1. A római hadsereg felépítése a IV. század közepén

Iulianus tulajdonképpen csak Remibe történő megérkezése után találkozott azokkal a katonákkal és tisztekkel, akikkel a későbbiekben együtt kellett működnie. Nem tudhatjuk, hogy korábbi tapasztalatai során milyen ismereteket szerzet kora római hadseregéről, az azonban bizonyos, hogy neveltetése során sort kerítettek arra, hogy az ifjú Iulianus megismerkedjen a diocletianusi és constantinusi reformok során kialakult új római hadsereg szervezeti felépítésével, mivel ezek az ismeretek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a császári családba tartozó fiatalember kiismerje magát a császári udvar rejtelmei között.

A IV. század elejére kialakult római hadszervezet gyökeresen eltért principatus-koritól, aminek okát a megváltozott stratégiai helyzetben kell keresnünk. A Római Birodalom már a II. században felhagyott a hódításokkal és leginkább a korábban megszerzett területek megőrzésére, valamint a szomszédjai féken tartására koncentrált.
A III. században azonban a gyakori polgárháborúk pont akkor gyengítették a birodalmat, amikor az Európában a frankok, alemannok, szarmaták és gótok kezdtek el egyre nagyobb nyomást gyakorolni a határokra, míg keleten a félelmetes Szasszanida Birodalom váltotta fel a párthusokat. A birodalom így csaknem összes határszakaszán egyszerre volt kitéve igen heves támadásoknak. Ilyen körülmények között nem működhetett az a principatus-kori stratégia, ami a határokra vonultatta fel a teljes római haderőt, és ami azzal számolt, hogy az egyszerre csak egy-két határszakaszon kialakuló krízishelyzeteket átcsoportosításokkal és az oszd meg és uralkodj elvével kezelni lehet.

A III. században minden kezdett megváltozni. A válságok során gyakran előfordult, hogy az egyes területekről elvezényelt kisebb egységek a zűrzavar miatt már soha sem tértek vissza eredeti csapattestükhöz, így a hadsereg korábbi szervezeti rendje is kezdett felbomlani.
Az ellenség is egyre szervezettebbé és hatékonyabbá vált. Ezt jelezte, hogy 260-ban I. Shapor sasszanida uralkodó fogságba ejtette Valerianus római császárt, az alemann betörések meg már Itáliát is veszélyeztették, a gótok pedig nem egyszer végig pusztították a Balkán-félszigetet.

Katonai értelemben a legnagyobb gondot az jelentette, hogy a határokon elosztott csapatok nem voltak képesek ellenállni egy gyors és váratlan koncentrált támadásnak. Egy ilyen támadás könnyedén legyűrte a római erőket egy adott területen, csakhogy a rómaiak nem voltak képesek erősítést küldeni a veszélyeztetett régióba, mivel akkor más határszakaszokról kellett volna elvonni csapatokat, ami az ottani határvédelem végzetes meggyengülésével vonta volna maga után. Vagyis, ha egyszer egy helyen eredményesen áttörte az ellenség a római védelmet, akkor mélyen be tudott hatolni a birodalomba és kirabolhatott mindent ami az útjába akadt, mert a római csapatok vagy a többi határszakaszt őrizték, vagy éppen egymás ellen harcoltak egy polgárháborúban.

Az, hogy egy új, átfogó katonai stratégiára volt szükség már 260-as évek elején nyilvánvaló volt, ezt jelezte Gallienus kísérlete is egy központi mozgó lovas hadsereg felállítására, valamint, hogy Probus alatt sorra falakkal vették körbe a nagyobb városokat. Csakhogy, ahhoz, hogy ezek a kezdeményezések tényleg működő képesek legyenek, a megosztottságot kellett felszámolni, ami egészen Diocletianus uralmáig váratott magára.
Paradox módon pont a Diocletianus által megteremtett tetrarchia regionális decentralizációja volt az, ami megmentette a birodalom egységét azzal, hogy felismerte, egyszerre több helyen is szükség van a birodalomban császári imperiummal felruházott személyek tevékenységére. Ezért a fő hatalmat két augustus és két caesar között osztotta meg.

