A római birodalom tűzpontja Iulius Caesar idejében sok tekintetben hasonlít egy dúsgazdag, de hanyag földesúr belsőségeihez. Óriási birtokai a világ legszebb részén terülnek el, tekintélyét, hatalmát egyformán bámulják, csodálják és félik az Euphrát vidékén, mint Hispánia nyugati határain, Brittaniaban, a Rajna torkolatánál, mint a Nilus zuhatagjainál, és mégis az imperium középpontja Italia, tárva-nyitva áll minden ellenséges támadásnak, s még hozzá, a mi valóban bosszantó lehetett a világ uraira nézve, apró népek zavarták édes álmaikat. Az élet kicsinyke bajai iránt teljesen érzéketlen dictator, nem törődve a határszéli kellemetlenségekkel, a távoli Brittannia meghódítását köti lelkére utódjainak s a rajnai határok biztosítását a barbar és mindig merész germánok ellen, hogy Gallia kibékíthető legyen sorsával.
De Augustus bármily tisztelettel viseltetett is a nagy Caesar végakarata iránt, elhalasztja, majd teljesen mellőzte Albion meghódítását, és Italia biztosításához fogván, háborút indít az Alpok zordon lakói ellen. Vállalatai teljes sikert aratván, Italia kikerekíttetett, s át volt törve az örök hó födte sziklafal délről észak felé, megnyílt a hatalmas összekötő vonal, mely Rómát új kötelékekkel fűzte Közép-Európához, megjelölve az irányt is, merre kell haladniuk a győzelmes fegyvereknek, ha végre akarják hajtani a birodalmat betöltő és mozgató eszmét, a világ meghódítását, s el volt hárítva a-veszély is, hogy a hegyszorosokon át egy gall vagy germán Hanibál újra fenyegethesse az örök várost. Nem ok nélkül emlékezik tehát Augustus e vállalatokról, könnyen megbocsátható tetszelgéssel a Monumentum Ancyranumban.

Az Alpok déli lejtőin lakó salassok, a taurinok szomszédjai még mindig függetlenek voltak és éppúgy megsarcolták és kirabolták, ha szerét ejthették, a békés utazókat, mint hajdan. A köztársaság már 654-ben (= 100. Kr. e.) alapítja e kelletlen nép féken tartására Eporediát, de sikertelenül, mert a gyarmatot csakhamar földúlták a rabló törzsek. Augustus Terentius Varrót küldi ellenük jelentékeny sereggel.
A légiók több oldalról támadván meg a készületlen népet, győzelmet arattak, s császárjuk parancsára a fegyverfogható férfiakat fogságba hurcolván, Octavianus aggodalom nélkül alapíthatja meg háromezer gyarmatossal a gyorsan fölvirágzott Augusta Praetoriát (= Aosta, 25-ben Kr. e.), ugyanekkor Italiával egyesítvén a raeti Alpok lejtőit. De a hegység belseje még mindig megközelíthetetlen lévén, az új szerzemény igen kétes birtok volt.
A hódítást tovább kell-e tehát terjeszteni, s a császár mostoha fiai Tiberius és Drusus bízattak meg az új harcok megvívásával. Föladatukat szerencsés kézzel oldván meg, Drusus megnyitja a Brenner szorost, egyenes összeköttetést létesítvén Italia és Germania között, melynek fönntartására és könnyítésére Augusta Vindelicorum (Augsburg) alapíttatott a havasok északi részén.

Róma seregei átkelvén az Alpokon, újra találkoznak a germánokkal, s ezzel megered a véres háborúknak végtelen sorozata, melyek csak Tiberius kormánya idejében érnek véget. Déli vagy Felső Germaniában e hadjáratokkal majdnem egyidejűleg szintén háborúk dúltak, sokszorosan összefonódva a pannóniai küzdelmekkel, annyira, hogy alig lehet elkülöníteni az eseményeket.
A pannonok ellen vívott harcokra volt elég ok, és szükségesek is voltak azok, mert e barbar vad népek minden pillanatban háborgatják Dalmatiát, Noricumot, s 738-ban (=. 16. Kr. e.) valóságos rabló hadjáratot indítottak Histriába, két év múlva pedig nyílt lázadásban törtek ki és csak a félelmes Agrippa 741-iki (= 13. Kr. e.) megjelenése csillapítja le mozgalmaikat. Holta után azonban ismét megújulnak azok s Tiberius 742-744-ig (Kr. e. 12-10.) három hadjáratban küzd ellenük. E harcok eredménye a dunai határ megállapítása volt.

A római légiók aligha lépték át ugyan a Drávát, de a sisciai (= Sziszek) főhadiszállást áthelyezők Poetoviaba (= Pettau) s a raetiai háborúk befejeztével, a noricumi helyőrségeknek legkeletibb vára Carnuntum (= Petronell) volt. De a Dráva és Duna közét, hazánk délnyugati részét, ha a birodalomhoz tartozónak tekinték is, nem kebelezték be, a légiókat nem küldők a Duna mellé, mert a Germania ellen kezdett támadó háborúkban elkerülhetetlenül szükséges volt az összeköttetés fönntartása a galliai hadakkal, s erre sokkal alkalmasabb gócpont volt Bécs, mint Buda (= Aquincum), nem esvén az ama harcvonalba, melyet a szomszéd, ezer veszéllyel fenyegető Marobod királysága ellen kellett fordítani és mindig készen tartani.
Marbod uralmát a Rajna mellől kiszorított suevek segélyével, a mai Csehország területén alapítja meg, kiűzve lakaikból, s részben ki is irtva az őslakókat, a bojoknak tekintélyes, hatalmas népét. A király hosszasan tartózkodván Rómában és Italiában, megismerkedett a birodalmat fönntartó intézményekkel, hadrendszerével, s midőn hatalomra jutott, meghonosítja azokat saját országában is. Vasmarka keményen összetartja a széthúzó, egymással folyton versengő, s minden harci kalandra kész törzseket és valóságos, egységes nemzetté olvasztván népeit, Germania valódi alapítójának, első királyának tekinthető.

