logo

XIX Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Numantia-i háború

Amennyire elmarad gazdagságban Numantia Karthagótól, Capuától és Corinthustól, annyira vetekszik mindegyikükkel hírnév és dicsőség dolgában, ha pedig erejét tekintjük, ez Hispania legfőbb büszkesége.
Noha nem kérkedhetett falakkal és tornyokkal, és csak egyetlen folyó menti dombocskán feküdt, mégis tizenegy éven keresztül tartóztatott fel itt, pusztán ezen a helyen négyezer celtiber egy negyvenezer fős római hadsereget, és nemcsak hogy feltartóztatta, hanem iszonyú módon szét is verte, és szégyenletes békekötésre kényszerítette. Amikor már mindenki azt hitte, hogy Numantia legyőzhetetlen, utoljára annak az embernek a segítségéhez kellett folyamodniuk a rómaiaknak, aki Karthagót is elpusztította.

Ha meg szabad vallani az igazat, nemigen volt háború, amelyet jogtalanabb ürüggyel robbantottak ki. A numantiaiak befogadták szövetségeseiket és rokonaikat, a segidensiseket, akik kicsúsztak a rómaiak keze közül. Érdekükben még közben is jártak, de nem értek el eredményt. Ezek az emberek ugyan minden ízükben visszaborzadtak a háborúk fertőzetétől, de amikor mi felszólítottuk őket, hogy tegyék le a fegyvert, s ennek fejében törvényes szerződést kötünk velük, úgy fogadták javaslatunkat, mintha a kezüket akarnánk tőből levágni. Ezért Megaravicus vezetésével, aki kitűnt rendkívüli bátorságával, tüstént fegyvert ragadtak.

Ütközetbe bocsátkoztak Pompeiusszal, s bár tönkre tudták volna verni, mégis jobban szerették volna, ha szövetségre léphetnek vele. Ezután Hostilius Mancinust támadták meg. Állandó véres rajtaütéseikkel őt is úgy megtörték, hogy egyetlen katonája sem mert farkasszemet nézni egy numantiai vitézzel, sőt már a hangjától is inukba szállt a mieinknek a bátorságuk. Bár a barbároknak módjukban állt volna, hogy ezt a hadseregünket is mind egy szálig levágják, mégis inkább megegyezést akartak, s ezért megelégedtek a fegyverzsákmánnyal.

A Numantiával kötött szerződés csúfos gyalázata azonban nem kevésbé égette a római népet, mint a caudiumi megaláztatás, s ezért úgy próbálta meg tüstént lemosni magáról az újabb szégyenfoltot, hogy kiszolgáltatta Mancinust az ellenségnek. Egyébként a bosszú lángja is fellobbant benne: Scipio lett a fővezér, aki Karthagó elhamvasztásával bizonyította be, mennyire ért hozzá, hogy városokat döntsön romokba.
De keményebb harcot kellett vívnunk tulajdon táborunkban, mint a csatamezőn, keményebbet saját katonáinkkal, mint a numantiaiakkal. Mert a mieinket kimerítette a folytonos, szabad emberhez méltatlan, inkább rabszolgákhoz illő munka. Akik nem tudtak fegyvert forgatni, azokat arra kényszerítették, hogy a sáncokat vastagítsák, akik nem akarták vérrel bemocskolni magukat, azokkal sarat dagasztattak. Ezenkívül elvették tőlük szeretőiket, tábori szolgáikat és a használati tárgyak kivételével málhájukat is. Helyesen mondogatják: annyit ér a hadsereg, amennyit a hadvezér.

