Még alig pirkadt, amikor 355. szeptember 7.-én kora hajnalban a cornutus és bracchiatus egységekben szolgáló katonák egy csapata a Colonia Agrippinai császári palota felé sietett. Az őrséget álló katonák nem voltak beavatva a tervbe, így nekik is veszniük kellet, nem engedhették meg, hogy hiba csússzon a jól előkészített, ám kockázatos akció végrehajtásába. Miután végeztek az ellenállókkal mindent tűvé tettek, hogy előkerítsék áldozatukat, akire végül egy keresztény káplánban bukkantak rá, majd kivonszolták az épület elé, ahol megölték. Így ért véget Silvanus rövid 28 napos császársága.
A frank származású Silvanus eredetileg a császár kipróbált embere volt, amióta a 351-es mursai csatába a nehézfegyverzetű csapatokkal együtt átállt II. Constantius oldalára, amiért jutalmul elnyerte a gyalogsági főparancsnoki címet (magister peditim). Ilyen minőségben bízták meg a galliai határszakasz védelmével, ami elég kényes feladatnak számított, tekintve, hogy a rajnai germán törzsszövetségek egyre nagyobb nyomást fejtettek ki ebben a térségben a római határvédelemre. A Silvanus vesztét okozó viharfelhők azonban nem a Rajna jobb partján, hanem a mediolanumi (milánói) császári udvar felett gyülekeztek.

A római hadsereg tisztikarában egyre nagyobb számban és egyre jelentősebb pozícióiban tűntek fel a különféle germán származású tisztek, melye közül a frankok kezdtek először nagyobb befolyásra szert tenni, amint azt Silvanus karrierje is jól példázza. Csakhogy térnyerésükből és pozícióikból fakadóan már a politikára is képesek voltak befolyást gyakorolni, ami felkeltette a hagyományos római elit gyanakvását olyannyira, hogy végül cselekvésre szánták el magukat. Ezért a mai modern fogalmaink szerint koholt bizonyítékokkal egy koncepciós pert készítettek elő a frank-párt legbefolyásosabb vezetője Silvanus ellen, abban a reményben, hogy a per eredményeként megszabadulhatnak az összes, véleményük szerint túl magasra kapaszkodott franktól. A tervük azonban lelepleződött, még a vizsgálatok első szakaszában fényderült rá, hogy a benyújtott bizonyítékok, amelyek szerint Silvanus a császári bíbor megszerzésére tör, közönséges hamisítványok.
Azonban ha II. Constantius udvarában valakire egyszer rávetült a gyanú árnyéka, az többet nem érezhette magád biztonságban. Ráadásul Silvanus az eseményektől távol, az Alpoktól messze északra Colonia Agrippinában volt, ahova csak lassan szivárogtak az információk, ezért Silvanus, ismerve Constantiust, attól tartott, hogy még a vizsgálat lezárulta előtt megölik. Erre pedig ott volt riasztó példaként Gallus caesar megölése, akit annak ellenére, hogy a császár unokaöccse volt, szintén minden eljárás nélkül végeztek ki, mert Constantius féltette tőle a hatalmát.
Márpedig, ha Silvanus meg akarta menteni a saját életét, akkor két választás állt előtte, vagy elmenekül, vagy megelőzve az eseményeket vállalva a polgárháború kockázatát elköveti azt a bűnt, amivel mindaddig ártatlanul vádolták, s magára ölti a császári bíbort. A menekülés nem tűnt olyan jó ötletnek, hiszen ha saját törzséhez a száli frankoknál keres menedéket, akkor saját népére vonja a császár haragját, aki akár fegyveres erővel is kikényszerítheti a kiadatását. Ezért végül 355. augusztus 11.-én a császári cím felvétele mellett döntött, mivel paradox módon ez a lépés tűnt a legbiztonságosabbnak számára, tekintve, hogy a helyi lakosság és csapatok támogatását élvezte, valamint az a tény hogy a császár rövid időn belül nem tud akkora sereget összegyűjteni, amivel megkísérelhetné legyőzni.

Az összeesküvők terve végül, ha nem is úgy, ahogy akarták, de megvalósult. Sőt, Silvanust nem csak gyanúba lehetett keverni, hanem egyenesen ő maga váltotta valóra az eredetileg légből kapott vádakat. Ebből az esetből kiviláglik, hogy a késő római korban, ha valakit azzal a váddal illettek, hogy császári trónra tőr, akkor életben maradásának legbiztosabb módja az volt, ha tényleg császárrá kiáltja ki magát és megkísérli megszerezni a hatalmat a birodalom egy része, vagy akár az egész felett.