A százfelé irányuló apró háborúknak véget vet, csak nagy harcokat vív szomszédjai ellen, részint, hogy leigázza, részint, hogy birodalmához csatolja őket, mint szövetségeseket. És a legtöbb törzs kénytelen is volt engedni, mert Marobod római mintára szervezett hetvenezer főnyi gyalog és négyezer főnyi lovas hadának nem tudott ellenállni. E vakmerő és kegyetlen harcok fontos indokai lehettek az északi törzsek gyors meghódításának Drusus és Tiberius előtt, s hogy a legtöbb tengermelléki nép szerződéses viszonyba lépett Rómával.
Marbod hatalma megszilárdulván, fenyegető állást foglalt az imperiummal szemben is, bár óvakodott a nyílt ellenségeskedéstől. Csak egyszer, s akkor is futólag avatkozott Drusus és a germánok harcaiba, midőn a cheruskokkal szövetséget kötött rövid időre. Az ellentétes érdekek azonban nagy hamar elválasztják őket, s a király semleges maradt.
A birodalom még sem tűrheti meg őt, és Tiberius Kr. u. 6-ban halaszthatatlannak vélvén a kenyértörést, megindítja Pannóniába összepontosított öt légióját Carnuntum felé, hogy innen támadja meg Marobodot, indulási parancsot küldve a Galliában szintén öt légióval állomásozó Sentius Saturninus-nak is, hogy gyors menetekben vezesse seregeit a nagy vállalatra. És néhány nap múlva már egyesülendők voltak, midőn a császári herceg háta mögött föllázadt egész Pannónia. A fölkelők, úgy látszik, csak azt várták, hogy a félelmes hadvezér túl legyen határaikon.

A lázadók nem várva be a légiók támadását, berontottak Macedóniába, s Itália megtámadását is tervezék. A védtelen Juli Alpokon át könnyen eljuthattak Tergeste-ig (Triest) avagy Aquilaeaig, s innen tíz nap alatt Róma falai alatt lehetnek, mondja Augustus a senatusban, kétségtelenül azért, hogy egész a végletekig menő katonai törvényeket fogadtasson el a megrémült «Atyákkal.»
A senatus készségesen szavazván meg mindent, a veszélyeztetett pontokra küldettek a nélkülözhető, s a gyorsan újoncozott csapatok. Moesia helytartója Aulus Caecina Severus és Roemetalkes thrák király érkezvén legelőször a harctérre, megkezdték a küzdelmet, mielőtt a tengerentúli csapatok megjelenhettek, mielőtt Tiberius megtérhetett. A herceg a rémhírekre békét kötvén Maroboddal gyors menetekben fordult vissza, s tíz légiót vezetett a két Bato és Pinnes ellen.

A segédcsapatok megérkeztével százhúszezer ember szállott szembe a forradalommal, s a küzdelmek mégis végtelen sok vérbe és hosszú időbe kerültek. Minden talpalatnyi földet csak elkeseredett harcokkal lehetett kiragadni a lázadók kezéből, kik Sisciát (Sziszek) és Sirmiumot (Mitrovic) is ostrom alá akarván fogni, Tiberiust a végső kimerülésig zaklatják. Dalmátiában hasonló eréllyel küzdvén Bato, a hadjárat első éve majdnem eredménytelenül záratott be.
7-ben Tiberius már tizenöt légióval harcol ellenük, oldalán az ifjú, tűzvérű Germanicus-szal, és még sem tud véget vetni a rémületes vérontásnak. Csak a következő évben hanyatlik a forradalom ereje, midőn a Pannoniai Bato meghódol és Tiberius kezébe szolgáltatja társát Pinnest is. A rómaiak viszonzásul a breukok királyának ismerik el az árulót. Soká azonban nem örvendhetett dicsőségének, mert dalmátiai névrokona kézrekerítvén őt, kivégezteti. A breukok erre még egyszer fegyvert fognak, de soraikat az éhség és három éves harcok nagyon megritkítván, hamar elnyomattak.
Csak Dalmátiában harcoltak még a felkelők, saját tűzhelyeiket védve, de küzdelmeik jövőjében már ők sem tudtak bízni. Vezérük Bato meg is hódolt, s mint politikai fogoly Ravennaban internáltatott. Társai, hívei még fölytatták néhány hónapig a gerilla harcot, bár teljesen eredménytelenül. Germanicus és tisztjei csapást csapás után mérve rájuk, három-négy sziklafészekbe húzódtak vissza, melyeket Tiberius, a 9-ik év nyarán meglátogatván a csatatért, rohammal vétetett be. Augustus 3-án elesvén az utolsó is, Dalmátiában és Pannóniában remegve hódolt meg mindenei Róma sasai előtt.

Marbod ellen a háború most akadálytalanul megindítható lett volna, de Varus véres árnya visszariasztja Augustusi Germania megtámadásától. Egy második vereség trónjába kerülhetett volna az öregedő császárnak. Végső éveit nyugalomban, Líviájának szeretetteljes ápoló karjai között kívánta tölteni.
14-ben meghalván a császár, Tiberius veszi át a kormányt, s meggyőződése szerint és ebben Germanicus is osztozott, előbb Varust kellett megbosszulni. Ez megtörtént, de oly vér és pénz áldozatok árán, hogy az aggódó imperator visszariadt a további háborúktól, s mert éles szeme látta, hogy Germaniában Arminius és Marobod nem íérnek meg. 17-ben csakugyan egymásra törtek. Harcaik sokáig ingadoztak, míg végül Arminius győzött, s Marobod szövetségeseitől elhagyatva saját népére volt utalva. Így nem soká tarthatja magát; már 18-ban megdöntik trónját és ő Ravennában Tiberiustól kap menhelyet. Két évvel később Arminiust orgyilkosok ölték meg.
Germania felől tehát nem fenyegető veszély többé a birodalmat. Hosszú, évtizedekig tartó békét élveznek a véráztatta területek, s az imperium apránként tovább terjesztheti hátárait, a nélkül hogy számba vehető ellenállásra találna.

