Bárcsak ne tartotta volna olyan fontosnak Augustus, hogy Germaniát is mindenáron legyőzze! Szégyenletesebben vesztettük el ezt a földet, mint amekkora dicsőséget szerzett elfoglalása. De Caesar tudott róla, hogy apja - háborút akarván indítani - két alkalommal is hidat vert a Rhenuson, s ezért az ő emlékére maga próbálkozott meg vele, hogy tartományunkká tegye a területet. És ez így is történt volna, ha a barbárok hibáinkat is éppúgy el tudták volna viselni, mint uralmunkat.

Drusust küldtük ki e vidékre, aki először az usipeseket igázta le, majd keresztülgázolt a tenctereken és a cathusokon. Aztán győzelmi emlék gyanánt feldíszített egy magas dombot a marcomannoktól zsákmányolt fegyverekkel és hadi jelvényekkel.
Később egyidejűleg támadt rá a leghatalmasabb népekre, a cheruscusokra, a suebusokra és a sygamberekre, akik keresztre feszítették húsz századosunkat, s mintegy ezzel tettek esküt, hogy fölveszik velünk a harcot. Annyira biztosra remélték a győzelmet, hogy előre megegyeztek a zsákmány felosztásában.

A cheruscusok a lovakat, a suebusok az aranyat és az ezüstöt, a sygamberek a hadifoglyokat szemelték ki maguknak. De minden a visszájára fordult. Mert a diadalmas Drusus hadizsákmányként szétosztotta és eladta lovaikat, nyájaikat, nyakpereceiket, sőt őket magukat is. Ezenkívül a tartomány védelmére helyőrségeket és biztonsági alakulatokat állított fel végig a Mosa folyó, az Albis és a Visurgis mentén. A Rhenus partján pedig több mint ötven erődöt létesített. Hidakat épített, amelyek Bormát és Gesoriacumot összekötötték a folyók túlsó oldalával, s hajóhaddal is megerősítette ehelyeket. Utat nyitott az eddig ember nem járta és megközelíthetetlen hercyniai rengetegben.

Végül is béke honolt Germaniában. Az emberek mintha kicserélődtek volna, más lett a föld, s úgy látszott, maga a levegő is kellemesebb és enyhébb a korábban megszokottnál. Példamutatóan bátor és ifjú hadvezérünk itt halt meg, s ami még sohasem fordult elő, a senatus erről a tartományról adott neki melléknevet. Ez nem hízelgésből történt, a kitüntetés megérdemelten jutott neki osztályrészül.
De nehezebb megtartani, mint elfoglalni a provinciákat: erővel hódítjuk meg őket, és igazságos kormányzással őrizzük meg. Most sem tartott hát sokáig az örömünk. Mert a germánokat inkább legyőztük, mint leigáztuk, s amíg Drusus volt a főparancsnok, a barbárok inkább erkölcseink, mint fegyvereink miatt tekintettek ránk tisztelettel. Amikor azonban a hadvezér meghalt, éppoly hevesen megutálták Quintilius Varus kicsapongó életmódját és gőgös magatartását, mint ahogy meggyűlölték kegyetlenségét. Ez az ember ugyanis törvénykezni merészelt fölöttük, és elővigyázatlanul olyan kijelentést tett, hogy a hivatalszolga vesszőivel és a kikiáltó által kihirdetett rendeletekkel kell büntetni a barbárok erőszakoskodásait.

Erre a germánok, akik már régóta azon búslakodtak, hogy rozsda marja kardjukat, és lovaik tétlenül vesztegelnek, Armeninus vezetésével azonnal fegyvert ragadtak, mert a togát és a római jogszolgáltatást rosszabbnak tartották a háborúnál.
Közben Varus vakon bízott a békében, és akkor sem kezdett nyugtalankodni, amikor az egyik vezető férfiú, Segestes leleplezte előtte, hogy összeesküvés készül. Így aztán meglepetésszerűen rohantak rá a felkelők az elővigyázatlan és semmitől sem félő római parancsnokra, aki ennyit ér hát a mi híres biztonságunk! - éppen ítélőszéke elé rendelte az embereket. A támadás minden irányból jött, a tábort elfoglalták, és három legiónk elpusztult. Ebben a reménytelen helyzetben Varusra ugyanolyan végzet várt, mint Paulusra a cannaei összeomlás napján, de ugyanolyan bátorságot is mutatott.

Semmi sem lehet iszonyatosabb ennél a vérfürdőnél, amelyet a mocsarak és erdők mélyén rendeztek, semmi sem elviselhetetlenebb a barbárok méltatlan bánásmódjánál. Különösen az volt a rettenetes, ahogy a bírósági védőügyvédeket bántalmazták. Egyeseknek a szemét szúrták ki, másoknak a karját vágták le. Volt, akinek a száját varrták össze, de előbb kimetszették a nyelvét, amelyet az egyik barbár ezekkel a szavakkal fogott a kezébe:

- Te vipera, végre nem sziszegsz többet!

A consul testét kiásták, pedig a római katonák kegyelettel elhantolták. Több hadijelvényünk és két harci sasunk is a barbárok kezére került. A harmadikat az egyik zászlóvivő, mielőtt még az ellenség megszerezhette volna, kitépte a földből, és vállon átvetett kardszíja alá dugta, meglapult vele a vértől iszapos mocsárban. Ez a szörnyű vereség okozta, hogy birodalmunk terjeszkedése, amelyet az Óceán sem tudott feltartóztatni, a Rhenus folyó mentén megállt.