logo

XXV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Iulianus caesar - Philosból katona

Silvanus halálhírtét még általános megkönnyebbüléssel fogadták Constantius környezetében, de az azt követő események már mélységes aggodalmat ébresztettek. Gallia keleti és északi tartományai sorra vesztek el, miközben az udvarból tényleg úgy tűnhetett, hogy a helyi parancsnokok „elaludtak”. Ilyen körülmények között hamar nyilvánvalóvá vált, hogy gyors beavatkozás nélkül a helyzet csak még súlyosabbá válhat. Az egyik lehetőség az lett volna, ha a császár, aki ekkor nem osztozott senkivel a hatalmán, maga siet seregével a válságzónába, csakhogy Constantius túl veszélyesnek érezte a vállalkozást és nem kívánta elhagyni Itáliát, ezért más megoldás után kellett nézni.
A helyzet komolysága azonban megkívánta, hogy császári imperiummal felruházott személy, azaz egy caesar vegye kezébe a galliai ügyeket, ilyen hatalommal azonban csak a császári család tagjait lehetett felruházni, aminek megvoltak a maga veszélyei mind a császárra, mind a caesarra nézve, ahogy azt Gallus esete is megmutatta.

A döntéssel nem vártak sokáig, hamarosan a császár unokatestvérére, a kivégzett Gallus caesar öccsére esett a császári tanács választása. Iulianus, (teljes nevén Flavius Claudius Iulianus) 331-en, vagy 332-ben született Konstantinápolyban, kora gyerek kora meglehetősen zaklatott volt, de semmiben sem különbözött azoktól a hányattatásoktól, amiket a császári család többi tagjának is el kellett viselnie. Anyja nem sokkal a szülés után meghalt, apja és nagybátyja pedig a Nagy Constantinus halála utáni vérfürdőben, 337-ben veszette életét.
Iulianus fiatalsága miatt megúszta a nagy tisztogatásokat, kisgyerekként nem állt senki útjában, és úgy tűnt később sem fog fontos szerepet játszani a birodalom életében. Nem mutatott érkelődést a politika és a katonáskodás iránt sem, sokkal inkább az irodalom, retorika, történelem, a görög kultúra és az ekkor már hanyatlóban lévő pogány műveltség érdekelte. Ugyan próbálták buzgó keresztény nevelésben részesíteni, de 20 éves kora körül már szoros kapcsolatot ápolt korának több, vezető pogány értelmiségiével, mint például az antiochiai Libaniusszal és a neoplatonista Maximusszal.

Iulianus húszas évei elején végiglátogatta a hellenisztikus kultúra központjait, tanult Pergamonban, Ephesosban. Az ekkor már csak a leginkább „görög betűfalónak” csúfolt, magát eunochokkal körülvevő, latinul alig beszélő és titokban pogány fiatalemberrel nem is számoltak komolyan az udvarban. Egyszóval, Iulianus az uralkodó család csodabogarának számított. Először 354-ben került közel a politikához, amikor a császári udvarba rendelték a bátyjával kapcsolatos vizsgálatok miatt, de hamarosan Eusebia császárné közbenjárásának köszönhetően engedélyezték neki, hogy visszatérjen Athénba befejezni a tanulmányait.

Ezúttal azonban csak rövid ideig hódolhatott a klasszikus görög tudományoknak és művészeteknek, 355-őszén már ismét Mediolanumba szólították, ahol egy olyan megtiszteltetést tartogattak a számára, amiről nagyon szívesen lemondott volna. Iulianus egyáltalán nem rendelkezett olyan tapasztalatokkal, amelyeket a rá rótt feladat megkívánt volna és ezzel ő is tisztában volt.
355. november 6.-án sokkal inkább passzív elszenvedője volt annak a ceremóniának amelynek során Constantius ráruházta a caesari méltóságot, megosztva ezzel vele saját hatalmát, sem mint aktív szereplője. Magára a hatalom átadásának aktusára a Mediolaum közelében állomásozó udvari csapatok táborában került sor, hiszen ekkor már rég nem volt fontos a szenátus hozzájárulása, hanem a hadseregé volt a döntő szó.
A késő római korban ugyanis egyetlen legitimáló erő létezett, ez az erő pedig a katonáké volt, semmilyen uralkodó nem szerezhette, és nem tarthatta meg a hatalmát anélkül, hogy nem rendelkezett volna a megfelelő nagyságú katonai támogatással.