A Neckar vidékén Varus csatája után azonnal megvonják a katonai határt, s azon belül nem tűrnek meg germán települőket. Vespasianus akadálytalanul telepítő be a tizedföldeket, sőt már ő maga, vagy egyik fia (Titus, Domitianusus?) Ara Augusti-t is állít a jobb parti germánoknak. A Neckar vidék elfoglalásának szükségképi következménye volt a Rajna-jobbparti út kiépítése, mely Mogontiacum-tól (Mainz) Heidelberg és Badenen át Offenburgig húzódott.
Traianus folytatván azt a Dunáig, Galliát közvetlen összeköttetésbe hozá Felső-Germania és Pannóniával. E nagy munkát légionáriusok végezték békésen. A Neckar vidékén nem laktak germán népek, a Duna jobbpartján elhúzódó keskeny szalag elfoglalása pedig alig kerülhetett nehézségekbe. így Róma politikája a Rajna jobbpartján csak fél sikert aratott, Germania szabad maradt, s ha annak nyugati és délnyugati határvidékeiből egy-egy szelvényt időnkint leválaszthat is a birodalom, úgy ez csak a törzsek hanyagságának, lanyhaságának következménye.
.
Annál nagyobb és teljesebb volt az eredmény a Duna jobb partján, eredetétől torkolatáig. Midőn Augustus trónra lépett, a rómaiak az itáliai félszigeten még nem voltak urai az Alpoknak, a görög félszigeten alig a Haemosnak (Balkán), s a partszegélynek az Adriai és Fekete tengeren. Seholsem ért hatalmuk a Dunáig, s éjszak Itália mint az Illyr és Pontosi virágzó kereskedő városok, Macedónia és Thracia gazdag vidékei folyton ki voltak téve a szomszéd barbár népek rablásainak.
A császár halálakor pedig az önálló kormányhoz alig jutott, Illyria helyét öt nagy helytartóság foglalja el: Raetia, Noricum, Alsó-Illyria vagy Pannónia, Felső-Illyria vagy Dalmatia és Moesia; s a Duna folyásának egész hosszában, ha katonailag nem is, de politikailag birodalmi határnak tekintetett.

Raetia-ban a civilizáció nem igen fejlődött ki. A felső Inn és Felső-Rajna vidéki Alpokban s völgyeikben kis számú, az etruskokkal valószínűleg rokon nép lakott, és félig barbar lévén, nem igen vonzza hegyei közé az itáliai gyarmatosokat, dacára, hogy a délfelé nyíló völgyek, mint az Ets-é, sűrűn voltak colonizálva. Továbbá a fennsíkon, a Bódén tó és Inn között a kelta és vindeliciai törzsek területe elég alkalmas lett volna a római kultúrára, de nem lévén Itália közvetlen folytatásának tekinthető, nem civilizáltatott, sőt a hódítás alkalmával arra is gondoltak, hogy teljesen elnéptelenítik. És később sem igen népesítik be, csak a nagy állami út mellett keletkezett Augusta-Vindelicoruin (Augsburg), s mezőváros ez is, és marad egy századig, mígnem Hadrianusus megváltoztatván az eddigi politikát, bevonja éjszakot is a romanizálás keretébe. Ezzel együtt történt, hogy a birodalom határai a felső Rajna felé kiterjesztetvén, városok keletkeznek a tizedföldeken is. Augusta-Vindelicorum azonban, ezután is főhelye Raetiának. A kormány e tartózkodása volt az oka, hogy Raetiá-ban, bár császári provincia, nem állomásoztak első osztályú csapatok, hanem csak auxilinmok, melyeknek sohasem volt meg az a civilizáló hatása, mint a légiók táborainak.

A szomszéd Noricum provinciális intézményei kétségtelenül azonosak voltak Raetia-val, de mégis másképen fejlődött Italia. Egy oldalról sem közelíthető meg oly könnyen, mint éjszak felől: Aquilaea kereskedelmi összeköttetései Friaulon át a felső Duna felé, a noricumi vasművek, s az Alpokon át a Száva völgye felé, inkább előkészítik a római határ kiterjesztését, mint bárhol a Duna mellékén. Számos virágzó kereskedő városa annyira romanisálta, hogy a birodalomhoz csatolást elég volt egyszerűen kihirdetni.
Az eredetileg kétségtelenül Illyr, később jó részben kelta lakosság nem mutatott semmi ellenállást; önként hajolt meg a római politika, mint civilizáció előtt, s később Claudius császár idejében az egész terület, még a Dráva völgyétől a Tauemnek által elválasztott éjszaki rész is az itáliai községi rendszer alapján organizáltatott.
Noricum Italia kiegészítő részének tekintetvén, a légiók sorozásánál az anyaországgal egyenlő kedvezményben részesült. A két első században azon ok miatt, hogy Italia közelében ne legyenek nagy hadparancsnokságok, itt sem állítanak légió táborokat. Auxiliumok látták el a helyőrségi szolgálatot.

Illyricum, vagyis az Italia és Macedónia közt lévő terület, kisebb részben már a köztársaság idejében egyesíttetett a görög-macedón helytartósággal, nagyobb részben pedig, mint Italia melléktartománya a cisalpin Gallia szervezése után ezzel együtt, egy helytartóságként kormányoztatott.

