összeállítva, hanem valószínűleg a hirtelen összeszedett zagyva népből szervezett csapatok, mert csak ezek aljasodhattak oly életmódra s bánásmódra a legyőzőitekkel szemben, mint azt Dio feljegyzéseiből olvassuk, miként azt keserűen panaszolják követségeik által Marcusnak a quadok, mint markomanok.
A várakban elhelyezett katonaság valósággal barbár módon gazdálkodik: nem engedi nyugalomban folytatni a földművelést, baromtenyésztést, kereskedelmet. Összefogdosták s rabszolgaként hurcolták el a békés lakósokat, befogadták sáncaikba a csavargókat, rablókat, megosztozva a prédán, «pedig szükség nem kényszerűé őket, lévén fürdőik s minden egyebük bőségesen.» A zsarolások utóbb oly tűrhetetlenek lették, hogy a quadok ki akartak vándorolni a semmonok területeire, de Marcus útjukat állja, ezzel bizonyítván, mondja Dio, hogy inkább büntetni, mintsem meghódítani akarja-e nagy terület lakóit.
Közben a jazygokkal, s az összes szomszédnépekkel is folytak az alkudozások. Utóbbiakkal könnyen ment a dolog. Némelyek lakhelyeket kaptak római területen és ezzel együtt polgárjogot, mások adóelengedést bizonyos időre, vagy örökre és támogatást pénzben, vagy gabonában.

Az általános békekötések, vagy legalább a mindenfelé észlelhető hajlandóság a békére, a jazygokat is gondolkozóba ejti végre, s királyuk Zanticus nagyjainak környezetében járul a császár elé, elfogadván minden ellenkezés nélkül a föltételeket, melyeknek előbb a markomanok és quadok kényszerültek alávetni magukat, de reájuk ezek még súlyosbíttatának azzal, hogy a Dunától hetvenhat stádiumnyira kellett eltávozniuk (14-05848 km.-ré).

A császár kelletlenül szentesíti e kötést, mert szívesebben kipusztította volna a még mindig veszélyessé válható népet, minthogy békés létet biztosítson nekik a birodalom határai mellett ama törzsnek, mely nem kevesebb, mint 100.000 foglyot adott vissza a háborúnak kilencedik évében, tehát akkor, midőn már sokan elhaltak a rósz bánásmód, járványok, honvágy és bánat miatt, midőn sokan el is menekültek, midőn tömérdeket a rabszolgavásárra hurcoltak már. E béke egyik következménye volt, hogy a jazygok 8000 főnyi lovas seregét bocsájtanak Marcus rendelkezésére, melyből ő 5500 főnyi hadtestet azonnal Brittaniába küldött, hogy minél távolabb legyenek a harctértől.

A jazygokkal történt kiegyezés a háború végét jelenté ugyan, de másfelől ismét tág tért nyitott a barbárok torzsalkodásaira, belviszályaira. A faji ellentétek ki is tűnték azonnal, s ezt megkönnyítő az, hogy sem a markomanok, sem a quadokkal kötött békébe nem foglaltatott bele ama pont, hogy szövetségeket nem köthetnek,.s hogy hadjáratot csak a császár beleegyeztével viselhetnek.
Tetszésükre volt tehát bízva bármelyik oly népnek a megtámadása, mely a birodalom határain lakott. S a kormány ezt szívesen is látta ha saját érdekei nem voltak veszélyeztetve. A quadok és markomanok úgy látszik ilyesmire készültek a jazygok ellen. Ezt már nem nézheti a császár tétlenül, hatásos rendszabályokról kell gondoskodnia, s erre a legjobb az volt, ha e barbárok voltmelyikével szövetségre lép. Számot vetve a helyzettel, a jazygokat tartja erre a legalkalmasabbnak.

A markomanok és quadok ellen 20.000 ember őrzi a határt, míg amazok ellen már nem volt módjában ily speciális védelmet szerveznie. Kétszeresen érdekében állott tehát ezeket vonnia be a birodalom érdekkörébe, s általuk gyakorolni pressiót a közvetlen germán szomszédokra, kik várva-várták a szabadulás óráját és a kedvező pillanatot, melyben siker reményével törhetnek a római birodalomra. És ezt nagyon közel hozták volna az események, ha győzelmesen küzdhetnek meg a jazygokkal, kik előbb szövetségeseik voltak, s kiket árulóknak tekintenek most, hogy békét kötve, ugyanazt tevék, a mit ők. Igaz, hogy utóbbiak nem voltak oly kényszerhelyzetben, s a kiegyezés pontjai nem voltak reájuk oly súlyosak, mint a germán törzsekre/de ennek dacára is, a jazygok békéje elég indokolt volt.
A császár előtt világosan állhatták a következmények, ha sorsukra hagyja e népeket. Ezt megakadályozandó, kezdetben egyszerűen be akarta kebelezni a markomanok, quadok, mint jazygok területeit, s meg is teszi. Volt, mondja életírója ha Ázsiában nem lázad föl Avidius Cassius. Ez villámcsapásként sújtván a császárt, kevésbé hatásos, de mégis célravezető eszközökhöz kell fordulnia. Szövetséget ajánlott tehát a jazygok és búroknak, midőn ezek követségeik által a békeföltételeknek enyhítését kérték, kétségtelenül azért, hogy kellő erélylyel szállhassanak szembe a quadokkal és markomanokkal, kik, úgy látszik, már fenyegették vagy meg is támadják őket.