Diocletianus nem csak a politikai intézményrendszert alakította át a császári hatalom megosztásával, hanem a hadsereget is teljesen átszervezte. Átvette Gallienustól azt az elképzelést, hogy szükség van mobil, gyorsan mozgó központi egységekre, amik mindig bevethetőek a legveszélyesebb helyeken anélkül, hogy csapat elvonásokkal kelljen meggyengíteni más határszakaszokat. Így, bár a római hadseregnek két részre, egy határvédő és egy központi mozgó részre történő osztása Gallienus idején vette kezdetét, központi mozgó lovassereg felállításával, a folyamat csak ezt követően Diocletianus és I. Constantinus alatt teljesedett ki.
A reformok eredményeként a római hadsereget határvédő, limitanei és comitatenses, azaz mozgó alakulatokra bontották. Ezt az ütőképesebb csapattestek határokról történő elvezénylésével és a központi mozgó alakulatokhoz való beillesztésükkel értek el, mit végül Constantinus fejezett be.

A hadsereg főparancsnoka természetesen a császár volt, azaz a két augustus egyaránt maga rendelkezett az alájuk és caesarjaik alá tartozó csapatok felett. 356-ban azonban II. Constantius egyedüli augustus, Iulianus pedig egyedüli caesar volt. Névlegsen tehát ők irányították a teljes római hadigépezetet, azonban, amint már láttuk Iulianus esetében, a konkrét irányítás gyakran más magas rangú parancsnokok végezték. Ilyen volt a gyalogsági főparancsnok (magister peditum) és a lovassági főparancsnok (magister equitum) tisztsége, amiket eredetileg két egymással egyenrangú főparancsnoki tisztségnek szántak, ám a IV. század közepére a gyalogsági főparancsnok már kezdett a lovassági főparancsnok fölénőni.

A limitanei alakulatok lényegében a ripa/limes mentén határőrszolgálatot ellátó alakulatokból tevődtek össze, melyeknek parancsnoka a tartomány katonai vezetője, a dux volt, aki a közvetlen a császárnak és a régióban illetékes comesnek is alá volt rendelve. A határvédő alakulatok a központi mozgócsapatokhoz képest kevésbé voltak ütőképesek, gyengébb legénységi állományból válogatták össze a katonáit, valamint rosszabb felszerelést és kevesebb zsoldot kaptak. Szolgálati idejük is hosszabb volt (24 év), kötelékükbe a reformok során lecsökkentett létszámú 1000 fős légiók, valamint 500 fős cohorsok, alák és auxiliák tartoztak.

A központi sereget alkotó comitatenses alakulatok sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, mint a határokon szolgáló társaik. Katonáik adókedvezményt, magasabb zsoldot kaptak és szolgálati idejük is rövidebb volt (20év).

A comitatenseseken belül külön kategóriát képeztek a palatini alakulatok, akik egyfajta elitgárdát alkottak, így a nem csak sima comitatenses, hanem comitatensis palatina legiokról, auxiliariákról és vexilatiokról beszélhetünk.

A comitatenses alakulatok regionális szinten a több tartományt katonai igazgatását is átfogó comesek irányítása alatt voltak, akik közvetlen a gyalogsági vagy lovassági főparancsnok alá tartoztak, de a comesek és a legfelsőbb vezetés közé beékelődhettek olyan ideiglenesen, időszakosan létező tisztségek, mint például a magister militum per Illyricum, vagy a magister equitum per Gallias tisztség.
A két főparancsnok hatóköre alól csak az az öt darab 500 fős scholae palatiae alakulat képezett kivételt, amik a magister officiae alárendeltségében voltak békeidőben, háborúban viszont a császár személyes parancsnoksága alá kerültek és elkísérték őt a hadjáratokra is.