A déli provincia Dalmatia, a császárság alatt új korszakba lép. A görög kereskedők két nagy emporiúmot alapítottak ott: Apollóniát (Valona mellett) és Dyrrachiumot (Durrazzo). Tovább éjszakra azonban a hellenek csak Issa (Lissa), Pharos (Lesina) és Kerkyra (Curzola) szigeteket népesíték be, élénk kereskedést űzve a parti lakossággal.
A római köztársaság idejében itáliai kereskedők oly nagy számban települtek le Epitaurum (Ragusa Vecchia), Narona, Salona és Jaderben (Zara), hogy Caesar és Pompeius háborújában jelentékeny szerepet játszhattak. A telepesek száma folyton növekedvén, az oda küldött veteránok s kibecsült itáliaiak által, a községek gyorsan fölvirágzottak, különösen azután, hogy római jogot kaptak. Ezzel együtt rohamosan terjedvén a romanizálás is, egy idő óta latinul beszélt az egész tengerpart

A civilizáció terjedésének e belső részekben helyi akadályai voltak, bár a római kormány sokat tett elhárításukra, de hiába, a költséges úthálózatok nem tehettek meg mindent, vízi közlekedésre pedig Dalmátía rövid folyói nem alkalmasak. A burnumi (= Supljaja Cerkva, Ivasevzi mellett) a Kerka völgyében, a delminiumié alatt (Gardun, Trigl mellett) pedig a Cettina völgyében, meghonosultak a latin szokások, műveltség, de a vízválasztón túl, az adriai tenger és Duna között, a Kulpa és Drin völgyeiben csak oly kezdetleges viszonyok voltak, mint a mai Boszniában. Ily körülmények között Dalmátiában, a partokon, s a partok mögött fekvő területeken a légiók csakhamar fölöslegessé váltak, és már Vespasianus Pannóniába küldhette a Burnum és Delminium castrumaiba elhelyezett hadtesteket.
A déli illyr provincia a békés kormányzás alatt nem visz többé: vezérszerepet, de annál inkább az éjszaki Illyricum-Pannonia. A dunai hadseregben a pannon légiók époly szerepet játszanak, mint északon a rajnaiak, s a dalmát és moesiai seregek éppúgy meghajolnak amazok előtt, mint követik a rhenusiak példáját a brittanniai és hispan hadtestek.

A latin civilizáció Pannóniában legelőbb Noricum határán fejlődik (Emona = Laibach), s Sabaria (= Szombathely) a noricumi városokkal együtt kap polgárjogot, A tartomány belsejét csak a légióknak a Duna mellé helyezése után szervezik. A nyugati részeken Scarabantia, eredetileg noricumi területen a Flaviusok alatt kap polgárjogot, míg Vindobona és Carnuntum önmagoktól fejlődnek táborvárosokká. A Száva és Dráva között Siscia és Sirmiutn (=Sziszek és Mitrovic) a Flaviusoktól, a Drávánál Poetovjo (= Pettau) Traianustól kapnak városi jogot; Mursa (Eszék) Hadrianus alatt lesz colonia.
Az illyr s részben kelta őslakosság is gyorsan ellatinosodik, és a nemzeti nyelv csak a távol eső vidékeken maradt fönn. A Rábától keletre s a Drávától északra fekvő területek egész a Dunáig már Augustus alatt is a birodalomhoz tartozóknak tekintettek, de valószínűleg csak annyira, mint Germania Varus csatája előtt; városok nem igen fejlődnek, s a helyőrség rendkívül csekély. Ez csak Traianus után változik meg, midőn meghódítják Dáciát. .

A Duna jobbpartjának alsó részét, a Margus (Morava) hegyvidékeit mindkét parton, s a Duna és Haemos között elterülő síkságot a thrákok lakták. Harcias, erőteljes, a függetlenséget szerető nép. Területeiket, midőn a dynastiát egy kiskorú herceg képviseli, Tiberius 19-ben helytartósággá tette, de 21-ben már föllázadnak, s forradalmukat csak nagy erőfeszítésekkel tudják elnyomni.
25-ben a kormány sorozást rendel, mire ismét lázadás tör ki. Míg Tiberius élt, a kormányzás győzelmi jog alapján történt. Holta után Gaius császár vissza ülteti Kotyst, gyermekkori barátját, trónjára, s ő békésen uralkodik Claudiusig, a ki edictummal, minden előleges tárgyalás nélkül szünteti meg a királyságot. Erre újból fegyvert fognak, s a császár csak hosszú, véres harcok után tudja a békét helyreállítani, s szervezni a közvetlen kormányt.
Az új provincia helytartója körül-belül kétezer légionáriussal rendelkezdett, s a Perinthosnál (Erekli) állomásozó flottával. A bekebelezés után elkészültek a hadi utak, s 61-ben már az utasok részére emelt állomás-épületek is átadatnak a forgalomnak. Thrácia azóta hü és hasznos provincia, mely kitűnő gyalog és lovas katonákat és tengerészeket ad.

Moesia történeti emlékei nem adnak hírt ilyen ellenállásról, de azért a hangulat csak oly római ellenes lehetett itt, mint ott, de a sík vidék nem alkalmas a forradalmakra, s közel voltak a viminaciumi (Kostolác) légionáriusok is .... csöndes tehát minden. Ezen óriás, a Rajna mellékeitől a Fekete-tengerig terjedő sphaera határain három nagy néptörzs: a germánok, sarmaták és thrákok laknak, örökös ellenségeskedésben egymással, s a férfikora delét túlélt birodalommal, melyre ólomsúllyal nehezednek.

A germánok törzsei közül, a szabadokat értem az Alsó-Rajna mellékein legkiválóbbak, a batavok, kiket Drusus békés úton vont belé a birodalom hatalmi körébe. Tanyáikat a Rajna deltája mellett, s a torkolat nagy szigetein ütik föl egész az Ó-Rajnáig, tehát Antwerpentől Utrechtig és Leidenig, s déli Hollandban kelta területen, megtartva annak ősi helyneveit is. A nyugtalan és rakoncátlan keltákkal ellentétben mindig békés alattvalók lévén, a hadseregben különleges állást élveztek, polgári tekintetben is kiváló szabadalmakkal bírva.
Adómentesek voltak, de katonakötelesek lévén mindannyian, egyik megyéjük 1000 lovast és 9000 gyalogost állított a birodalmi hadsereg mellé. E csapatok parancsnokai, eltérőleg az általános szokástól, mindig batavok voltak, mert hűségük kifogástalannak tartják. Ezért sorozták közülük a császári testőröket is. Varas csatájában nem vettek részt, s Augustus, ha a catastropha után hazaküldi is germán gárdáját, gyanakodván reájuk, néhány hónap múlva ismét visszahívja a kipótolhatatlannak látszó csapatot, megtisztelve azt korlátlan bizalmával.

