Miután a római nép leigázta és uralma alá vetette az Appenin-félszigetet, immár csaknem ötszáz éves múlttal a háta mögött, jószerint felnőtté vált, s ha az erő és az ifjúság nem üres szavak, valóban erős volt, s mint ifjú, a világmindenséggel kezdte magát mérni. Ezért még elmondani is csoda és szinte hihetetlen, hogy Róma, amely majdhogynem ötszáz évig hazai földön birkózott ellenfeleivel - ilyen nehéz volt Itália fővárosává lennie -, a most következő kétszáz év folyamán diadalmas háborúival végigszáguldott Afrikán, Európán, Ázsián - az egész földkerekségen.

Itália legyőzője, a római nép, miután egészen a szicíliai tengerszorosig hatolt, rövid időre megpihent, akár a láng, amely tűzvésszé terebélyesedve fölperzsel minden útjába eső erdőt, de ha egy folyó elvágja futását, sisteregve megáll.
Amikor a rómaiak megpillantották, hogy szinte egy karnyújtásnyira tőlük rendkívül gazdag zsákmány hever, amelyet tulajdonképpen elszakítottak és eloroztak a szülőanyától, Itáliától, olyan vágy támadt bennük, hogy - mivel sem gátat nem építhettek, sem hidakat nem verhettek odáig - jobbnak látták, ha fegyverrel és háborúval csatolják magukhoz, és visszaparancsolják önnön testéhez, a szárazföldhöz. És íme - maga a sors nyitotta meg ehhez az utat -, nem hiányzott a kedvező alkalom, mert szicíliai szövetségesünk, Messana városa, panaszt emelt a punok féktelenkedése miatt.
Mind a római, mind a karthagói szemet vetett Szicíliára, és mindkettő egyszerre, egy akarattal és egyforma erővel tört a világhatalomra. Így hát szövetségesei megsegítése ürügyén, valójában pedig a hadizsákmánytól csábítva (bár rémítette a dolog újdonsága, vakmerően bízott harci bátorságában is) ez a mi faragatlan, ez a mi pásztori és a szó szoros értelmében parlagi népünk megmutatta: az ő vitézségének mindegy, hogy lovon vagy hajón, szárazon vagy vízen kell-e viaskodnia.

Appius Claudius consul vezetésével keltek át először a mesés szörnyeiről hírhedt és haragosan hullámzó tengerszoroson, amely nem ijesztette el őket, sőt a vadul rohanó áradatot inkább még ajándéknak is tekintették, mert a tenger szinte szárnyakon röpítette a hajókat. Egy percet sem vesztegettek, és olyan szélsebesen arattak diadalt Hiero felett, a dictator helyettese. hogy az uralkodó bevallotta: előbb látta magát legyőzve, mint ahogy az ellenséget megpillantotta.
Duillius és Cornelius consulsága alatt a római nép a tengeren is harcba mert bocsátkozni a szemben álló féllel. Már a hajóhad gyors felszerelése is az eljövendő győzelem előhírnöke volt. Mert az erdők kivágásától számított hatvan napon belül százhatvan hajóból álló flotta horgonyzott készenlétben, s úgy látszott: nem a mesterségbeli tudás formálta a bárkákat, hanem az istenek kegyelméből maguk a fatörzsek változtak, alakultak át vízi járművekké.

De még az ütközet is milyen csodálatosan zajlott le, amikor a villámgyors sasmadarakra emlékeztető ellenséges naszádoknak nekilódultak a mi nehézkes és lassú hajóink! Mit sem használt a punoknak tengerészeti tudományuk: hiába fordították más irányba az evezőket, és hiába akarták kikerülni színlelt meneküléssel bárkáink acélorrát.
A mieink ugyanis kivetették rájuk azokat a vascsáklyákat és azokat a rendkívül erős harci szerkezeteket, amelyeket a csata előtt az ellenség sokszor kinevetett, s így az ellenfelet valósággal szárazföldi háborúra kényszerítették. Róma győzelmet aratott, és azután tartotta meg első tengeri diadalmenetét, miután a Lipari-szigeteknél a karthagói flotta egy része elsüllyedt, a másik pedig megfutamodott.

