Amikor szövetségeseinkkel harcoltunk - szégyengyalázat!-, legalább szabadokkal és tisztes polgárokkal mértük össze erőnket. Ki tűrhetné azonban nyugodt lélekkel, hogy népünk, a nemzetek ura, rabszolgákkal hadakozzék?
Az első ilyen fölkeléssel még városunk korai időszakában és magában Rómában próbálkoztak meg a rabszolgák a sabin Herdonius vezetésével. A polgárságot ekkor a tribunusok előidézte nyugtalanság tartotta hatalmában. A lázadók megszállták a Capitoliumot, s a consulnak kellett visszafoglalnia. Ez az esemény azonban inkább zavargás volt, mint háború.

Ki hinné azonban, hogy amikor birodalmunk már széles e világot meghódította, Szicíliában véresebb pusztítást vitt véghez a rabszolgák megmozdulása, mint amekkorát a pun háború? Ezt a gabonatermő földet, ezt a szinte városunk határában fekvő tartományt a római polgárok nagybirtokai lepték el. Itt a mezei dologházak számos lakója és a láncra vert szántóvetők adtak gyújtóanyagot a háborúhoz.
Valami Eunus nevű szír férfi - a hatalmas vérengzés miatt emlékszünk még reá - őrjöngő révületet színlelt, és hajfürtjeit a Szír Istennőnek ajánlotta fel. Az égi erők parancsára hivatkozva, fegyverbe szólította a rabszolgákat, hogy vívják ki szabadságukat. Annak bizonyítására, hogy mindez valóban isteni sugallatra történik, egy kifúrt diót rejtett el a szájában, kénnel és parázzsal teletömte, s enyhén meg-megfújva, beszéd közben lángot lövellt ki magából.
E csoda segítségével azokból, akik épp arra vetődtek, először kétezer fős hadsereget verbuvált, később pedig a háború jogán a dologházakat is feltörette, így a fölkelők létszáma több mint hatvanezerre emelkedett. Hogy teljes legyen a baj, Eunus felékesítette magát a királyi hatalom jelvényeivel, s irtózatos fosztogatás közepette végigpusztította a hegyi falvakat, a tanyákat és a megerősített központokat.

Még az a szörnyű szégyen is megesett velünk ebben a háborúban, hogy elfoglalták hadvezéreink táborait, akiket meg is nevezek: Manlius, Lentulus, Piso és Hypsaeus; az ő seregük szálláshelye esett el. Az ütközetből fejvesztve menekülő római parancsnokokat üldözőbe vették. S épp azok a rabszolgák tették ezt, akiket mint szökevényeket katonáinknak kellett volna összefogniuk és előállítaniuk. Végül is a felkelők bűneit Perperna fővezér torolta meg, aki leverte a lázadókat. Utoljára Hennát fogta ostrom alá, kiéheztette lakóit, és megtizedelte soraikat. Úgy hulltak az áldozatok, mintha dögvész pusztított volna. Az életben maradt rablókat béklyóba és láncra verette vagy keresztre feszíttette.
Be kellett azonban érnie azzal, hogy a rabszolgák felett csak kisebbfajta diadalmenetet tarthatott, mert ezen a címen nem volt joga nagyszabású ünnepélyes bevonulásra, hiszen ez foltot ejtett volna a triumphus méltóságán.

Alig lélegzett fel a sziget lakossága, Servilius praetorsága idején a szír helyett egy ciliciai rabszolga okozott bajokat. A pásztor Athenio meggyilkolta gazdáját, kiszabadította a dologházból a cselédséget, és embereit katonai alakulatokba sorozta be. Ő maga bíborruhát öltött, ezüstpálcát fogott a kezébe, és királyok módjára koszorúval övezte homlokát.
A hadsereg, amelyet összetoborzott, semmivel sem volt kisebb, mint megszállott elődjéé, a varázslóé, sőt mintha csak érte akart volna bosszút állni, még nála is dühödtebben fosztogatta a tanyákat, a megerősített nagyobb településeket és a hegyi falvakat.
A rabszolgákkal sokkal kegyetlenebbül bánt el, mint uraikkal, mert úgy tekintette őket, mintha szökevények volnának. Ő is praetori seregeket semmisített meg, elfoglalta Servilius táborát, és bevette Lucullusét. De Titus Aquilius, Perperna példáját követve, elvágta az ellenség utánpótlását, s a végszükségbe jutott, éhínségtől megfogyatkozott csapatokon rajtaütve, könnyűszerrel felszámolta őket.

