A Remiben megtartott haditanácson úgy döntöttek, hogy bár Marcellus felváltotta Ursicinust a lovassági főparancsnoki tisztségben, Ursicinusnak további rendelkezésig a térségben kell maradnia. Személyi ügyek mellett a haditanács a konkrét hadműveleti tervekről is döntött. Az nyilvánvaló volt, hogy a stratégiai cél az ellenség birodalomból történő kiűzése, azonban ehhez meg kellett találni a legcélravezetőbb módszert.
Két választási lehetősége volt a római hadvezetésnek, vagy északra indulnak a frankok ellen, vagy a Rajna középső folyása felé, ahol a legtöbb alemann telepedett le a birodalmon belül. Mind a két lépésnek meg voltak a maga előnyei, de végül egy az alemannok ellen indítandó támadás mellett döntöttek.
A római csapatok zárt alakzatban vonultak, erős menetbiztosítással, hiszen tudták, a vidéken kisebb nagyobb ellenséges csapatok tartózkodnak. Első céljuk Decempagi (Dieuze) térségében lévő nagyobb barbár csoport megtámadása volt. Ez a település Reminél közel feküdt azokhoz a vidékekhez, amiket az alemannok megszálltak, ám egyben elég távol ahhoz, hogy biztonságos hadműveleti bázis legyen a Rajna jobb partján létrehozott alemann telepek felszámolásához.
A római csapatok tehát megindultak Remiből, de az időjárás nem volt kegyes hozzájuk, esős ködöd időben meneteltek, mi az ellenségnek kedvezett. Az alemannok ki is használták a kínálkozó helyzetet és a római sereg hátába kerülve megtámadták az utóvédet alkotó két légiót, amik elég szorult helyzetbe kerültek, de a sereg többi része meghallotta a lármát és visszafordult, így végül az alemannok szenvedtek vereséget.

A rajtaütés egy értékes tapasztalattal gazdagította a rómaiakat, nem elég, hogy folytonos rajtaütésektől kell tartaniuk, a kis létszámú gyorsan mozgó ellenséges csoportokat nem lesz könnyű majd nyílt ütközetre kényszeríteni, miközben nekik egyben kell tartaniuk a saját erőiket, nehogy felmorzsolódjanak.
Az alemannok úgy tűnik eredményesen alkalmazzák az asszimertikus hadviselést. A könnyen mozgó, kis létszámú egységeik, mint láttuk, könnyedén a római egységek hátába tudtak kerülni, és nem csak az utóvédet támadhatták meg, hanem elvághatták az utánpótlást és támadásokat intézhettek a Gallia belsejében fekvő bázisok ellen anélkül, hogy a tőlük távol tevékenykedő római csapatoktól tartaniuk kellett volna.

A rómaiaknak ilyen körülmények között nem volt más választása, hiszen nem kergethették a kisebb alemann csoportokat fel és alá Remi és a Rajna között, a Rajna közeli Brotomagus (Brumath) ellen indultak, egy olyan város felé, aminek a környékén letelepedtek az alemannok. Ezt a döntést azért kell helyesnek értékelnünk, mivel a római hadvezetés felismerte, hogy leginkább egy döntő csatában tudja elérni a barbárok kiverését a birodalomból, ám döntő csatára csak úgy lehet rákényszeríteni az ellenséget, ha szállásterületeiket veszélyeztetik.
Brotomagus közel feküdt Argentoratehoz is, ami magában rejtette a stratégiai és hadgazdaságilag fontos város visszafoglalásának is a lehetőségét. A város közelébe érve a rómaiak bele is ütköztek egy kisebb alemann seregbe, ami vállalta a szabályos ütközetet. A rómaiak „kétszarvas” hadrendbe álltak fel, ami arra utal, hogy erőteljes szárnytámadásra, bekerítésre készültek, ami csak akkor elképzelhető, ha létszámfölényben voltak az ellenséggel szemben. Az első szabályos összecsapást a rómaiak nyerték, de ez koránt sem volt döntő, ráadásul ezt követően az ellenség teljesen felszívódott.