Silvanusnak csak úgy lett volna esélye, ha sikerült volna megszilárdítania hatalmát a germániai, galliai provinciákban, mielőtt Constantius sereget gyűjt ellen és megpróbálja legyőzni. Kétségtelenül ez a lehetőség lett volna a legkedvezőbb Silvanus számára, hiszen akkor a harcmezőn dőlt volna el személyes és a birodalom sorsa is, de Constantiusnak nem volt szüksége seregre ahhoz, hogy leszámoljon egy trónbitorlóval.
A császár és környezete gyorsan és végleg le akarta zárni a Silvanus kérdést, amit leginkább a trónbitorló megölésével lehetett elérni. Ez viszont meglehetősen nehéz és kockázatos feladatnak ígérkezett.

Végül sikerült megtalálniuk a megfelelő embert a küldetésre. Ursicinus, keleti lovassági főparancsnok (magister equitum), ekkor Mediolanumban tartózkodott és még nem döntöttek sorsa felöl, politikai ellenlábasai minden képen le akartak vele számolni, felhasználva azt, hogy a nem rég kivégzett Gallus caesar embere volt keleten.
A Silvanus ügy azonban egy új esélyt adott Ursicinusnak, választhatott, vagy vállalja hogy Galliába megy és megszervez egy Silvanus elleni merényletet, annak minden veszélyével együtt, vagy az udvarban marad kitéve annak a annak, hogy ellenségei akár ki is végeztethetik. Ursicinus kiválasztását logikus okok indokolták, ő maga is germán, alemann származású volt, amint azt a neve is mutatja, így joggal feltételezték, hogy Silvanus könnyebben meg fog benne bízni, mint más római hivatalnokban. Ursicinus végül elvállalta a feladatot az udvar nagy megkönnyebbülésére. Küldetése végrehajtásához kísérőket is kapott segítségül, akik között ott találjuk Ammianus Marcellinus történetírót is, aki későbbi művében részletesen megörökítette az eseményeket.
Ursicinus és kísérete gyorsan Colonia Agrippinába ért, ahol sikerült elhitetnie, hogy elindulásakor még semmit sem tudtak a császári udvarban arról, hogy Silvanus császárrá kiáltották ki, őt magát pedig Silvanus leváltására küldték. Ursicinus persze úgy tett, mintha meglepte volna Silvanus lépése, de egyetértene vele. Ezt nem is volt nehéz elhitetnie, tekintve, hogy Silvanus udvarában is köztudomású volt, hogy nem sokkal korábban még Ursicinus feje felett is ott lebegett a hóhér bárdja.

Miután sikerült a trónbitorló bizalmába férkőzni már csak a merényletet kellett megszervezni, ám ez első pillantásra nagyon nehéznek ígérkezett, mivel Silvanus nagyon népszerű volt katonái körében és arra is nagyon vigyázni kellett, hogy kit avatnak be a tervbe.
A puhatolózások végül meghozták a várt eredményt, kiderült, hogy néhány, a cornutus és bracchiatus egységekben szolgáló közkatona sokkal jobban lelkesedik II. Constantius aranypénzekre vert képmásaiért, különösen, ha jó sok van belőle, mint saját parancsnokáért. A terv tehát megszületett és hamarosan végre is hajtották.

A Silvanust ért kardcsapások nem csak az ellencsászárra nézve bizonyultak végzetesnek, hanem a galliai határvédelem számára is. Minden jel arra utal, hogy a Silvanushoz hű katonák egyszerűen megtagadták az engedelmességet Ursicinusnak, aki a merénylet után magához ragadta a parancsnokságot. Bár Ammianus elhallgatja a merénylet utáni galliai eseményeket, más forrásokból és a körülményekből rekonstruálhatóak az események. Libanius úgy fogalmazott, hogy Gallia parancsnokai elaludtak.
Plasztikusakban nem is fejezhette volna ki magát a réthor, hiszen első pillantásra érthetetlen, hogy 355. decemberére hogyan kerülhetett az összes jelentősebb határ menti erősség a barbárok kezére, amikor Ammianus közlése szerint augusztus-szeptemberben még jelentős erők voltak Galliában Silvanus parancsnoksága alatt, akik olyan erősnek érezték magukat, hogy a tavasz beálltával Itáliára akartak támadni. Felmerül a kérdés: Hová tűnt három hónap múlva ez a hadsereg és miért nem tett semmit a barbárok térnyerésével szemben?