Az ünnepélyen minden rendben ment, Iulianus megkapta a hatalmát jelképező bíborpalástot, miközben a katonák helyeslően ütögették a térdükhöz pajzsaikat. De közben maga Iulianus koránt sem volt ünnepi hangulatban, Ammianus szerint, amikor a ceremónia végeztével felült nagybátyja mellé a kocsira Homéroszt idézte: „bíborszínű halál s a komor végzet eltiporta...”
Később konkrétan is megfogalmazódtak olyan vélemények, amelyek szerint az új caesart meghalni küldték Galliába, bár valószínűtlen, hogy a császári kormányzatnak ilyen prekoncepciói lettek volna. Egyszerűen csak egy olyan emberre volt szükségük, akire rá lehetett aggatni a nagy méltóságot sugárzó caesari címet és el lehetett küldeni északra, anélkül hogy halála túl nagy veszteséget jelentene a birodalomnak, vagy esetleges győzelmei után megerősödve ambíciói veszélybe sodorhatnák II. Constantius hatalmát. Nem is vártak többet Iulianustól, mint hogy császári származásával nyomatékosítja, hogy a birodalom törődik Galliával és nem ártja bele magát túlságosan a katonai dolgokba.
Ezt bizonyítja az is, hogy minden jel szerint 357-ig nem is rendelkezett tényleges főparancsnoki hatalommal a rábízott tartományokban, helyette az udvar által kinevezett katonai vezetők irányítottak. Andrea White szerint Iulianus alá volt rendelve a helyi parancsnokoknak, de mint látni fogjuk, Iulianus már 357 tavasza előtt is tett bizonyos önálló katonai lépéseket, így inkább azt kell feltételeznünk, hogy Iulianusé volt a stratégiai döntés joga, míg a konkrét taktikai kérdésében a tapasztaltabb parancsnokok döntöttek. Ez a megosztás viszont rontotta a római hadsereg tevékenységének hatékonyságát.

A caesari cím mellé Iulianus megkapta feleségül Constantius húgát, Helanát is, de az ifjú házasok nem sokáig élvezhették a mézesheteket, december elsején Iulianus elindult Galliába. A Mediolanumtól nem messze fekvő Ticinum (Pavia) közeléig még nagy pompával elkísérte a császár, ám onnan visszafordult a díszes kíséret és Iulianus mindössze 360 emberrel indult el a gondjaira bízott tartományok felé. Gyakorlatilag semmi féle katonai erősítést nem vitt magával, csak a Galliában állomásozó és eddig nem sok mindent felmutató erőkre számíthatott és sajátmaga csekély elméleti katonai ismereteire támaszkodhatott, amelyeket történelem tanulmányai során szedett fel. Iulianus ugyanis nem csak a római hanem egyéb népek történetét is kiválóan ismerte és ez egyet jelentett azzal, hogy komoly hadtörténelmi ismeretei voltak, bár ezekhez nem párosult semmi gyakorlati ismeret vagy tapasztalat.
Iulianus kíséretével együtt még el sem hagyta Itáiát, amikor Tauriniben (Torinó) értesült Colonia Agrippina elestéről, aminek a híre ugyan már korábban elért a császári udvarba, de ezt az információt eltitkolták előte. Ez a tény még jobban elvette Iulianus kedvét az egész megbízatásától, úgy gondolta, nem is titkolta véleményét hogy reménytelen vállalkozást bíztak rá, amibe bele fog bukni. Az Alpokon átkelve Viennába vonult téli szállásra, ahol fél évet töltött. Ezalatt a félév alatt pedig lassan kezdett megváltozni a hozzáállása.

Lehetetlenség választ adni arra a kérdésre, hogy mi játszódott le Iulianusban 355. decembere és 356. júniusa között, az azonban biztos, hogy bízni kezdett saját magában és abban, hogy sikerre viheti az ügyet, amivel megbízták. Tudjuk, hogy Iulianus már Viennában tartózkodott, kb. 200 km-re az eseményektől, amikor a már korábban említett Augustodunum elleni alemann támadás megtörtént, amikor is a helyi katonaság nem tett semmit, de a környékben élő veteránok megvédték a várost. Ez az eset, valamint Iulianus későbbi politikája arra enged következtetni, hogy a caesar rátalált arra a szilárd bázisra, amire építve eredményesen vehette fel a harcot az ellenséggel szemben, és amit felhasználhatott a galliai római csapatok reorganizációjához.