A fentieknek megfelelően a Iulianus számára 356-ban Galliában rendelkezésre álló csapatokat is két részre lehetett osztani, limitaneiekre és comitatensesekre. Pontos létszámukat azonban nem lehet megbecsülni, mivel a galliai egységek számát megadó ránk maradt Notitia Dignitatum bő negyven évvel későbbi állapotokat rögzít, ráadásul, 356-ban a hadsereg bomlása és az ellenségtől elszenvedett veszteségek miatt a galliai római egységek keretállománya csak meglehetősen hiányosan lehetett feltöltve, arról nem is beszélve, hogy még a 350-es évek közepén bizonyíthatóan több, teljes egységet is kivontak a térségből.
Azt azonban tudjuk, hogy 357-ben Iuliansunak 13000 főnyi támadó műveletekre felhasználható katonája volt, így nem becsülhetjük többre 15-20000 főnél a comitatenses kötelékébe tartozó alakulatok összlétszámát Galliában 356-ban. A limitanei alakulatok esetében még ilyen megközelítőleges adatot sem tudunk valószínűsíteni, mivel ezek az egységek eredetileg azokon a területeken állomásoztak, amiket a barbárok 355 őszén és telén megszálltak. Nem tudjuk, hogy mennyien menekültek el az ellenség elöl és közülük hányan maradtak továbbra is szolgálatban.


2. Római katona a IV. század közepén

Akármilyen hadtörténelmi összefoglalást vesz a kezébe az ember, a késő római korszak hadseregével kapcsolatban biztosan találkozni fog a barbarizáció fogalmával, ami nem más, mint az a folyamat, ahogy a barbár jegyek lassan, de folyamatosan megkezdenek beszűrődni a római hadseregbe, hogy végül teljesen átitassák azt. Ez a birodalom nyugati felében igazán a IV. század közepén gyorsult fel, pont a jelen tanulmányban tárgyalt események idején, amikor is Iulianus sok germán származású önkéntest is felvett a seregbe. A jelenség azonban még a tetrarchia idején vette kezdetét, amikor sok újonnan felállított egység már nem római, hanem barbár eredetű elnevezést, esetenként egy barbár törzs nevét viselte, éppen ezért nem kell meglepődni, hogy a korabeli római hadsereg már olyan barbár taktikai elemeket használt, mint a cuneus, vagy a barbár eredetű, halkan kezdődő és fokozatosan erősödő baritus csatakiáltással rémisztgette az ellenséget.
A barbarizáció fogalmához tartozik még, az a már tárgyalt jelenség is, hogy a különféle barbár származású tisztek egyre nagyobb szerephez jutottak a hadsereg felső vezetésében. De nem csak a hadsereg szervezete, a tisztek és a katonák származása változott meg Iulianus idejére a római hadseregben, hanem a katonák felszerelése, fegyverzete is. Az Traianus oszlopáról ismert és olyannyira népszerű római katonai felszerelés már a múlté volt. Ennek okát egyszerre lehet keresni a taktikai változásokban, a barbarizációban és a hadsereg felduzzasztásában.

A késő római korban nagy fokú specializáció figyelhető meg a hadseregben, egyes alakulatok egy jól meghatározott fegyver vagy taktika alkalmazásának mestereivé váltak, miközben a taktikában általánosságban a mozgékonyságra és a távharcra került a hangsúly. A taktikai változások mellett az egyes katonák fegyverzetének átalakulását leginkább az új, barbár eredetű fegyverzet rendszerbeállítása, valamint a hadsereg létszámának a növekedése befolyásolta leginkább. Tudjuk, hogy a római hadsereg pont ezekben a válságos időszakokban volt a legnagyobb létszámú. Amíg Diocletianusnak 435 000 fős hadserege volt, addig a száz évvel később összeállított Notitia Dignitatum szerint az V. század elején már 600 000-en szolgáltak a római hadseregben. Ezt a tömeget pedig nem csak ellátni kellett, hanem fel is kellett fegyverezni, ami a fegyverzet olcsóbb és egyszerűbb előállítású elemekre történő lecserélésével járt együtt, így végérvényesen megváltozott a római katonák megjelenése.

