Miközben a syriai háború hegyomlása egyik népet a másik után sodorta el, Macedonia újból talpra állt.
A roppant erejű nép élénken emlékezett dicsőséges múltjára, és Philippus után fia, Perses került a trónra, aki nem feledve nemzete méltóságát, abban a meggyőződésben élt, hogy Macedoniát nem lehet örökre legyőzni. Az ő uralkodása alatt a macedonok sokkal hevesebben léptek fel ellenünk, mint apja idejében. Hiszen a thrák erőket is a maguk oldalára állították, s így a macedonok tettvágyát a thrákok izmai is fokozták, a thrákok vadságát pedig a macedon fegyelem mérsékelte. Mindehhez hozzájárult még a hadvezér megfontoltsága is, aki a Haemus csúcsáról hordozta végig tekintetét alant elterülő tartományain, aztán táborait a meredek hegyszorosokban állította fel. Így Macedoniát fegyver és vas vette bástyaként körül, s úgy látszott, hogy sehonnan sem lehet megközelíteni, hacsak az ellenség nem magából az égből ereszkedik alá.

Marcius Philippus consul mégis megtámadta az országot, s a római nép - miután gondosan kikémlelte az Ascuris mocsáron és a Perrhaebus dombokon át vezető utakat ¬megmászta azokat a sziklákat, amelyeken - úgy látszott - még a madár sem jár. Seregünk hirtelen támadással rajtaütött a gondtalan és mit sem sejtő királyon. Az annyira fejét vesztette, hogy megparancsolta: süllyesszék minden pénzét a tengerbe, nehogy odavesszen, hajóhadát pedig elhamvasztotta, nehogy a rómaiak gyújtsák fel.
Mivel időközben az ellenség nagyobb őrcsapatokat állított fel, amelyek igen sűrűn helyezkedtek el, a mi consulunk, Paulus, egészen más utakon indult Macedonia megszállására. Ez a rendkívül találékony és ügyes hadvezér az egyik irányból fenyegető katonai mozdulatokat hajtott végre, a másik oldalon pedig egyszerűen besurrant. Megjelenése olyan riadalommal töltötte el az uralkodót, hogy maga nem is mert beavatkozni az eseményekbe, hanem parancsnokaira bízta a hadviselést. Ezért úgy szenvedett vereséget, hogy jelen sem volt az ütközetben, sőt a tengeren át Samothrace szigetére menekült. Bízott a híres szent helyben, mintha a templomok s az oltárok képesek lettek volna megvédeni őt, akit sem a sziklabércek, sem a fegyverek nem tudtak megoltalmazni.

Nem volt király, akit tovább emésztett volna vesztett szerencséjének bánata. Amikor könyörgő levelet küldött fővezérünknek abból a szentélyből, ahová elbújt, s rájegyezte nevét a kérelemre, királyi címét is odaírta. Nem is akadt senki, aki nagyobb tiszteletben tartotta volna a fogoly felséget, mint Paulus.
Midőn színe elé járult az ellenséges király, fővezéri emelvényén fogadta őt, majd lakomára hívta, tulajdon fiait pedig arra figyelmeztette, hogy tiszteljék a mindenható sorsot.

A római nép legragyogóbb diadalmenetei között tartotta számon azt, amelyet Macedonia legyőzése alkalmából tartott, hiszen csak a látnivalókban három napig gyönyörködött. Az első nap a szobrok és a festmények körbehordozásával telt el, a következő a fegyverekével s a kincsekével, a harmadikon a hadifoglyokat s a még mindig holtra vált, a hirtelen csapástól szinte kővé dermedt királyt láthattuk.
A római nép már jóval előbb diadalmámorban úszott, mint ahogy a győztes hadvezér levele megérkezett. Mert ugyanazon a napon, amelyen Perses vereséget szenvedett Macedoniában, Rómában már mindent tudtak: két ifjú jelent meg hószínű paripán, és Iuturna tavának partján lemosta magáról a port és a vért. Ők hozták a hírt. A néphit szerint Castor és Pollux voltak, mert ikreknek látszottak. Ott kellett lenniük a háborúban, hiszen patakzott róluk a vér; s a távoli Macedoniából jöttek, hiszen még akkor is zihált a mellük.