Olyan nagy volt az öröm, hogy Duillius hadvezér nem érte be az egy napig tartó győzelmi felvonulással, hanem egész életében - valahányszor lakomáról hazatért - fáklyalángot gyújtatott, és megfúvatta a fuvolákat, mintha csak mindennap diadalt ült volna. Az ő fényes sikere mellett elviselhetővé vált az a veszteség is, hogy a másik consult, Asina Corneliust elfogták. Hadvezérünket tárgyalás ürügyén csalták lépre, és úgy ütöttek rajta: ez is a pun hitszegésnek volt bizonyítéka.
Calatinus dictator a karthagóiaknak csaknem valamennyi helyőrségét kikergette Agrigentumból, Drepanumból, Panhormusból, Eryxből és Lilybaeumból. A Camerina határában elterülő erdős hegylánc körül viszont megszorongattak bennünket, de Calpurnius Flamma katonai tribunus páratlan vitézségével sikerült kivágnunk magunkat.

Háromszáz válogatott katonájával ugyanis elfoglalta az ellenségtől megszállt emelkedőt, s feltartóztatta a punokat, amíg egész hadseregünk ki nem tudott törni. Nagyszerű sikerével olyan hírnevet szerzett magának, mint a thermopylaei Leonidas, sőt a mi hadvezérünk még annyival ragyogóbb is a görögnél, hogy túlélte ezt a merész katonai vállalkozást, jóllehet ő nem jegyezte fel tettét tulajdon vérével.
Lucius Cornelius Scipio consul kezdeményezésére, amikor Szicília a római népnek szinte olyan biztos tartományává lett már, mintha a Város határában volna, a háború kígyóként továbbgyűrűzött, és átterjedt Szardíniára meg a szomszédos Korzikára. A consul előbb Olbia, majd Aleria városának kiirtásával rémítette meg a lakosságot, s úgy kiűzte a punokat az egész szárazföldről és tengerről, hogy Afrikát kivéve semmiféle tájék sem maradt ki a rómaiak diadalmas előrenyomulásának útjából.

Marcus Atilius Regulus parancsnoksága alatt a hajók Afrikába szállították át a háborút. Voltak azonban olyanok, akiket a Pun-tengernek már hátborzongató neve is rémülettel töltött el, ráadásul Nautius katonai tribunus példája is fokozta a rettegést. A hadvezér úgy öntött bátorságot katonáiba a hajózáshoz, hogy halálosan megfenyegette ezt az embert: ha nem engedelmeskedik, bárddal ütteti le a fejét.
Ezután már sebesebben szelték a naszádok vitorláikkal és evezőikkel a tengert, és az ellenség feltűnésekor olyan félelem fogta el a punokat, hogy a városkapukat csaknem nyitva felejtették, és Karthagó csaknem elesett.

A háború első állomása Clipea városa volt. A pun parton ugyanis, mint valami fellegvár és őrtorony, ez tűnik fel először. Elpusztítottuk, és rajta kívül több mint háromszáz erő¬döt semmisítettünk meg. Nemcsak emberekkel, hanem szörnyekkel is meg kellett küzdenünk, mert - mintha csak Afrikáért akarna bosszút állni - egy csodálatos nőstény óriáskígyó tartotta rettegésben Bagrada mellett felütött táborunkat. Regulus azonban mindenekfölött diadalmaskodott.
Amikor nevétől már széles ez országban féltek, s amikor már halomra ölte vagy bilincsbe verte az ifjúságot meg magukat a vezéreket is, és amikor már előreküldte a Városba a hatalmas zsákmánnyal megrakott és fenséges diadalmenetként haladó hajóhadát - akkor végre a háborút kirobbantó Karthagót is ostrom alá fogta, és a kapukkal szemtől szemben vert tábort. Ekkor azonban fordult kissé a szerencse, de csak azért, hogy a római vitézség még több fényes bizonyítékot adhasson magáról. Mert bátorságunk szinte mindig a megpróbáltatások idején mutatkozott meg igazi nagyságában.