Szomszédjaik a Rajna jobbpartján, északi Hollandban a cannenefatok. A friezek a rólok nevezett partvidéken lakván, egész az Emsig, hódolásuk után sok nagy szolgálatot tőnek a hadjáratokban, különösen Drasusnak, midőn csatornáját építi és Germanicusnak, mint leghívebb szövetségesei a szerencsétlen tengeri vállalatok alkalmával.
Pénz adót nem fizettek, csak bizonyos mennyiségű ökör-bőr beszolgáltatására voltak kötelezve. Csapataik a római auxiliumok között kiváló szerepet játszottak. Keleten a Weser mindkét pariján az Ems és Elbe között a tengerpartig vannak a chaukok. A friezekkel együtt hódoltak meg Drusus sasainak, de nem minden ellenállás nélkül. ,

A római határvédelem nyomasztó ereje e népeket hosszú ideig függésben tudja tartani. Alig is hallunk közös mozgalmakról egész Civilisig. A batavok forradalma nagy hullámokat vetett ugyan, de komoly veszéllyel még sem fenyegető a birodalom uralmát, s midőn elnyomatott az, minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Fontos katonai következménye volt e lázadásnak, hogy a germán anxiliumokat ez időtől nem alkalmazók szülőföldjükön, csak idegen területen, s többé nem volt egyetlen eset sem, hogy a segédcsapatok föllázadtak volna légióik ellen. E lázadásban utószor küzdenek támadólag a jobb parti független germánok az imperium ellen. Közülük a birodalmi határhoz legközelebb laknak, az Ems mindkét partján, s az Ems és Lippe között a bructerek.

A cheruskok Arminius halála után nem igen említtetnek. A marsok Germanicus hadjáratai óta teljes tétlenségben élnek. A longobardok száma kicsi, írja róluk Tacitus, de biztosítja őket vitézségük, merészségük. A semnonok a legjobb viszonyban lévén Rómával, királyuk Masuus és vele Ganna jósnő, hódoló tisztelettel látogatják meg Domitiánt a fővárosban, s a császár nagy nyájassággal fogadja őket.

Felső-Germániában a bal parti tribokok, németek, vangionok teljesen ellatinosodtak.
A jobb parton laknak a mattiakok és a chattok. A cheruskok bukása után utóbbiak vevén át a vezérszerepet a birodalomnak Arminius halála után vívott minden háborúja ellenék irányúi. 41 és 50-ben Claudius küzd ellenük; 69-70-ben Civilis oldalán harcolnak; 83-ban Domitianus támadja meg őket, s ha nem végzi is nagy dicsőséggel a háborút, a birodalom határait még is kiterjeszti, mert az usipiakat még is meghódoltatja, sőt a chattoknak néhány törzsét is.
88-ban Lucius Antoninus Saturninus föllázadt légióival szövetkeznek, de a fölkelés elfojtatott, mielőtt ők átkelhettek volna a Rajnán. Kisebb-nagyobb csapatok e háborúk, torzsalkodások dacára is, a béke éveiben szívesen vállaltak szolgálatot, különösen nagyravágyó előkelőik kíséretében, mint önkéntesek pedig ép oly számosán állottak be a római csapatokba, mint bármely más germán törzs fiai. Szomszédságukban laktak a tencterek, az egyetlen lovas törzs a germánok között. Tőlük délre vannak a hermondurok; mellettük találjuk a naristokat, majd a suevek vagy markomannokat.

E két elnevezést fölváltva használják a rómaiak, az régebbi és inkább a mai Csehország határain túl lakókra alkalmazók, utóbbival pedig Boiohaemum lakosait jelzik. Tacitus nem igen tesz különbséget a két terminus között. A suevek népe, mondja, nem égy, mint a chattoké és tenctereké, s Germániának nagyobb részét bírja külön-külön nemzetiségekkel és nevekkel. Törzseik között a vezérszerepet a markomannok, Boiohaemum lakosai viszik. Az ő erejük és dicsőségük a legnagyobb, írja Tacitus, s lakhelyeiket is vitézséggel szerzik, elűzvén a boiokat. Országuk a Duna felé mintegy homloka Germaniának.

Történetükből csak a Róma által provocált, s a Marobod bukásával összefüggő eseményeket ismerjük. Királyuk detronizálása után Morvában lakó törzsrokonaikkal, a quadokkal együtt bizonyos tekintetben a birodalom fennhatósága alá kerülnek, mennyiben á sűrűn föltűnő trónkövetelők, ha megszorulnak, mindig az imperium támogatását keresik, és ez, ha fegyveres segélyt nem is, de menhelyet mindig ad a bukott nagyságoknak, s a császárok befolyása néha annyira megnő, hogy ellenmondás nélkül tölthetik be a megürült királyi széket. Históriájuk Marobod bukása óta a belviszályoknak végtelen sorozata.
Cataulda az első király győzelmes ellenfele, nem soká uralkodhatott, mert a szomszéd hermondurok fejedelme, Vibilius megtámadván, elűzi őt, s a menekülő Tiberius asylumát veszi igénybe. A császár békét parancsolván a hermonduroknak, a quád Vanniust ülteti Cataulda királyi székébe, s elismerteti őt Vibilius-szal.

