A római hadsereg balszárnya Dácia és Moesia területén M. Claudius Fronto vezérlete alatt a barbár népeknek egész sorozatával küzd. Ellenfelei közül legkiválóbbak a lacringek, burok, vandalok, victovalok, osok, bessek, cobotok, roxolanok, bastarnok, alánok, peucinok, s costobokok. E törzseket Capitolinus sorolja föl Marcus életrajzában; Aelius Lampridius Cammoduséban megemlíti a dákokat, föliratilag pedig a carpok részvételét lehet constatálnunk.
Claudius Fronto ereje alig állhatott arányban e vándor népek óriás tömegeivel; még 168-ban sem, tehát a határvédelem szervezése után; a derék tábornoknak Daciába érkezte előtt pedig a tartomány saját erejére utaltán éppen nem lévén képes ellenállani, a gazdag és virágzó provinciát eláraszták néhány hét alatt a barbárok már kora tavasszal, s a lakosság menekül, a hogy tud.

Alburnus Maior (Vörös-patak) bányászai minden értékes holmijukat aranyat termő aknáik mélyébe rejtik, befalazva az üregek száját. Féltett javaikat nem prédálták föl a barbárok, de ők magok sem használhatják, élvezhetők többé, mert elvesztek mindannyian vagy rabszolgaságba hurcoltattak, aknáik pedig befalazva maradtak másfél évezreden át. Az újkornak jutott a kiváló szerencse, hogy néhány, az idő mostohasága által érintetlenül hagyott aknában megtalálhatta e szerencsétlen nemzedéknek valószínűleg legféltettebb kincseit, okleveleit. Ezek között a legkésőbbi a vörös-pataki Sz. Katalin aknában épen maradt viaszos lap 167. március 28-án kelt. A barbárok tehát április vagy májusban törtek be, ugyanakkor midőn Pannóniába a nyugati törzsek.

A harcok, mennyire a dátumokat összevetve következtethetjük, 167-től 171. végéig vagy 172-ig folyhattak, mert a pusztulás veszélyétől megmenekült Sarmizegetusa Verus halála után dedikál feliratot Marcusnak: s Marcus Claudius Fronto valószínűleg 170-ben viseli a consuli címet, és 171-ben még életben van, mert ekkor veszik fel fiát a Salii Palatini közé. E papi collegium tagja pedig csak az lehetett, kinek apja, anyja élt. A legelső betörők kétségtelenül az északi és keleti törzsek voltak. Első helyen említendők a dákok.

Dácia meghódítása után a római fensőséget elismerni nem akaró dák törzsek kiköltöznek hazájukból, vagy pedig a háború folyama alatt kiűzetvén a Délkeleti Felföld északi hegységeiben s a Kárpátok északkeleti láncolatai közé telepedve, főnökök kormánya alatt élnek, várva-lesve mindig a harcra, vagy legalább rablásra nyíló jó alkalmat. Antoninus Pius idejében be is törnek egykori hazájukba, de ismét kiűzetnek, most pedig ők is csatlakozva a barbárok szövetségéhez, a szomszédokkal együtt rontanak be, s az elégedetlen elemek tárt karokkal fogadván csapatjaikat, könnyen eljuthatnak egész Apulumig,hol a Legio XIII. Gemina hatalmas castruma fogta föl, legalább egy időre a barbár népáradatot.

A többi ellenfél alig volt ily veszélyes. A bastamok óriás testalkatú, a legnagyobb nélkülözésekhez szokott vitéz nép ugyan, de a taktikához édeskeveset értvén, a rendes római hadviseléssel nem tudott mérkőzni, még akkor se igen, ha kézviadalra került, ebben is felülmúlhatatlanok lévén a légionáriusok. Csapataiknak külseje visszataszítóan rút, mert nyakig, fülig mocskos minden ember.

Jelentékenyebbek a roxolanok. Nagy erőt állítanak ki. Mithridates Eupator ellen 50.000 emberrel küzdöttek, de a király tábornoka Diophantos, 6000 emberével szétverte őket. Velük is csak az történt, mi minden barbar néppel történik mondja Strabo ha jól szervezett, fegyelmezett rendes hadsereggel szállnak szembe. Sisakjuk, páncéljuk bőr, pajzsuk, támadó fegyvereik pedig a lándzsa, íj és kard.

