Mintha csak összebeszéltek volna a punok és a macedonok, harmadik alkalommal is kitették magukat a vereségnek, és valamiféle végzettől hajtva mindketten ugyanabban az időpontban ragadtak fegyvert. De a macedonok előbb rázták le magukról a jármot, mert bár kevésre tartottuk őket, ezúttal félelmetesebbeknek bizonyultak, mint korábban.

Szinte arcunk is belepirul e háború okába. Hiszen Andriscus, aki egyidejűleg ragadta kezébe a királyi hatalmat, és indította meg ellenünk a háborút, egészen alacsony sorból származott. Még csak azt sem tudjuk róla biztosan: szabad ember volt-e vagy rabszolga, de az tény, hogy zsoldos katona volt.
Mivel azonban Philippusra, Perses fiára hasonlított, a nép Philippusnak nevezte, s a királyi külső és a királyi cím valóban királyi lélekkel párosult benne. A római nép először rá se hederített tetteire, beérte azzal, hogy Iuventius praetort küldje ki hadvezérnek, aki elhamarkodottan rátámadt az ál-Philippusra, habár annak erejét nemcsak a macedon, hanem a roppant thraciai segédcsapatok is növelték. És Róma, melyet valódi királyok nem tudtak legyőzni, vereséget szenvedett egy képzelet szülte bábkirálytól.

Metellus consul azonban rettenetes bosszút állt a praetorért, aki legiójával együtt odaveszett. Macedoniát szolgasággal büntette, s láncra verve vezette a Városba azt a férfit, aki miatt ez a háború kitört.
A thraciai kiskirály szolgáltatta ki nekünk, mert hozzá menekült. Andriscushoz még balsorsában is kegyes volt a szerencse, hiszen a római nép úgy tartott felette diadalmenetet, ahogy igazi királyok felett szokott.