Vanniust harminc év múlva húgának fiai Vangio és Sido a sziléziai lygiek segélyével buktatják meg. Az elűzött király Rómához fordul segélyért, de ez, politikájához híven, csak menhelyet ád neki, s elismeri a társuralkodókat, kik az országot ketté osztván, készséggel hódoltak meg az imperium fennhatósága előtt.
Sido és Vangio utódja Italicus, Vespasianus mellett harcolt a dunai sereggel. Domitianus ellen háborút viselnek ugyan, de örömmel fogadják a feléjük nyújtott békejobbot, s könnyen feledik sérelmeiket. Róma hatása a sueyek közviszonyaira nagyon észrevehető. Érmeik latin köriratúak, bár nincsen rajtok a császár arcképe, s nem a birodalom pénzegysége szerint verik.
Az előkelők szeretik a latin neveket, sűrűn járnak Rómába, hol a császár alattvalóiként fogadtatnak, bár területük nincsen forma szerint bekebelezve. A katonai hatóság nem soroz közöttük, a birodalom mégis számít segédcsapataikra és jó szomszédságukra, úgy, hogy kezdetben Pannónia éjszaki határán, a Duna mellékein nem is tart helyőrséget.

Majdnem mindig együtt említtetnek velők a quadok, kik a suev törzs legkeletibb kiágazásai. Lakásaik, tanyáik a mai Morvában s Magyarország nyugati részein terültek a Morva és Garam között. A hermondurok, markomanok és quadok közt laknak a naristok. Cseh és Morvaországtól éjszakra a vandalok telepeit találjuk. Egyik törzsük asding vagy asting nevet visel.
Kelet felé a marsignok, gotinok, osok és burok határolják a markomanokat s quadokat. A marsignok és burok a suev törzsbe tartoznak, a gotinok gallok (?) az osok pannonok, s adófizetői a germánok, mint jazygoknak. A victophálok a második század utolsó évtizedében a régi Erdély északi részein laktak. A carpok Magyarország belső hegyvidékeit foglalják el.

Hazánk kelet és nyűgöt mesgyéjén feküdvén, érinték mindenkor határait a két világtáj ellentétei által Európában fölidézett események, melyek legtöbbször dús rónáinkon vagy hegyeink között zajlottak le, a régmúltban éppúgy, mint a történet egész folyamán. E helyzet jellegének megfelelő a néprajzi kép is, különösen az ősi, midőn a civilizációnak mindent nivelláló, kiegyenlítő és kisimító hatása még nem érezhető.
A civilizált világ határain tanyázó barbár és félbarbár népeknek fajilag különböző tömegei hazánkban, mint tűzpontban érnek össze: a germánok bírják annak nyugati részét, a sarmaiák a Duna és Tisza közét, keleti részét a thrák fajba tartozó dákok, s törzseik a Kárpátokon túlra is kibocsátják ágaikat.

A sarmatákhoz tartoznak a jazygok, kik a Pontus mellől indulva ki, átkelnek a Kárpátokon s a nagy magyar Alföldet foglalják el a dákok és quadok szomszédságában. Hazánkban Claudius császár óta említtetnek, mint Vannius király szövetségesei. Rómával jó viszonyban vannak, s midőn az aldunai légiók Vespasianusért síkra kelni Italiába mennek, a jazygok fölajánlják jó szolgálataikat, de a római hadak, megköszönve a szíves jóakaratot, csak kezeseket vesznek tőlük, hogy távollétük idejében nem háborgatják a határokat.
Később a harmadik Flavius ellen már ők is harcolnak, s nagy részük van a dákok győzelmeiben; szembeszállnak Traianus-szal is, de Decebal dicsőségének elhalványulta után azonnal békére lépnek Rómával. Sokkal veszélyesebb szomszédok a dákok, őket Traianus hódítja meg.

A Kárpátoknak északkeleti lejtőin s a Duna torkolatának szigetein, különösen Peuce-n (Picina?), laknak a bastarnok és peucinek, egy és ugyanazon hatalmas germán törzs. A görögök és rómaiakkal korán jutának érintkezésbe, s nagyhamar félelmesé lettek féket nem ismerő vitézségük által. A történet 182-ben Kr. e. emlékezik meg róluk először, midőn Fülöp megakarván a háborút indítani Róma ellen, segélyt kérő követeket küldte hozzájuk. Óhaját a főnökök hajlandók lévén teljesíteni, fényes küldöttség érkezett a király udvarába, s a főnemesek egyike még testvérének kezét is felajánlja az uralkodó fiának. Ekkor azonban nem törvén ki a háború, csak két év múlva találkozunk velők, midőn Perseus izgatásaira betörnek Dardaniába, hogy lakosait, mint Macedónia ellenségeit megfenyítsék.
A dardanok kicsinyke népe megrémülvén e veszélytől, követséget küldte Rómába segélyért, élénk színekkel ecsetelvén a bastarnok roppant számát, harcosaiknak vakmerő vitézségét, óriás testalkatát s összeköttetéseiket Perseusszal, melyeknek végső célja az volt, hogy elfoglalva Dardaniát, a skordiskok területén át betörjenek Itáliába. E tervet megakadályozza Fülöp halála, de azért körülbelül háromszázezer bastamo Glondicus vezérlete alatt nem szűnt meg fenyegetni Dardaniát. Később pedig Perseus fösvénységén múlt, hogy nem harcoltak közösen a macedónokkal, midőn hetvenezer gyalog és lovas állott indulásra készen. Saját felelősségükre indítják meg tehát a háborút, s csak Thracia teljes kirablása és elpusztítása után térnek vissza a Duna mellé.

Mithridates pontosi király már bőkezűbb lévén, híven harcoltak mellette, de úgy látszik nem sok sikerrel, mert Pompeius diadalmenetén a legyőzöttek jegyzékében megemlíttetnek ők is. Annál nagyobb sikerrel küzdenek Antonius ellen, ki Macedóniában háborúba keveredvén, velők hátrálni kénytelen, mígnem Cassius 30-ban túlnyomó erővel indulva ellenük, kiszorítja őket Thraciából, s földül ja még al-dunai telepeiket is. De e nagy veszteségek nem törték meg törzsüket, mert később is, még ifjúi erőben élnek a Kárpátok lejtőin Galicia és Bukovina felé és Peuce szigetén.