Az ellenség külföldi segítségért folyamodott, és Spárta el is küldte egyik parancsnokát, Xanthippust. A rendkívül tapasztalt katona megvert bennünket olyan szégyenletes vérfürdő volt ez, amilyenhez a rómaiak nem szoktak hozzá -, s rettenthetetlen hősiességgel küzdő hadvezérünk élve került az ellenfél kezére.
De Regulus még e szörnyű istencsapáson is felül tudott emelkedni, mert nem törte meg sem a pun börtön, sem annak a követségnek a teljesítése, amelyet elvállalt. Hiszen követjárása során épp az ellenkezőjét javasolta a római senatusnak, mint amivel az el¬lenség megbízta. Azt kérte ugyanis, hogy ne kössenek békét, ne fogadják el a kölcsönös fogolycserét. És az sem ejtett az ő méltóságán foltot, hogy önként visszatért Karthagóba, s vagy a börtönben senyvedt el, vagy kereszten lelte végül is halálát. Sőt mindenkinél csodálatraméltóbb volt, hiszen győztesek fölött győzedelmeskedett, s mi több, a sors felett is diadalt ült, mert Karthagó ekkor még nem bukott el. A római nép pedig sokkal ádázabban és kitartóbban küzdött Regulus megbosszulásáért, mint magáért a győzelemért.

Ezért, minthogy a punok ismét fennhéjázóbbak lettek, és a háború újból átcsapott Szicíliába, hadseregünk úgy szétverte Metellus consulsága idején Panhormusnál az ellenséget, hogy a karthagóiak még csak gondolni sem mertek többé a szigetre. A döntő győzelem bizonyítéka, hogy körülbelül százra tehető azoknak az elefántoknak a száma, amelyeket elfogtunk. Ez akkor is nagy zsákmány volna, ha egy ilyen csordát nem háborúban, hanem vadászaton szerzünk.

Appius Claudius consulra nem az ellenség, hanem az istenek mértek vereséget, mert nem fogadta meg jóslatukat. Flottája pontosan ott süllyedt el, ahol vízbe vettette azokat a csibéket, amelyek megtiltották neki, hogy ütközetbe bocsátkozzék.
Marcus Fabius Buteo consul a nagy gőgösen Itália felé tartó hajóhadat már a tengeren szétzúzta. Ez az afrikai partok közelében, az Aegimurus-szigetnél történt. Milyen nagyszerű diadalmenetet temetett akkor hullámsírba a vihar, amikor flottánk a szembefújó dühödt szelektől hajótörést szenvedett, s a töméntelen zsákmány elárasztotta Afrikát, a Syrtist és az ott elterülő összes sziget partjait! Szörnyű csapás! De a vihar csak a győzelmet ragadta el tőlünk, a bárkák pusztulása csak a Városba való ünnepi bevonulást semmisítette meg, nem pedig a mi világbíró népünk dicsőségét. Mert Róma még így is diadalt ült, hiszen minden hegyfokot és szigetet elborított a punoktól szerzett préda.

Végül is Lutatius Catulus consul az Aegatae nevű szigeteknél véget vetett a háborúnak, s ennél nagyobb tengeri ütközet nem is volt soha. Az ott állomásozó ellenséges flotta ugyanis méltóságteljes lassúsággal mozgott az összezsúfolt sok élelemtől, katonáktól, harci gépezettől meg fegyvertől, és szinte egész Karthagó ott nyüzsgött a fedélzeten, és éppen ez okozta a naszádok vesztét.
A római hajóhad harcra kész, könnyű és ütőképes volt, bizonyos mértékig szárazföldi táborhoz hasonlított. A legénység úgy terelgette ide-oda az evezőkkel a bárkákat, mint ahogy lovassági csatában szokás a zabiákkal bánni; a jobbra és balra egyaránt mozgatható acél hajóorrok pedig olyanok voltak, akár az eleven madarak csőrei. Egy szempillantás alatt szétroncsolták az ellenfél vízi alkalmatosságait, úgyhogy a roncsok Szicília és Szardínia között ellepték a tengert.

Végeredményben olyan tökéletes volt a győzelem, hogy nem is követeltük a punoktól falaik lerombolását. Feleslegesnek látszott, hogy a fellegváron és az erődítéseken töltsék ki a mieink haragjukat, amikor a tengeren már megsemmisült Karthagó.