A jazygok, búrok, kapva-kapván e szövetségen, örömmel fogadták azt, késznek nyilatkozván azonnal kiállítani szövetséges csapataikat, ha a császár kijelenti, hogy tovább is folytatja a quadokkal a háborút. Ezt pozitív nyilatkozat alakjában nyervén meg, megkötik az alkut, a kötelezettségeik is, de ahhoz továbbra is feltétlenül ragaszkodott Marcus, hogy szomszédjaikkal ne tartsanak közös gyűléseket és vásárokat, ne tartsanak a Dunán hajókat, s ne látogassák a Duna szigeteit.
A törzsrokon roxolánokkal Dacián át megengedte közlekedniük, de minden egyes esetben a helytartó engedélyét voltak kötelesek kikérni. Ezzel helyre volt állítva a béke, a Duna eredetétől annak torkolatáig. A császár nyugodtan indulhatott el hűtlen legátusa ellen.

Avidius Cassius lázadása végtelenül súlyos csapás volt a birodalomra, mint a császári a, kinek érzékeny lelkét, szívét mély bánattal tölti el a különben talpig derék, de nagyravágyó és rövidlátó katona sajnálatos megtévedése, így lógja, föl a császár is a tanácshoz küldött átiratában, s így nyilatkozik légionáriusaihoz Pannóniában tartott beszédjében is. Álljanak itt szavai, miként Dio Cassius fenntartja, híven jellemzik azok Marcust mint uralkodót, mint embert egyaránt: «Nem haragomat vagy panaszomat elmondani jelentem meg előttetek bajtársaim, mert vitatkozhatunk-e a fölöttünk teljes hatalommal bíró istenséggel? bár az, ki mint én, a nélkül hogy oka lenne, szerencsétlenségbe kerül, méltán sajnálkozhat a sorsán.

Vajon nem szerencsétlenség egyik háborúból a másikba menni? Nem ellenkezik-e elveimmel ha még polgárháborút is kell vívnom? Nem szomorúbb és sajnálatosabb-e mindkettőnél, hogy nincsen többé hűség az emberek között! hogy legjobb barátom lesz áruló, hogy nekem, ki semmi igaztalanságot, semmi bűnt nem követtem el, akaratom ellenére kell mennem ellene! Vajon milyennek kell lennie az erénynek és barátságnak, ha velem ez történik! Van-e hát még hűség, hit és remény? Ha csak én volnék veszélyben, úgy nem sokát törődném az egész dologgal, mert nem azért születtem e világra, hogy örökre itt maradjak; de mivel az elpártolás vagy inkább lázadás általános és mindnyájunkat sújt, ha tehetném, leginkább szeretném elétek idézni Cassiust, hogy előttetek vagy a senatus előtt vonjam őt kérdőre. Szívesen lemondanék önként a hatalomról, nem bízva a döntést fegyvereinkre, ha tudnám, hogy a haza java megkívánja az áldozatot, hiszen a közjóért elviselek minden fáradságot és veszélyt. És mily hosszú időt tölték már itt, Itálián kívül én az öreg beteges ember, ki nem ehetem fájdalom, s nem alhatom gond nélkül.»

«De Cassius ezt aligha fogadná el, mert hogyan bízhatnék meg bennem, ha hűtlen lett hozzám legyetek tehát erősek bajtársaim. Ciliciek, syrek, zsidók, egyiptomiak sohasem voltak vitézebbek mint ti, és sohasem is lesznek, még ha seregök tízszer nagyobb lenne is, pedig most kisebb a számuk, mint a tiétek. És ha Cassius még oly kitűnő és szerencsés hadvezér lenne is, most az egyszer mit sem tudna elérni. A sas, ha varjakból, az oroszlán, ha őzekből áll a serege, nem veszedelmes ellenfél.
Az arabiai és parthiai háborút nem Cassius, hanem ti végeztétek be oly szerencsésen. S ha ő a parthok elleni háborúban aratott is dicsőséget, úgy Verus oly vezéretek volt, ki vele egyenrangú sok győzelmet szerezvén, sokat hódítván. De talán ő is más gondolatokra jut, ha megtudja, hogy élek, mert aligha tett volna így, ha nem hisz halottnak. És ha mégis megmarad konokságában, úgy érkeztünk hírére ingadozni fog, tőletek félni, előttem pedig szégyenkezni.»

«Csak egytől félek barátim semmit sem akarván elhallgatni előttetek, s ez az, hogy szégyenében öngyilkos lesz, hogy ne kelljen szemeink elé lépnie, vagy pedig a hírre, hogy a Sereggel megyünk ellene, meggyilkolhatják őt; mert akkor meg lennék fosztva a háború és győzelem milyent még nem vívott halandó pálmájától. És miben áll ez? Abban barátim, hogy bocsássunk meg annak, ki megbánt, legyünk barátsággal az iránt, ki megvonja azt tőlünk, hűséggel viseltessünk ahhoz, ki hűtlenné lett hozzánk. Ezek talán hihetetlen dolgok, de bátran megbízhattok szavaimban. Hisz még nem tűnt el a világból minden jó, még megtalálhatók az erény foszlányai. És ha senki sem hisz nekem, úgy ez még jobban megerősít elhatározásomban, hogy mindenkinek szemeláttára történjék meg az, a mit senki sem hisz. Óh mennyire óhajtanám, hogy ez egyedül az én nyereségem lenne a jelen bajaiból, megmutatandó a világnak, hogy a polgárháborúkból is származhat a haszon.»

Most az egyszer semmi jó sem származott belőle. A császár ezután elhagyván Pannóniát, Rómába ment, onnan indulandó keletre, hogy végezzen Avidius Cassius-szal.