Ez volt a római nép életének második korszaka - mondhatnánk ifjúsága -, ekkor volt legacélosabb az ereje, ekkor járt élete virágában, és ekkor forrott és pezsgett leginkább vitézi vére. Mert volt még benne valami a pásztorok vadságából, tombolt még benne némi szilajság. Ezért eshetett meg, hogy a hadsereg a táborban fellázadt, és megkövezte a fővezért, Postumiust, aki nem adta meg neki az odaígért hadizsákmányt; ezért nem fűlt katonáinknak a foga ahhoz, hogy Appius Claudius vezetésével legyőzzék az ellenséget, bár megtehették volna; ezért tagadták meg a legtöbben Volero parancsnoksága idején a katonai szolgálatot, s törték össze a consul hatalmi jelvényeit. Ez volt az oka, hogy népünk száműzetéssel sújtotta a leghíresebb nemeseket, akik szembeszegültek akaratával. Így kergették el például Coriolanust, aki ráparancsolt a népre, hogy túrja csak inkább a földet.

E férfi, bősz haragjában, hadsereg élén akarta megtorolni a rajta esett szégyent, de anyja, Veturia lefegyverezte könnyeivel a város ellen vonuló fiát. Ezért fenyítette meg a tömeg Camillust is, mert úgy látszott, hogy a hadvezér igazságtalanul osztotta el a nép és a katonák között a Veiitől szerzett hadizsákmányt. De ez a férfi derekabb polgárnak bizonyult: Veii-ben öregedett meg, abban a városban, amelyet nekünk foglalt el, s hamarosan bosszút állt azokért, akiket bántalmaztak az ellenséges gallok.
A római nép a senatussal is összetűzött, hevesebben, mint ahogy a méltányosság és a közérdek megengedte volna. Odáig fajult a dolog, hogy a közrendiek elhagyták házukat, s azzal fenyegetőztek: pusztává teszik szülőföldjüket, és romlásba döntik hazájukat.

Az első zavargás az uzsorások túlkapásai miatt támadt. Adósaikat, mintha rabszolgák lettek volna, kegyetlenül ütötték-verték, úgyhogy a nép fegyveresen kivonult a Szent Hegyre, és csak nagy nehezen tért vissza az ékesszóló és bölcs férfiúnak, Menenius Agrippának tiszteletet parancsoló szavaira, de előbb kiharcolta magának a néptribunusi tisztséget.
Jól ismert az ekkor elhangzott meglehetősen hatásos, réges-régi példabeszéd az egyetértésről. Így szólt: egyszer az emberi test végtagjai fellázadtak, amiért az ő nyakukba szakadt minden teher, a has meg dologtalanul tölti a napot. Ez a széthúzás azonban csaknem a vesztüket okozta, de kibékültek, amikor rádöbbentek, hogy annak a szervnek a munkája táplálja őket, amelyik a kenyeret vérré változtatja.

A következő lázadás a Város kellős közepén robbant ki a decemvirek önkénye miatt. A nép határozata alapján tíz választott főhivatalnoknak össze kellett írnia a nálunk meghonosodott görög törvényeket, s ők a jogrendszer alapjait tizenkét táblára vésették. De elragadta őket az uralomvágy őrülete, és görcsösen ragaszkodtak a rájuk ruházott hatalmi jelvényekhez. Mindenekelőtt Appius vetemedett páratlan gazságra, aki megfeledkezve Lucretiáról, a királyokról és a jogról, amelyet éppen ő alkotott, kiszemelt magának egy szüzet (szabad szülők gyermekét), hogy meggyalázza.
Amikor az apa, Virginius látta, mint hurcolják leányát a bírósági döntés alapján szolgaságba, egy percig sem habozott, hanem a főtér közepén saját kezével szúrta le gyermekét. Erre bajtársai is kibontották a harci zászlót. Az egész kényúri hadat ostrom alá fogták, leráncigálták az Aventinus hegyéről, és láncra verve börtönbe vetették őket.

Harmadjára az robbantotta ki a forrongást, hogy a közrendiek a patríciusokkal való házasságkötés révén is növelni akarták tekintélyüket. A lázadás tüze ekkor Canuleius néptribunus vezetésével a Ianiculus hegyen gyúlt ki.
Negyedik alkalommal a hivatalszerzés vágya váltott ki megmozdulást, mert a köznép azt akarta, hogy az ő soraiból is lehessen tisztségviselőket választani. Fabius Ambustus, két leány apja, egyik gyermekét a patrícius vérből való Sulpiciushoz adta, a másikat pedig a plebeius Stolo vette el. Ezt az asszonyt egyszer házi szentélyében nagyon megrémítette valami szokatlan zaj, amelyet a főhivatalnok szolgájának botja csapott, s ezért nővére gúnyosan kinevette. Húga nem viselte el a sérelmet. Amikor tehát férje elnyerte a tribunusi méltóságot, a senatus ellenállása dacára kiharcolta, hogy a hivatalokat és a tisztségeket megosszák a közrendiekkel.

De még e zendülésekben is csodálhatod uralkodásra termett népünket. Hiszen hol függetlenségéért, hol tisztességéért, egyszer szülöttei jó híréért, máskor a hivatali méltóságért és a hatalom jelvényeiért szállt síkra, és soha semmire sem vigyázott olyan éberen, mint szabadságára. Megvesztegetéssel sem lehetett rávenni, hogy megcsorbítsa, pedig időközben rendkívül veszedelmes polgárok léptek színre a hatalmas és napról napra növekvő nép soraiból.
Városunk azonnal halálbüntetéssel sújtotta Spuriust és Cassiust, mert az előbbit azzal gyanúsították, hogy anyagi juttatásokkal, az utóbbit, hogy földtörvényével királyi uralomra tört. Spuriuson saját apja hajtotta végre az ítéletet, a másikat pedig Quinctius dictator rendeletére Servilius Ahala, a lovasság parancsnoka döfte keresztül a forum kellős közepén. Manliust, a Capitolium megmentőjét, abból a várból vetették alá, amelyet megvédett, s azért járt így, mert az adósok közül többnek visszaadta szabadságát, s a kelleténél fennhéjázóbban, dölyfösebben viselkedett.

Ilyen volt a római nép otthon és külföldön, ilyen volt békében és háborúban. Ekkor a birodalom fennállásának második korszakában élte viharos ifjúságát, amikor hatalma alá hajtotta egész Itáliát az Alpoktól le egészen a szicíliai tengerszorosig.