A rabszolgák megadták volna magukat, de a kínzástól tartva, inkább a halált választották. Sőt még vezérüket sem lehetett igazából megbüntetni, bár élve került a kezünk közé. A tömeg hajba kapott rajta, hogy kit illet elfogásának érdeme, s a civakodók keze között szétmarcangolódott a zsákmány.


A Spartacussal vívott háború

Azt a szégyent is el kell azonban viselnünk, amelyet a rabszolgák fegyverei ejtettek rajtunk. Őket ugyan a sors minden vonatkozásban kiszolgáltatottá tette, mégis emberek, bár a hitványabb nemből, és szerencsés esetben ők is részesülhetnek a bennünket megillető szabadság kiváltságjogaiban. Mégsem tudom, milyen névvel illessem a Spartacus vezetésével kitört háborút. Mivel rabszolgák harcoltak ellenünk, és gladiatorok voltak a parancsnokaik, az előbbiek mint az emberiség legalja, az utóbbiak mint a legszörnyűbb gonosztevők, még csúfsággal is tetézték a Rómát ért csapást.

Lentulus bajvívó iskolájából kitörve, Spartacus, Crixus és Oenomaus harminc vagy még több hasonló sorsú férfival együtt elmenekült Capuából. Zászló alá szólították a rabszolgákat, s amikor több mint tízezer ember összegyűlt, felhagytak vele, hogy örökösen kereket oldjanak az üldözők elől: bosszúra szomjaztak.
Először a Vezúv hegyén kerestek menedéket, mint holmi vadállatok. Amikor itt Clodius Glaber körülzárta őket, szőlővenyigéből font köteleken lecsúsztak a tűzhányó odvas hasadékain, és leereszkedtek a hegy lábáig, majd pedig egy láthatatlan nyíláson át előrontva, hirtelen támadással bevették a mit sem sejtő római hadvezér táborát. Ezután Varenius, később Thoranus csapatait hányták kardélre.
A lázadók végigpusztították egész Campaniát. Nem érték be a villák és a falvak kirablásával, hanem szörnyű mészárlást vive véghez, kifosztották Nolát és Nuceriát, Thuriit és Metapontumot.

Napról napra újabb csoportok tódultak hozzájuk, s amikor csapatuk már valóságos hadsereggé duzzadt, szőlőfonadékból és marhabőrből szedett-vedett pajzsokat eszkábáltak maguknak, s megolvasztva bilincseiket, amelyekkel a dologházakban béklyózták meg őket, kardokat és hajítódárdákat készítettek. És nehogy valaminek is híjával legyen igazi és díszes hadseregük, lovakat fogtak be az útjukba kerülő ménesekből, és lovasságot szerveztek.
A praetoroktól elvett hadijelvényeket meg a bárddal ékesített vesszőnyalábokat szintén vezérük elé vitték. És ő, a thrák zsoldosból lett katona, a katonából lett szökevény, majd rabló, akit ereje elismeréseképpen gladiatorként alkalmaztak, nem is utasította el a hatalom jelképeit. Csatában elesett parancsnokainak temetését hadvezéreknek kijáró végtisztességgel tette ünnepélyesebbé, s megparancsolta a foglyoknak, hogy a halotti máglya körül fegyverrel mérkőzzenek meg egymással.

Azzal akarta lemosni a múlt szégyenét, hogy az egykori bajvívó emlékére maga is gladiator-játékokat rendezett. Ettől kezdve már a consuli seregeket is megtámadta, Lentulus csapatait az utolsó szálig levágta az Appeninekben, Mutinánál pedig Caius Cassius táborát semmisítette meg.
E győzelmektől felfuvalkodottan már azt forgatta a fejében - ez is elég szégyent hozott reánk, hogy rátör Róma városára. Végül is egész erejével megmozdult birodalmunk ez ellen a cirkuszi párviadalra kiképzett rabszolga ellen, s Licinius Crassus köszörülte ki a rómaiak becsületén esett csorbát. Megverte és megfutamította az ellenséget - pirulok, amikor ezt a szót kell használnom -, de a felkelők még így is képesek voltak Itália legdélibb csücskéig futni. Ott Bruttium környékén sarokba szorították őket, mire megpróbáltak Szicíliába menekülni.

Nem voltak azonban hajóik, s ezért deszkából ácsolt tutajokkal és vesszőkből font hordókon kíséreltek meg átkelni a rendkívül gyors áramú tengerszoroson. De a próbálkozás kudarcot vallott. Az utolsó pillanatban áttörték az őket körülzáró erőket, s hősökhöz méltóan lelték halálukat, mert - ahogy egy gladiator parancsnoksága alatt illett - végső leheletükig harcoltak. Maga Spartacus az első vonalban igazi bajnokként küzdött, és igazi fővezér módjára esett el.