Mind a lovasságnál, mind a gyalogságnál továbbra is szolgáltak nehéz páncélzattal ellátott alakulatok, az azonban tagadhatatlan, hogy a késő római hadsereg általánosságban jóval kevésbé volt páncélozott, mint a korábbi századokban. Csak azok az alakulatok rendelkeztek nehézpáncéllal, amelyektől ezt a speciális feladataik megkövetelték.
A legtöbb római katona, az ábrázolások tanulsága szerint, geometrikus mintákkal díszített hosszú ujjú tunikát viselt mindenféle páncélzat nélkül, amit derekánál övvel fogott össze, ahova a kézifegyvereit akasztotta. A római katonai öv ebben a korban is több volt egyszerű kiegészítőnél, ez jelképezte a különbséget a katona és a civil között. Többféle változatban is készítették a katonai öveket, de a korszakra a legjellemzőbb a winchester típusú széles öv volt, amire több függesztő gyűrűt is szereltek a különféle eszközöknek.
A katonák lábait hosszú nadrággal fedték, ami Galliából terjedt el a birodalom egész területén, de mellette, főleg a mediterrán vidékeken rövidebb térdnadrágokat is hordtak. A római katona öltözetét alul a lábbeli zárta, ez azonban erre a korra már nem caliga volt, hanem bőrből készült cipő vagy bakancs. Fejükön a fezhez hasonlító pilleust viselték, ami Diocletianus edictuma szerint birkabőrből és gyapjúból készült.

A páncélt viselő katonák is hordtak nemez sapkát a sisakjuk alatt bélésként és úgynevezett thoracomachust a páncél alatt, hogy védjék testüket a kidörzsölődéstől.A korszakban dominánssá váló sisaktípusok jóval egyszerűbbek voltak a korábbi római sisakoknál, bár tiszti változataik meglehetősen díszesek és míves kivitelezésűek voltak. Az egyik fő típussá az úgynevezett intercisa sisak vált, aminek fő jellegzetessége a fejtetőn végig futó kisebb- nagyobb taraj, valamint a homlokon elhelyezett stilizált szemek.
Egyes intercisa típusú sisakokat tarkó és arcvédővel is elláttak. A spangenhelm már bonyolultabb, összetettebb, több lemezből összeillesztett konstrukció volt arcvédővel és orrvédővel. Igaz ennek a siska típusnak a neve germán, eredete valószínűleg szarmata - iráni, mivel először ezeken a határszakaszokon bukkan fel az ábrázolások között.

Páncélzat területén végleg elhagyták a lorica segmentatát, helyette visszatértek a könnyebben javítható pikkelypáncélokhoz és láncingekhez, míg a hagyományos hajlított, szögletes pajzsokat is a kerek, ovális típusok váltották fel. Ezek a pajzsok valamivel kisebbek voltak elődeiknél, azt hogy egyes pajzsok hajlítottak voltak-e, sajnos nem tudjuk biztosan. A méretüket tekintve voltak nagy 1.07 - 1.18 m és valamivel kisebb, 0.92-0.97 m átmérőjűek, melyek vastagsága 8-12 mm között váltakozott.
A pajzsgomb továbbra is fémből volt, így lehetett vele ütni is, magán a pajzs külső felületére pedig jól látható méretben, a pajzs egész felületén az alakulat jelképét festették. A pajzs belső felére írták fel a katona nevét, rangját és helyét az egységébe, de ide függeszttettek ötöt az úgynevezett plumbatát, vagy Vegetius terminus technicusát használva, martiobarbulust, amik ólomsúllyal ellátott dobónyilak voltak. Ezeket a megközelítőleg 50 cm-es hajítófegyvereket amiket 30 méterről hajítottak az ellenségre az első sorok védekezésnél és támadásnál egyaránt. Hasonló szerepet töltött be a frank származású katonák jellegzetes rövid nyelű hajító bárdja a francisca is.

A kutatás úgy tartja, hogy a hagyományos hajítófegyver a pilum is eltűnt a III. századra a római katonák fegyvertárából, igaz Vegetius arról tudósít, hogy spiculum néven még a IV. században is használatban volt, amit alátámasztani látszik, hogy a spiculum kísértetiesen hasonlít a pilumra a maga trianguláris hegyével, 20 cm-es nyakával és 162.8 cm-es nyelével. De egy vericulumnak nevezett hajítódárdákat is használtak a korban Vegetius szerint, aminek 11.4 cm-es fejét egy 103 cm-es nyélhez erősítették. Hajításra és szúrásra egyaránt használt fegyver volt a lancae, ami valószínűleg a köztársaság kori hasta késői megfelelője lehetett.