A kostobokok szomszédságában a Tyras (Dnestr) és Hypanis (Búg) között a gelonok laknak.
Ezeknek keleti szomszédjai a roxolánok, kik a Tanais (Don), a Maeotis tó (azowi tenger) s a Borysthenes (Dnepr) között tanyáznak. Jelentékeny számú nép, mely Mithridates Eupátor ellen ötvenezer emberrel harcolt. Az aldunai tartományokat sokszor háborgatván, Hadrianus évjáradék árán köt velők békét. Jazyg törzsrokonaikkal sűrű kereskedelmi összeköttetésben lévén, pontos értesüléseik voltak a közép-dunai eseményekről.
A birodalom tényleges határaitól távolabb laknak az alánok. A rómaiak Vespasianusus idejében ismerkednek meg velők, midőn Armenia királya Volagasos segélyt kér a Kaukázus szorosain át betört lovas hordáik ellen. Alkalom adtával még az al-dunai tartományokat is meglátogatják.
E tömérdek barbárral szemben a római birodalom Germaniában Varus csatája óta, a Duna mellékein pedig Raetia, Noricum, Pannónia s Moesia meghódítása óta, a birtokával elégedett, de azt féltő nagyurat játsza. Határait megerősíti az egész óriás vonalon, elzárja, castrumokat épít, légiókkal rakja meg azokat, s nem igen törődik a külvilággal. Katonai beavatkozásokról nem értesülünk, diplomáciailag a császárság még gyakran érvényesíti ugyan befolyását, de épen nem, vagy ritkán kisérvén azt katonai karhatalommal már Tiberius óta, hatalma, tekintélye lassan képzeletivé válik s a barbárok nem igen tekintik kötelezőnek rendelkezéseit, békebíróságát pedig egyáltalán nem kérik. Mindinkább előtérbe kell-e tehát lépnie az erős határvédelem fontosságának, sőt elkerülhetetlen szükségességének, és az Augustus halálától a markoman háborúk kitöréséig letelt kerek másfélszázad létre is hozza az óriás erődítmény-sorozatot, mely nem reflektálva a Rajnának közép és alsó folyására, ennek forrásvidékétől megszakítás nélkül húzódik a Duna torkolatáig.

A Germania ellen irányuló megerősített határvonal összesen 250 római mf. (368 km.) hosszú, s a Rajna forrásvidékén kezdődve befogja a Taunus hegységet, a Majna síkságának jelentékeny részét, s Friedbergnél délre fordulva Grosskrotzenburgnál, Hanau közelében éri el a Majnát. Innen Wörthig a folyót követi, majd átcsap a Neckar felé s Wimplenhez érkezve, további folytatása mindig a part mellett halad.

Később e limes déli fele elé egy másodikat vontak, mely a Majna mellett húzódik egész Miltenbergig, innen pedig majdnem torony irányban Stuttgart és Aalen között egész Lorchig. Itt éri el a 120 római mf. hosszú (174 km.) raetiai limes a germaniait, s ív alakban haladva Kelheimtől, elmegy Regensburg mellett, hol eltávolodik a Dunától, és Lorchnál végződik.
A felső-Germaniai limes, egymástól legföljebb félnapi járásnyira fekvő (15 km.) castellumok szakadatlan sorából áll, s hol az egyes városok közt az útvonal nem halad a Majna vagy Neckar mellett, ott mérsékelt magasságú zárvonal van fölhányva, előtte árokkal, míg belső részén közönként tornyok emelkednek.

A castellumok nincsenek közvetlenül a limes mellé építve, hanem attól fél vagy egy km. távolságra. A raetiai limes csak törmelékkövekkel erősített földhányás külső árkok és őrtornyok nélkül, s a castellumok is különböző 4-5 km. minimális távolságra helyezvék el egymástól, a zárvonallal való minden összeköttetés nélkül. Keletkezésük idejére nincsenek adataink: a felső-germaniai már meg volt Fiús alatt; a raetai pedig valószínűleg a markoman háborúkat megelőzőleg keletkezett.
A limesnek nem volt közvetlen célja a határvédelem, inkább csak a határt jelezte, a sajátképi védelem a castrumok és castellumok őrségének kötelessége. A limes lehetőleg egyenes vonal lévén, vagy oly csekély hajlású, hogy görbülése nem alterálta a kilátást, az őrségek jelek által, nappal füstfellegek, éjjel égő csóvák és fáklyák által érintkeznek egymással, bárha kölcsönös segélyre Germaniában nem igen számítottak, mert az erődöket nem kötvén össze közlekedési vonalak, a szükséges támogatást mindig azon úton kapák, melynek végső pontján feküdtek.

A raetiai limesen nem igen vannak nagyobb erődök és őrtornyok, csak a felső-germaniain, amott a békés hermondürok fölöslegessé tevék a szigorúbb rendszabályokat, de emitt a harcias chattok miatt éppoly szükséges volt a legerélyesebb védelem, mint Brittanniában, a mely folytonos ostromállapotban volt. A chattok mozgalmainak lezajlása után a helyőrségek apránként mégis leszállíthatok voltak, jóllehet Róma tekintélyére, fegyvereire mindig szükség volt a Neckar mellékén is.
A raetiai limes is megerősíttetett később s míg azelőtt a római helyőrségek Felső-Germaniában és Raetiában, a Rajna mellékén, Strassburgon át Basel felé s Vindonissán keresztül a Bódén tóig, innen pedig a Felső-Dunáig nyúltak, úgy most Felső-Germania főhadiszállása Magontiacum (Mainz), s Raetiaé Castra Regina (Regensburg), tehát a két főhadsereg közelebb hozatott egymáshoz. Ezzel a vindonissai (Vindisch Zürich mellett) fölösleges lett. A rajnai hadsereg ennek következtében reducálható volt felére, a szomszédos nagy hadsereggel együtt. Az eredeti négy légió a batav fölkelés alatt három volt ugyan, de ez csak esetleg, még Traianus idejében ott állomásozott Germaniában, de Marcus császár trónra léptekor csak kettő, a VIII. és XXII. látja el a határvédelmet, s az elsőnek parancsnoksága néhány cohors-szal Strassburgban, a másiké Mainzban tartózkodik, a többi zászlóalj pedig számos apró részre fölosztva, a limes castrumaiban és castellumaiban van elhelyezve.