Miután így megregulázták katonáinkat, összecsaptak végre a csatasorok, s amit korábban senki sem mert volna remélni, most megtörtént, mert mindenki a tulajdon szemével győződhetett meg róla, hogy a numantiaiak megfutottak. Meg is adták volna magukat, ha elviselhető feltételeket szabunk nekik. Scipio azonban igazi és teljes győzelmet akart.
A végszükségbe jutott ellenség arra kényszerült, hogy halálra szántan induljon csatába, de előzőleg - mintegy az alvilági isteneknek áldozva - teleette-itta magát félig nyers hússal és celiával (így hívják az itteni, gabonából készült sörféleséget). Fővezérünk megértette, hogy mi a föltett szándékuk, ezért nem engedte a mieinknek, hogy ütközetbe bocsátkozzanak a halálmegvető numantiaiakkal. Az ellenséget így hát árok, sánckerítés és négy tábor zárta körül, és gyötörte az éhség. Ezért esedezve kérték parancsnokunkat: adjon végre jelt a csatára, csak hogy vitézek módjára fejezhessék be életüket. Amikor ezt nem tudták elérni, úgy döntöttek, hogy kitörnek. Így közelharc alakult ki, amelyben igen sokan elestek, s mivel a numantiaiakat marcangolta az éhség, egy ideig az elesettek hullájából táplálkoztak. Végül úgy határoztak, hogy elmenekülnek, de ebben meg az asszonyok akadályozták meg őket, mert szétszaggatták a lovak hevederét. Szerelmük a legszörnyűbb bűnre vette rá őket. A numantiaiakat kilátástalan helyzetükben hatalmába kerítette a végső harag és düh, s utoljára Rhoecogenes parancsára tűzzel, vassal és méreggel mind egy szálig elpusztították magukat, kiirtották hozzátartozóikat, hazájuk egész lakosságát.

Dicsőség neked, te vitéz és bátor város, mert úgy hiszem, még balsorsodban is a legnagyobb szerencse volt a részed! Hűséggel oltalmaztad szövetségeseidet, és te magad oly hosszú időn át fel tudtad tartóztatni azt a népet, amelynek izmaiban a földkerekség ereje feszült! Csak a legnagyobb hadvezér tudott végül is földre teperni téged, de egy csöpp örömet sem juttattál az ellenségnek, mert egyetlen numantiai férfi sem akadt, akit láncra verve lehetett volna elvezetni. Mintha a világ ágrólszakadtjait győztük volna le, egy szemernyi zsákmány sem maradt utánuk, mivel önmaguk hamvasztották el fegyvereiket. Csupán névleg volt ez diadalmenet.

Mindeddig a római nép feddhetetlen volt: kiváló, kötelességtudó, tiszta erkölcsű és nemes érzületű. A korszak hátralévő éveiben szintén nagy tetteket hajtottak végre, de ez a század már valamivel zavarosabb és sötétebb árnyalatú, mert birodalmunk gyarapodásával bűneink is egyre növekedtek. Ezért, ha valaki két részre akarja osztani azt a kétszáz évig tartó időszakot, amelynek során átkeltünk a tengereken, az első száz esztendőt - ennek leforgása alatt igáztuk le Afrikát, Macedoniát, Szicíliát és Hispaniát joggal és méltán nevezheti aranykornak, ahogy a költők is meg szokták énekelni, a rákövetkező száz esztendőre viszont a véres vaskor megjelölés illik, sőt ha lehetne, még ennél is rémesebb szót kellene rá használnunk. Mert egymást érik ekkor az olyan háborúk, mint a Iugurtha és a cimberek, a Mithridates és a parthusok, illetve a kalózok elleni hadjárat, vagy azok a háborúk, amelyeket a gallokkal és a germánokkal viseltünk, amikor dicsőségünk egészen az égig szárnyalt.
Továbbá egymást követik a gracchusi és a drususi idők vérengzései, ráadásul a rabszolgák és (hogy gyalázatunk teljes legyen) a gladiatorok felkelései. Végül is a római nép Marius és Sulla, végül Pompeius és Caesar hadseregeinek összecsapásai során saját maga ellen fordult, s mintha megveszett és megtébolyult volna, gyalázatos módon önnön testét kezdte marcangolni.

Forrás:
Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Havas László
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
L. Annaei FLORI EPITOMAE DE TITO LIVIO BELLORUM OMNIUM ANNORUM
DCC LIBRI II. ED. O. ROSSBACH
(LEIPZIG 1896)
ISSN 0324-6469
ISBN 963 07 1881 2
Európa Könyvkiadó 1979