A szálfegyverek mellett a kardok terén is változások voltak megfigyelhetők. A korábbi időszakokra jellemző gladius kiszorult a használatból, amit a gyalogsági taktika megváltozásával lehet magyarázni, helyét átvette a lovasságnál használt, germán eredetű kb. 70 cm-es spatha. Kisebb kardokat persze továbbra is használtak, amiket semispathae-nak neveztek.

A specializácio nem csak a gyalogságnál, hanem a lovasságnál is megfigyelhető. Itt első sorban a nehézlovasság, az úgynevezett clibanariusok és cathaphractesek térnyerésére kell gondolnunk. Ezek az egységek jelentették a nehézlovasság fejlődésének a csúcsát a késő antikvitásban. A lovast és nem ritkán a lovat is teljes páncél fedte, gyakran még a lovas arcát is eltakarták egy arcvérttel, úgy hogy csak két szűk szemnyílást hagytak.
Gyakran éri kritika ezeket az egységeket hadtörténészi körökben, mondván, hogy igazából nem voltak alkalmasak harcra, mivel súlyuk miatt nem voltak képesek üldözésre és, mint az argentoraténál látni fogjuk, az is előfordult, hogy ha elveszítették egyensúlyukat könnyen leestek a lóról. Persze az ilyen extra nehéz lovasoknak soha sem a váratlan rajtaütésekben és az üldözésben volt az erejük, hanem frontális, csatadöntő rohamokban. Egy cathaphractes egység, mint láttuk, már a Tricasae felé vezető úton Iulianussal tartott, és még az argentoratei csatában is fontos szerepet játszott.

A másik egység, amit Iulianus kiválasztott arra, hogy Tricasséba kísérje, egy ballistari alakulat volt. A késő római korban a különféle hajító-és vetőgépek fontos szerepet kaptak a harcászatban. A római hadseregben egy és kétkarú gépeket használtak, melyek karjait úgynevezett torziós kötegekbe fogták. Ezek a torziós kötegek összecsavart lószőrből, inakból készültek és jelentős energia tárolására voltak képesek, amit a megfeszített kar, vagy karok kioldása után a lövedék kilövésére használtak fel. A lövedék egyaránt lehetett kőgolyó, vagy nyíl, illetve dárda. Ez utóbbi két esetben gyakran három- négy élű, speciálisan páncéltörésre kialakított hegyű lövedékeket is alkalmaztak.

A késő római katonai terminológia catapulta elnevezéssel illette az egykarú követőket, melyeket scorpio, vagy későbbi nevén onager típusba lehet besorolni, eltérően a korábbi korok megnevezéseitől, amikor a ballista jelentette a követőt és a scorpio még egyértelműen kétkarú szerkezet volt.
A jelentésváltozás miatt a IV. századra a ballista már a kétkarú szerkezeteket jelentette, amik követ, dárdát vagy nyilat egyaránt kilőhettek mindenféle méretben. Vagyis ballista alatt lehet hatalmas rögzített szerkezeteket és könnyű, mozgatható, akár egy ember által is könnyen használható lövő gépet érteni. A scorpio kifejezést pedig egykarú kővetők egy típusára kezdték el használni.

Nem szabad tehát azonban azt gondolnunk, hogy a ballistarik csak nehéz gépekkel felszerelt egységek voltak, elvégre akkor Iulianus sem választotta volna őket kíséretül egy veszélyes úthoz, mivel csak lassították volna a vonulást. Ezért, az Ammianus által említett ballistarik valószínűleg könnyű, kézi vetőgépekkel lehettek felszerelve, úgynevezett cheiroballistákkal, amiket egy ember is gyorsan működésbe tudott hozni és amivel állványzat nélkül, egyszerűen csak kézben tartva lehetett lövéseket leadni. Tulajdonképpen ezeket a szerkezeteket leginkább egy torzióselven működő nagyobb számszeríjakhoz lehetne hasonlítani, amiket nem csak ostromoknál, de nyílt mezei összecsapásoknál is lehetett alkalmazni. Ilyen volt tehát az a római haderő, ami a 356-os hadműveleti szezon kezdetén Remiben várt Iulianus caesarra.


Bernát Péter