Időközben a római nép hadereje a birodalom különböző területein forgácsolódott szét. A ciliciaiak elárasztották a tengereket, megbénították a kereskedelmet, megsértették az emberiséget összetartó szent szerződéseket, s háborújukkal vihar módjára zárták el előlünk a vizeket. Növelte ezeknek az elvetemült és megátalkodott rablóknak a vakmerőségét, hogy a mithridatesi villongások idején Kisázsiában nyugtalanság volt, így a másik háború zűrzavarában, az idegen király elleni gyűlölet fellángolásában büntetlenül garázdálkodhattak.

Kezdetben, Isidorus parancsnoksága alatt beérték azzal, hogy a legközelebb eső tengeren fosztogattak, amely Creta, Cyrenae, Achaia és a Malea-öböl között terül el. Ez utóbbit a kalózzsákmányról a rablók Aranyöbölnek nevezték el.
P. Serviliust küldtük ellenük, és bár Mars isten nehéz flottája szétkergette az ellenség könnyű és sebesen sikló naszádjait, mégsem vér nélkül arattunk felettük győzelmet. De vezérünk nem elégedett meg azzal, hogy a vizekről kiverte a zsiványokat, hanem feldúlta legerősebb városaikat is, amelyek hosszú időn keresztül dúskáltak a rablott kincsekben.

Fölperzselte Phaselist, Olympust és Cilicia fellegvárát, Isaurit, ahonnan Isauricus melléknevét szerezte. Ragaszkodott is e névhez, mert tudatában volt, hogy milyen nagy feladatot vitt végbe. Annak ellenére, hogy a kalózok oly sok véres csatában alulmaradtak, képtelenek voltak megülni a szárazföldön, és egyes kétéltű állatokhoz hasonlóan, amelyek egyaránt tanyáznak földön és vízben, megunták a földet, s amikor az ellenség visszavonult, újból belevetették magukat éltető elemükbe - a vízbe. Valamivel távolabbra is elmerészkedtek, mint korábban, s hirtelen rajtaütéseikkel Szicília partjait és még a mi Campaniánkat is igyekeztek rettegésben tartani.

A ciliciaiak tehát méltónak bizonyultak rá, hogy maga Pompeius győzze le őket, s ezért a hadvezér Mithridates birodalmára terjedő hatáskörét ezzel a megbízatással is kiegészítették. Főparancsnokunk egyszer s mindenkorra fel akarta számolni ezt a dögvészt, amelyet már az egész tengeren széthurcoltak, s emberfeletti előkészületeket tett, hogy lecsapjon a rablókra. Számtalan saját hajója volt, és a rhodusi szövetségesektől is rengeteg vízi járművet kapott, így alvezérei meg parancsnokai segítségével megszállta a Fekete-tengerhez és az Óceánhoz vezető mindkét szorost.
Gelliust a Tirrén-tengerre küldte Pompeius, Plotiust a szicíliai vizekre; Atilius a liguriai, Pomponius pedig a galliai öblöt tartotta szemmel; Torquatus a baleári körzetet, Tiberius a gadesi szorost - ahol először ötlik az érkező szemébe felségvizeink határa -, Lentulus Marcellinus a libyai tengerszakaszt ellenőrizte.

Az egyiptomi körzetre Pompeius fiai ügyeltek, az adriaira Varro Terentius, az égeire, a pontusira és a pamphyliaira Metellus, az asiaira Caepio. Magát a propontisi szorost Porcius Cato foglalta el, úgy állítva fel hajóit, mint valami elzáró kaput. Ezáltal a kalózok birtokában lévő területeket végig az egész tengeren, a kikötőkben és az öblökben, a rejtek-és menedékhelyeken, a hegyfokokon és a szorosokban, a félszigeteken és mindenütt - mint a vadat a vadfogó hálóval - körülvették és megsemmisítették.

Maga Pompeius Ciliciába tört be, mert onnan indult ez a háború, és ott voltak erőforrásai. Az ellenség nem tért ki a harc elől. Úgy látszott, hogy nem az önbizalom tette őket vakmerővé, hanem épp az, hogy sorsuk már megpecsételődött. De erejükből csak annyira tellett, hogy megpróbálják kiállni az első rohamot.
Amikor megpillantották, hogy minden oldalról acél hajóorrok merednek rájuk, tüstént elhajították fegyvereiket, behúzták evezőiket, és mindannyian egyszerre összecsapták tenyerüket, ami náluk a könyörgés jele. Így esedeztek életükért. Sohasem volt még ilyen vér nélküli diadalunk, de olyan nép sem akadt, amely a későbbiekben hűségesebbnek bizonyult volna. Vezérünk példátlan bölcsességével arról is gondoskodott, hogy ezt a tengeri népet messze eltávolítsa onnan, ahol vizet láthat, s mintegy odaláncolta őket a szárazföld belsejében fekvő mezőkhöz. Egyidejűleg újból megadta a békés hajóknak a lehetőséget, hogy birtokukba vegyék a tengert, a szárazföldnek pedig visszaadta lakóit.

Ugyan mit csodáljunk jobban e győzelemben? A gyorsaságot? A negyvenedik napra ugyanis megszületett a siker. Vagy talán a szerencsét? Mert egyetlen hajót sem vesztettünk. Vagy pedig a biztos eredményt? Hiszen nem voltak többé kalózok.