A Brotomagus mellett vívott csata után arról tájékoztat minket a forrásunk, hogy a rómaiak nem találtak több ellenállásra, ami első látásra azért érthetetlen, mivel korábbi adatok alapján a környék hemzsegett a barbároktól. Csak a következő év eseményeiből lehet következtetni arra, hogy mi is történhetett.
Amikor is 357-ben a római csapatok újból megjelentek ezen a vidéken, az alemannok úttorlaszokat emeltek és visszavonultak a Rajna szigeteire, ahol csak nagy nehézségek árán érhették el őket a római csapatok. A germánok már a korábbi évszázadokban is alkalmazták ezt a taktikát, amikor a rómaiak a szállásterületeiket veszélyeztették, ilyenkor úttorlaszokat emeltek és távoli vidékeken kerestek menedéket, és tették ezt majd 358-ban is. Valószínű tehát, hogy 356-ban is ezt a taktikát követték és annak hírére, hogy a rómaiak győzelmet akartak Brotomagusnál, egyszerűen kiürítették telepeiket és a Rajna szigeteire, vagy a Rajna jobb partjára menekültek, hogy aztán a veszély elmúltával visszaköltözzenek. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a germánokat csak úgy lehet kiűzni, ha a rómaiak újra helyreállítják a határvédelmet, mivel erős határvédelem nélkül az alemannok a római seregek elvonulását követően újra birtokba vehetik a területet.

A következő nagy kérdéssé így az vált, hogy miként kezdjenek a határvédelem helyreállításához. Az természetesen szóba sem jöhetett, hogy azonnal belevágnak a határ menti erődök helyreállításába és azok csapatokkal való feltöltésébe, mivel ehhez egyrészt még sem a megfelelő számú katona, sem pedig a kedvező stratégiai helyzet nem volt adva. Iulianus addig nem gondolhatott a határok lezárására, amíg egy döntő csatában nem aratott győzelmet és nem töltötte fel a hadsereg állományát annyira, hogy megfelelő létszámú helyőrségeket hagyhasson a határ menti erődökben. A csapatok feltöltéséhez viszont sorozásra és önkéntesekre volt szüksége, ezek bázisául pedig leginkább Silvanus volt katonái szolgálhattak, akiket erővel, vagy a pénz csábításával újra a római hadijelvények alá lehetett gyűjteni. A római hadoszlopok ezért északra fordultak Silvanus volt székhelye, Colonia Agrippina felé.
Maga a város harc nélkül került került újból római kézbe és a frank királyok is önként behódoltak, bár ezek minden bizonnyal olyan frank királyok lehettek, akiknek a népe eleve római területen élt, és akiket szintén érzékenyen érintet a kialakult kaotikus állapot. A frankokkal kötött egyezséget Iulianus is ideiglenesnek tartotta, de átmenetileg szabad kézre volt szüksége az alemannok ellen és a frank területek szomszédságában fekvő, frissen visszaszerzett, stratégiai fontosságú várost is biztosítania kellett. Az egyezség részleteit nem ismerjük pontosan, de az biztos, hogy Iulianus a következő évben már feltöltött állományú egységekkel rendelkezett.

Colonia Agrippina megerősítése után a római csapatok téli szállásra vonultak. Maga Iulianus Senonesbe (Sens) rendezkedett be, mélyen a tartomány belsejében, ami jelezte, hogy a római caesar még mindig csak több száz kilométerre a Rajnától érezte magát biztonságban. A csapatok ellátása is nagy gondot jelentett, ezért az egyes egységeket egymástól viszonylag távol szállásolták el, hogy a megtépázott gazdasággal rendelkező tartományok lakosságának minél kisebb gondot jelentsen az eltartásuk. Iulianus egyébként is kínosan ügyelt arra, hogy megőrizze a helyi lakosság támogatását, mivel ez volt az egyedüli bázis, amire szilárdan építhetett. Éppen ezért a későbbiek során sem engedte meg, hogy a hadiállapotra hivatkozva többletterheket rójanak ki a galliai lakosságra, ehelyett inkább csökkentette az adókat és a hadsereg számára szükséges ellátmányt is távolabbi tartományokból hozatta.
Az adók csökkentése a gazdaság élénküléséhez vezetett, ami pedig a hadsereg hátterét erősítette, így az még hatékonyabban léphetett fel az ellenséggel szemben. Vagyis Iulianus sokkal tovább látott kortársainál, felismerte, hogy az adók emelése és a hadsereg ellátásának helyi lakosságra történő terhelése rövid úton gyors eredményeket hozhat, de el lehet vele veszíteni a lakosság támogatását és még jobban tönkre lehet vele tenni a már amúgy is éppen eléggé legyengült gazdaságot. Ehelyett alternatív megoldásokat keresett, és amellett, hogy más provinciák készleteit használta, gyakran a legyőzött barbárokat kötelezte élelmiszerszállításokra, de fellépett a hivatalnokok túlkapásai ellen is.


Bernát Péter