Noricumban a Duna mellékén, Itáliát az Alpok által kellően megvédettnek tekintvén, csak másodrangú és igen csekély számú katonaság állomásozott a trigisamumi (St.-Foltén) s a lacus-felicisi (Mauer, Achling mellett) apró táborokban. Csak Marcus Aurelius szaporítja meg keserves tapasztalatain okulva a helyőrségeket. Annál fontosabbnak tekintik a Közép-Dunát, különösen Vespasianus óta, ki a bécsi erdő s Lajta közt fekvő területet Pannóniához csatolta a XIII. és XV. légiókat pedig a Duna mellé rendelte. Ezek építik a vindobonai (Bécs), carnuntúrni (Petronell) táborokat.
A déli részben már a Claudius által kiépített hadi út délfelé hatalmas támaszpontokkal köti össze az új castrumokat. Scrabantia (Soproy), Sabaria (Szombathely) s Poetovioval (Pettau), melyekben jelentékeny helyőrségek állomásozának, egymás között pedig az alanavai (Schwechat) s aequinoctiumi (Fischamend) révén tárták fönn az érintkezést.

A bécsi erdő és a Margus (Morva) folyó torkolata közt elterülő határrész megerősítése valóban rendkívül fontos volt, mert ide könyöklenek be Tacitus szerint a germán markomanok és quadok hatalmas birodalmai, s mert a Morva széles völgye az ellenséges hadseregeknek kedvező gyülekező hely volt. E két nagy erősség Vespasianus idejében középpontja volt a határvédelemnek a Duna mellékén, de Traianus és Hadrianus megerősítvén egész Singidunumig (Belgrád) a nagy folyót, úgyszólván végső ízei lettek az óriási védrendszerek, melynek legerősebb, leghatalmasabb várai Brigetio (Ó-Szőny) Komárom alatt, de a Duna jobb partján és Aquincum (Óbuda) voltak.

Az Al-Duna védelmi rendszerét Dacia meghódítása nem változtatta meg, az új provinciát, barbárok által lévén befogva három oldalról, központon kívüli pozíciónak tekintik, s mint ilyent, külön védelem alá helyezik, a nélkül, hogy a dunai vonalat megváltoztatták volna. A Duna bal partja s a Tisza vidék továbbra is megmarad a jazygok birtokában, érintetlenül hagyják a mai Oláh-ország (szerk. megj.: a mai Románia területe) területének legnagyobb részét is, melyen egymást űzve, kergetve tolongtuk a birodalmi határokat mindig háborgató barbárok. Még szerencséje Rómának, hogy akkor kezdenek nagyobb veszéllyel fenyegetni, midőn a Rajnánál a népáradat háborgása szűnni kezdett.
A birodalom elvonhatja tehát apránkint légióit a Duna mellékére, s itt már Domitianus idejében nyolc, Traianus idejében pedig tíz légió állomásoz megfelelő számú segédcsapattal, és Dácia szervezése után öt hadparancsnokság ügyel a békés lakosság teljes biztosságára. Kezdetben úgy látszik a Dunának alsó szögletét, melyet a Durostorum (Silistria) alatt képez (a mai Dobrudzsa), nem csatolták a birodalomhoz, hanem Rassowától, hol 52 5 km.-nyire közeledik a tengerhez, s aztán majdnem derékszögben hajlik éjszakra, a természetes határt a brittanninaihoz hasonló megerősített útvonallal pótolták.
Hadrianusus óta azonban ide is kiterjesztik a helyőrségeket, mert Alsó-Moesiában ez időtől három légió castrum van: Novae (Sistova), Durostorum (Silistria) és Troeomis (Iglitza), mely utóbbi a Duna szögletét dominálja. A jazygok ellen irányultak a felső-moesiai: singidunumi (Belgrád) és a viminaciumin kivül (Kostolác) még a Pannoniai Acumincum (Szalánkemen). Dácia helyőrsége Marcus császárig meglehetősen csekély volt.

A főváros Sarmizegetusa térés völgyben közel fekszik a Dunának moesiai főbb átjáróihoz, s így jó összeköttetései vannak; a Maros völgyei pedig széles és termékeny, vidékein gazdag bányákkal: településre vonzó terület tehát mindkettő, s a rómaiak kezdetben csakis ezeket szállják meg, a Maros mellé Apulumba helyezve a főhadiszállást is. Potaissa (Torda), Napoca (Kolozsvár) szintén elfoglaltatnak ugyan, de a pannon-dáciai katonai központok csak lassanként helyeztettek fentebb éjszakra.
Az Aquincumban táborozott légió talán Hadrianus alatt helyezték át Aquincumba, s valószínűleg ezzel együtt rendeltetett az egyik felső-pannoniai hadtest Brigetioba. Dáciában Marcus császárig csak a Légió XIII Gemina és segédcsapatai, legföljebb 20.000 ember állomásozván, a helyőrség nem védheti meg a provinciát kellő nyomatékkal minden támadás éllen, s ezért Hadrianus le is akart mondani a kétes értékű szerzeményről, mely ha magas határhegységekkel van is körülvéve, a magyar Alföld felé nyíló széles folyó völgyeken, s a keleti, mint déli szorosokon át könnyen megtámadható, zaklatható s így folytonos éberséget és áldozatokat igénylő hódítás, mely a mai magyarországi részek teljes birtoklása nélkül a birodalom véderejét nem hogy nevelte volna, hanem inkább gyöngíti.

A Dácia meghódítását követett hatvan év meglehetős csöndben telt le. Nyugaton nem zavarja mi sem a békét az Al-Dunánál ugyan soha, egy percre sem szűnt meg a harc, de azért mégis, mint derült égből a villám csapott le Rómára a hír, hogy a határon lakó népek fegyvert fogtak Galliától egész a Fekete tengerig.