A harmadik összecsapás Afrikával rövid ideig tartott, hiszen négy év leforgása alatt véget ért, s az előző háborúkkal összehasonlítva nem okozott túl sok fáradságot, hiszen nem annyira katonákkal, mint inkább egyetlen árva várossal kellett megmérkőznünk - a harc kimenetele mégis döntő fontosságú volt, hiszen végül is ez pecsételte meg Karthagó sorsát. Sőt ha valaki fontolóra veszi e három időszak jelentőségét, azt látja: a pun háború az első küzdelem alkalmával robbant ki, a második során már közel került a befejezéshez, s a harmadikban valóban le is zárult. Ennek az utolsó háborúnak az volt az oka, hogy Karthagó - megszegve a békeszerződést - flottát és hadsereget állított fel a numidák ellen, mert Massinissa gyakran megsértette határaikat.

Róma a numida uralkodónak fogta pártját, mivel így illett egy derék szövetséges király érdekében eljárni. Már akkor megtárgyalták, mi történjék a háború befejezésekor, amikor e hadjárat ügyében először ült össze a római senatus.
Bár más dologgal kapcsolatban kérték ki Cato véleményét, engesztelhetetlen gyűlöletében mégis fennen hirdette, hogy Karthagót el kell pusztítani. Scipio Nasica viszont azt hangoztatta, hogy meg kell hagynunk ezt a várost, nehogy kicsapongó életmódra adjuk a fejünket, ha megszűnik a vetélytárs-hatalomtól való félelmünk. A tanács közbülső megoldást választott, úgy döntött, hogy Karthagót csak régi helyéről kell arrább telepíteni. Mert semmi sem látszott ragyogóbb gondolatnak, mint ha e város megmarad, de nem kelt többé rettegést.

Manilius és Censorinus consulsága idején tehát a római nép megtámadta Karthagót, és a helybeli lakosság szeme láttára felgyújtotta a hajóhadat, amelyet a védők, békét remélve, önként szolgáltattak ki. Akkor a mieink kihívatták az elöljárókat, és megparancsolták nekik, hogy ha ép bőrrel akarnak menekülni, hagyják ott határaikat, és költözzenek el. Ez a kegyetlen utasítás azonban annyira felkorbácsolta a karthagóiak haragját, hogy inkább készek voltak a végsőkig harcolni. Nyomban az utcákra tódultak, jajgattak, és egy emberként kiáltották:

- Fegyverbe!

Sziklaszilárd volt bennük az elhatározás, hogy mindenáron ellenállnak. Nem azért, mintha a reménynek akár egy szikrája is megmaradt volna számukra, hanem mert azt akarták, hogy inkább az ellenség dúlja fel hazájukat, mintsem ők maguk.
Mekkora düh tombolt a várvédőkben? - ezt abból is meg lehet tudni, hogy az új flotta felállításához elbontották a háztetőket, a fegyverműhelyekben réz és vas helyett aranyat és ezüstöt olvasztottak, s az asszonyok odadobták hajfürtjeiket, hogy azokból készítsék el a hajítógépek feszítőköteleit.

Mancinus consul vezetésével aztán teljes hevességgel indult meg az ostrom szárazon és vízen. Elzárták a kikötőket, visszaverték a védőket az első, a második, sőt már a harmadik falrendszerről is, s csupán a Byrsa nevű fellegvár tartott ki, mintha egy második város volna. Bár Karthagót ekkor már csaknem szétrombolták, Afrika számára ¬úgy látszik - mégis a Scipiók neve volt a végzet.
Amikor ugyanis az állam irányítása újból egy Scipio kezébe került, a köztársaság azt követelte, hogy vessenek véget a háborúnak. Ez az ember Paulus Macedonicus gyermeke volt, s a híres Nagy Africanus fia fogadta őt örökbe nemzetsége dicsőségére, mert az volt a sors könyvében megírva, hogy a várost, amelynek falait a nagyapa remegtette meg, az unoka törölje el a föld színéről. De ahogy a döglődő vadállat harapásai szoktak a leghalálosabbak lenni, a félig lerombolt Karthagóval is jobban meggyűlt a bajunk, mint a még sértetlenül álló várossal.

A rómaiak már a tenger felől is elzárták a kikötőt, visszaszorítva az ellenséget a fellegvárba, utolsó menedékhelyére. A védők azonban a város másik részén egy újabb kikötőt ástak, de nem azért, hogy elmeneküljenek.
Számoltak azzal, hogy senkinek az agyában nem fordul meg, hogy ebből az irányból ki lehet törni, ezért innen rontottak elő hirtelen, mintha csak odavarázsolták volna őket, mert időközben, éjt nappallá téve, valamiféle új kikötőgátat, új hadigépeket építettek, s a már elveszett emberekből új csapat állt elő, mint amikor a betemetett tűz hamujából váratlanul láng csap fel. De utoljára is megpecsételődött a sorsuk, és - még elhinni is alig lehet - Hasdrubal vezetésével harminchatezer ember megadta magát. Mindannyiuknál hősiesebb volt azonban egy nő, méghozzá a fővezér felesége.
Magához szorítva két gyermekét, a háztetőről vetette magát a lángok közé, így követve a Karthagót alapító királynő példáját. Hogy mekkora város semmisült meg ekkor (a többi dologról hallgatni akarok), abból is megítélhetjük, hogy milyen sokáig tombolt falai közt a tűzvész.

Egyfolytában tizenhét napon át izzott, s alig tudott elapadni a lángfolyam, amellyel maguk a punok árasztották el házaikat és templomaikat, hogy ha már nem tudták városukat a rómaiak karmai közül kiragadni, legalább az ő diadalmenetüket is elhamvasszák.