A válasz kulcsa valahol ott rejtőzhet, hogy a Silvanus elleni összeesküvésnek tulajdonképpen nem volt igazi bázisa Galliában, amint az Ammianus leírásából kiderül, nem sikerült felvenniük a kapcsolatot egyetlen egy ellenzéki csoporttal sem Colonia Agrippinában, a merényletet ugyan közkatonákkal végre tudták hajtatni, de nem volt olyan bázis, amire a központi hatalmat képviselő Ursicinus építeni tudott volna.
Erre magyarázatot adhat, hogy Galliában már ekkoriban létezett egy fajta lokálpatriotizmus a központi kormányzattal szemben, ami egyszer már manifesztálódott a III. században fennálló a birodalomtól független galliai császárságban, és amire Silvanus is eredményesen támaszkodott. Ursicinus ezzel szemben hiába volt alemann származású, mindeddig keleten szolgált, Galliában nem rendelkezett a megfelelő kapcsolati rendszerrel sem a polgári tisztségviselők sem pedig a tisztek körében, márpedig ez utóbbira igen csak szüksége lett volna a merénylet után ahhoz, hogy egyben tartsa a sereget.

A galliai tisztek viszont Silvanus hívei voltak, egyrészt helyi kötődésük, másrészt a jórészüknél nagy valószínűséggel feltételezhető germán, frank származás miatt. Vagyis Ursicinus névleg megszerezhette a galliai csapatok feletti irányítást, ám a valóságban nem rendelkezhetett tényleges hatalommal a térségben állomásozó erők felett. A tisztek árulónak tarthatták és minden jel szerint nem törődtek a parancsaival.
A leírásokból egyértelmű, hogy az egyes római alakulatok maximum csak közvetlen környezetük megvédésére voltak hajlandóak az elkövetkező hónapokban és nem vettek részt semmilyen központi irányítással végrehajtott hadmozdulatban. Márpedig ilyen központilag szervezett ellenállásra Ursicinusnak parancsot kellett adni a germán támadások megindulását követően. A helyi tisztek passzivitása később is megfigyelhető, Agustodunum (Autun) falait úgy foglalta el az ellenség, hogy a katonaság meg sem kísérelte megvédeni azokat, hanem csak passzívan figyelte az eseményeket.
A város elestét egyedül az akadályozta meg, hogy a környéken letelepedett, földjeiket féltő veteránok végül elűzték a támadókat. Ebbe a kategóriába tartozik az az eset is, amikor 355/56-telén Marcellus lovassági parancsnok egyszerűen nem küldött felmentő sereget az ostromlott Iulianus caesar megsegítésére. Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, Iulianus számára tehát az egyik legsürgetőbb feladat a hadsereg moráljának helyreállítása volt.

A tisztek központi hatalommal szembeni ellenszenve és passzivitása érthető, de a germánok térnyerését nem csak ez, hanem a római hadsereg legénységi állományának feszívódása is megkönnyítette. Ezt bizonyítja Iulianusnak az volt az egyik fő gondja a későbbiekben, hogy feltöltse az egységek keretállományait. Ezért annak magyarázata, hogy az Silvanus számára korábban rendelkezésre álló nagy létszámú katonaság egyszerűen eltűnt, nem lehet más, mint a tömeges dezertálás.
A merénylet után a hadseregben meginduló bomlási folyamat részeként a legénységi állomány, főleg annak germán származású része, egyszerűen haza ment. Ezt könnyen meg is tehették, hiszen tudjuk, hogy Silvanus Colonia Agrippinában vonta össze csapatai jelentős részét, márpedig ehhez a városhoz közel fekszenek a birodalmon belül létesült frank települések.
Azt is tudjuk, hogy ekkor már szép számmal szolgáltak olyan barbár származású katonák is a római seregben, akiknek a családja még a barbaricumban élt, így ők még könnyebben ott hagyhatták a szolgálatot, kevésbé kellett tartaniuk a felelősségre vonástól, mint a már a birodalomba betelepült társaiknak. Arról nem is beszélve, hogy hazatértük után értékes „belső” információkkal láthatták el az otthoniakat.

Mint láttuk, a merénylet után a főparancsnoki tisztet átvevő Ursicinus egy légüres térbe került, gyakorlatilag egy bomló hadsereg parancsnokává vált, ahol semmilyen befolyása sem lehetett az eseménye alakulására, egyszerűen elszigetelődött. Silvanus korábbi hívei árulónak tartották, olyan tisztek meg nem voltak, akiknek a katonák is engedelmeskedtek és akik elfogadták Ursicinust legitim parancsnokuknak. Így a katonák jelentős része ott hagyta a sereget, miközben a maradék egységek az erősségekbe zárkóztak, nem törődve a birodalom védelmével.
Mindehhez még az is hozzájárult, hogy II. Constantius, ahelyett, hogy a konszolidációra törekedett volna, vizsgálatokat indított a galliai hadsereg pénztárának hűtlen kezelése miatt, ami tovább növelte a feszültséget a galliai tisztek és az udvar között. Mindennek súlyos következményei lettek a birodalom biztonságát illetően. Elmondható tehát, hogy a vezető római körök frank tisztek ellen szőtt összeesküvése végül olyan nagy bajba sodorta a birodalmat, ami akár teljes Gallia elvesztésével is fenyegethetett.



Bernát Péter