Akármennyire is létezett a galliai patriotizmus és Silvanus meggyilkolása után a hadsereg sem volt hajlandó engedelmeskedni, a germán térnyerés megállítása közös érdeke volt a földjét és életét féltő galliai lakosoknak és a birodalmi kormányzatnak. Amint azt az augustodunumi eset megmutatta, az egyszerű, földjüket féltő veteránok képesek voltak eredményes ellenállásra minden központi szervezés nélkül, vagyis a germánoktól való félelem olyan belső tartalékokat szabadított fel Galliában, amire lehet építeni.
Ha Rómáért nem is, de a saját földjeikért hajlandók voltak harcolni, ám a germánok megállítására és Galliából történő kiszorításukra csak szervezett keretek között volt esély, ezt a szervezet keretet pedig biztosíthatta egy újjászervezett római hadsereg, melynek megfelelő tömegbázisa lehetett a földjét a germánok özönétől féltő helyi lakosság. Iulianusnak tehát meg kellett nyernie a helyi lakosságot, míg a demoralizálódott, helyőrségeikbe bezárkózott katonáknak be kellett bizonyítania, hogy jó vezető és képes győzelemre vezetni őket.

Iulianus 356. június 24.-én érkezett Augustotunumba, ahol a haditanács döntött arról, hogy a római csapatokat Marcellus lovassági parancsnok ellenőrzése alatt északon, Remi városában vonják össze, ahol ekkor még az előző parancsnok Ursicinus is ott tartózkodott. Remi Colonia Agrippina elvesztése után logikusan válhatott az észak Galliában még harcra képes római csapatok gyülekezőhelyévé.
A városban meg volt a kellő logisztikai háttér, mivel fegyveripari központ volt, valamint egy termékeny vidék központjában feküdt, ahol az összes észak galliai hadiút találkozott. Így Remiből több úton is el lehetett jutni Germania I., Germania II., Maxima Sequanorum és Belgica II. ellenség által megszállt vidékeire. Ezért a 356. nyarára Remiben elrendelt csapatösszevonást mindenképpen logikus lépésnek lehet minősíteni. Csakhogy volt egy jelentősnek is nevezhető probléma. Úgy tűnt, hogy a térségben tartózkodó magas rangú parancsnokok a seregek zömével Remiben vannak, de Iulianus tőlük messze délen volt elszigetelve, köztük pedig meg több száz kilométernyi, a germánok által ellenőrzött vidék volt.
Ez a helyzet a nehézségek mellett lehetőséget is rejtet magában, lehetőséget arra, hogy Iulianus már érdemeket szerezve érkezzen meg az összpontosítás helyszínére. Amikor megtudta, hogy Silvanus korábban ugyanazt az utat tette meg mint, amit ő készült, csak éppen egy veszélyesebb útvonalat használt, Iulianus egyből félre söpörte az összes óvatoskodó javaslatot és egy ballistariusokból és nehézlovasokból álló különítménnyel nekivágott, hogy kövesse Silvanus útvonalát. Ezt sokan nyugtalan természetével magyarázták és nem helyeselték, hogy túl gyenge kísérettel és a veszélyes útvonallal fölöslegesen kockáztatja az életét. Silvanus ugyanis egykor 8000 emberrel tette meg az utat, míg a Iulianus által magával vitt nehézlovas egység maximálisan 600 fős lehetett és a ballistari csapat létszáma sem haladhatta meg az 500 főt.
Ezt a cselekedetet lehet egyszerű hősködésnek és fölösleges kockázatvállalásnak is tekinteni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Iulianusnak bizonyítania kellett, és mi lehetett nagyobb tett, mint hogy bátorságban a galliai csapatok által nagyra tartott Silvanust sikerült utolérnie, sőt túlszárnyalnia. Ez pedig elengedhetetlen volt a katonák nagyrabecsülésének megszerzéséhez. Ráadásul a Tricasaeba vezető út során több germán rajtaütést is sikeresen visszavert és foglyokat is ejtett. A katonák harci kedvét növelte az is, hogy Iulianus vérdíjat tűzött ki minden germán harcos fejére. Így sikeresen motiválta katonáit, akik ezután vadásztak az ellenségre.

A Tricassaeba vonulás Iulianus bátorsága mellett azt is bebizonyította, hogy a helyzet olyan súlyos volt, hogy még Gallia kellős közepén is csak komoly fegyveres kísérettel lehetett utat vágni az egyik római kézen lévő várostól a másikig. A nehézségek ellenére az első összecsapások után Iulianus már kezdett bízni magában, amikor Tricasaeba érve kellemetlen meglepetésben volt része. A város őrsége, félve a környéket uraló germán csapatoktól, még a város kapuját is csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó kinyitni és beengedni Iulianust. A hadsereg morálján még volt mit javítani.


Bernát Péter