Az albánok szép külsejű, erőteljes emberek, egyszerűek s őszinték, a pénzt legalább Strabo korában nem ismerik, száznál tovább nem tudnak számlálni; szükségleteiket cserekereskedéssel szerzik be. Az élet kívánalmai iránt közönyösek lévén, hanyagul végzik a földművelést, sőt hadi és állami ügyeik intézésében is gondatlanok. Harcolnak gyalog, mint lóháton, és seregük egyrészt páncélozott, míg a más csak könnyű fegyverzetet visel.
Az ibereknél nagyobb sereget állítnak ki, s Pompeius ellen 60.000 gyalog és 22.000 lovassal indultak meg. Fegyverük a vető-lándzsa, íj, bőr-páncél, sisak és az ajtónagyságú pajzs. A costobokok valószínűleg dák törzs lévén, csakúgy harcoltak, mint rokonaik, testvéreik. A lacringok, victovalok, burok germánok, ezeknek harcmodora taktikája pedig sokkal ismertebb, hogysem e szűk helyen foglalkozhatnám velők. A carpokról nincsenek adataink.

Marcus Claudius Fronto e népekkel kezdetben alig harcol sikerrel, mint nem szaporíthatja diadalkoszorújának leveleit sem a császár, sem Helvius Pertinax. Később itt is jobbra fordultak a dolgok. A carpok kiűzettek s elveszték foglyaikat, kiszoríttattak a többiek is, de csak akkor, midőn Dácia északi része, a bányavidék s a Maros melléke már egészen feldúltak.
Némely város annyira elpusztult, hogy csak egy emberöltő után ébred új életre, mint Napoca (Kolozsvár) és Potaissa (Torda), mely Septimius Severus idejében Nova Coloménak említtetik. A földig rombolt Apulumot Marcus reconstruálja, canabáját municipiummá emelve, s teljesen új gyarmatot, coloniát is alapítván mellette Apulum névvel.
E sajnos catastrophát a birodalmi kormány lanyhasága, okozta. Traianus a hódítás befejezte után nem igen foglalkozik a tartomány védelmi ügyeivel, de nem is volt szüksége reá, elég garantiát nyújtott a barbárok ellen általánosan rettegett neve is.

Hadrianusus ellenszenvvel viseltetvén elődjének minden alkotása iránt, Dáciából ki akarja vonni a csekély helyőrséget, sorsára hagyandó a tartományt. És e tervének végrehajtását alig akadályozza meg más ok, mint az egyszerű humanizmus. A dunai hidat azonban lerontatja, sokkal inkább féltvén a két Moesiát, mint légionáriusait. S ha éber figyelemmel kísérte is a határokat, erőszakos rendszabályokat még sem alkalmazott szívesen azoknak megvédésére. Antoninus Pius szelídségével fegyverzi le a végek mellékein lakó barbárokat.
Marcus folytatja e politikát, s hogy nem ért el kellő sikert, annak oka a viszonyokban rejlett, melyeket úgy látszik nem ismertek vagy kicsinyeitek a helytartók épen úgy, mint Rómában a császár és kabinetje. Erős, jól szervezett határvédelem, s kellő számú helyőrség biztosíthatták volt Dáciát, természeti viszonyainál lógva könnyen, sokkal könnyebben, mint a birodalom bármely más tartományát. De nem történvén semmi, a Legio III. Gemina és segédcsapatai képtelenek voltak fenntartani a szörnyű népáradatot.

A Marcus Claudius Fronto cursus honorumát tartalmazó fölirat végső néhány sora, jóformán egyetlen írott emléke a harcoknak, s rövid néhány szóval festi a végtelenül szomorú helyzetet, annak rendkívüli bonyodalmait, a catastropba legtragikusabb részét, midőn az északi és keletről betört ellenségek kezet fognak a jazygokkal. Claudius Fronto szembeszáll velők kötelességszerűen, s a harctéren hősileg küzdve, elleneinek fegyverei által hal dicső halált.
Felirata a germánokat és jazygokat említvén, a harctért a Kőrösök vagy Szamos völgyében kell keresnünk, mert Dácia északi részein s annak mezsgyéin lakván csak germánok, a jazygok mindenesetre oly ponton támadtak, hol összeköttetésbe léphetének szövetségeseikkel, ez pedig jóformán lehetetlen, ha a mai Torontál, Temes, Krassó-Szörény vármegyéken át és át a Vaskapun Hunyad-megye területére törnek, midőn még Tibiscum (Zsúppá) és Sarmizegetusa castrumai is útjukat állják, eltekintve az akadályoktól, melyeket maga a természet gördít a két utóbbi vármegye területén a lovasság elé. És ha ez utat kierőszakolják is, még mindig nincsen nyert ügyük, mert a Sztrigy völgyében talán Ad-Aquas (Kalán), a Maroséban pedig Micia (Vecel), Germisara (Csigmó), Apulum (Fehérvár) castrumai legyőzhetetlen akadályokat vetnek eléjük. Az egyesülés így kivihetetlen lett volna, pedig kétségtelenül megtörtént, együtt említtetvén mindkét támadó fél nagyfontosságú föliratunkon.

A küzdelmeknek 171. vagy 172-ben kellett történniük, Marcusnak a Duna jegén vívott csatáját megelőzőleg, mert lehetetlen föltételeznünk, hogy a jazygok egyszerre két háborút vívhattak volna.

M. Claudius Fronto utódja Clemens lön. Valószínűleg az ő kormánya idején törnek be Tarbus vezérlete alatt az északon lakó szabad dákok (?) pénzt és állandó lakhelyet követelve. Ez ellenfeleket egy, a quadokkal kötött béke után meghódolt, s tizenkét éves király égisze alatt csoportosult népszövetség verte ki a provinciából Marcus császártól kapott pénzsegély fejében. Hogy letelepíttettek-e, nem tudjuk.

Később az astingok tódulnak előre, élükön Rhaus és Rhaptus vezérekkel, s szintén pénzt és állandó lakhelyeket követelnek, Clemens elútasítja őket, mire ezek, talán békés érzületeik bizonyítékául, átadják nejeiket s gyermekeiket, és valószínűleg a helytartó bíztatására a costobokokra rontanak, kikkel a birodalomnak sok elszámolni valója volt. Teljes győzelmet aratnak, de egyúttal elégületlenség is keletkezik közöttök, mert családjaik visszakapása után újra háborgatják Dáciát.
Clemens a római politika régi gyakorlatában megbízva, ekkor a lacringokat zúdítja reájuk, kiket viszont az astingokkal fenyegetett és fölemlített. A támadás készületlenül találván ezeket, annyira megverették és szétszórattak, hogy többé nem merték háborgatni Róma határait, sőt ellenkezőleg, «alázatos kérelmekkel járulának» Marcus színe elé pénzsegélyért és állandó lakhelyekért, hogy annál bátrabban szállhassanak szembe ellenfeleivel. Dio feljegyzése szerint pontosan beváltak kötelezettségeiket. Ezután Dáciában is kialszik a háború tüze, a duna-melléki népek meghódolásának, s a császár garam-melléki győzelmeinek hatása tehát ily messze keleten is érezhető lett.

Végül hadd említsem meg a eostobokoknak görögországi betöréseit, midőn egész a phokisi Elateáig hordozzák pusztító fegyvereiket. Hogy mely évben történt e nagymérvű rablókaland, R. Heberdey szorgalmas kutatásai után sem állapítható meg, de valószínű, hogy a háború első szakának végső éveiben, talán a germánok és jazygoknak dáciai győzelmeivel egyidejűleg, egyidejűleg ama szerencsétlen ütközettel, melyben M. Claudius Fronto elesett. És e kalandnak kétségtelenül van némi, de most már kideríthetetlen összefüggése a duna-melléki hadjáratokkal, mert a costobokok rokonai a dákoknak, s azon sphaerában laknak, melynek népei kényszerűségből vagy önként, de mindnyájan résztvevőnek a nemzedékeket kiirtó harcokban.