Miután Barbatio megsemmisítette a Iulianusnak szánt pontonhajókat, a Caesarnak már nem volt esélye arra, hogy teljes seregével átkeljen a folyón. Meg kellett elégednie azzal, hogy a Rajna bal partjára átköltözött germánokat támadja, csakhogy azok, az előző évhez hasonlóan, az utakat eltorlaszolták és visszavonultak a biztos menedéknek gondolt szigetekre. Nem számoltak azonban Iulianus tettvágyával, aki minden áron végleg el akarta űzni őket a római területről, és nem akart dolgavégezetlenül távozni, mint az előző évben, amikor a római seregek elvonulása után a Rajna szigeteire menekültek egyszerűen újra birtokba vették a folyó bal partját. Parancsba adta Bainobaudesnek, a könnyűfegyverzetű cornutusok vezérének, hogy bármilyen módon, gázlókon, vagy a pajzsokon, úszva támadják meg az ellenséget.
A római katonák végre is hajtották az utasítást, a szigetekre menekült germánok között óriási mészárlást vittek végbe, ami lényegében nem volt más, mint egy terrortámadás, aminek az volt a célja, hogy megértesse a barbárokk, számukra csak a folyó jobb partján van hely.
Miután eredményesen megtisztították a folyó jobb partját és a Rajna szigeteit, Iulianusék feltöltötték a készleteiket a barbároktól szerzett zsákmányból és megkezdték római határvédelem reorganizációját, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a barbárok visszatérését a provinciákba. Tres Tabernae (Rheinzabern) városánál kezdték a munkát a megrongálódott védművek helyreálltásával, ez a város ugyanis stratégiai fontossággal bírt, mivel korábban sok barbár portya innen indult ki.

Iulianus a középső Rajna-vidék határvédelmét akarta megerősíteni, amikor értesült arról, hogy Barbatio vereséget szenvedett és visszavonult. Ez a hír gyökeresen megváltoztatta a stratégiai helyzetet. Iulianusnak eddig nem kellett nagyobb alemann sereg megjelenésétől tartania, ezért is tudott leszámolni a térségbe letelepült alemannokkal és ezért kezdett bele teljes nyugalommal az erősségek restaurálásába, csakhogy most már számolnia kellett a Barbatiora vereséget mérő alemann sereg megjelenésére Galliában.
Az alemann csapatokat Chnodomar király vezette, akinek a tekintélyét növelte, hogy már több ízben mért vereséget magas rangú római parancsnokokra. Pár évvel korábban Magnentius ellencsászár unokaöccsének, Decentius caesar csapatait szórta szét, most pedig a gyalogsági főparancsnokot Barbatiot futamította meg. Az ilyen hadisikereknek rendkívül fontos szerepe volt a germán társadalmakban, mivel ezek révén lehetett tekintélyre, befolyásra és hatalomra szert tenni a többi törzs fölött.
Chnodomar személyében tehát egy tapasztalt, az ellenség körében nagy tekintéllyel rendelkező vezérrel került szembe Iulianus, aki miután elhárította a Rajna jobb partján található alemann területekre fenyegető veszélyt, arra készült, hogy a folyón átkelve Iulianus seregére is vereséget mérve, biztosítsa a Rajna jobb partján pár évvel korábban megszerzett területeket. Iulianusnak így két választása maradt, vagy kikerüli az összeütközést és ezzel feladja a 356-57-ben elért eredményeit és engedi visszatérni az alemannokat, vagy létszámhátrányban is vállalja, hogy szembe száll a Barbatiot legyőző csapatokkal.
Iulianus tudta, hogy a visszavonulás gyakorlatilag egyenlő lenne számára a delegitimációval mind a hadsereg, mind a civil lakosság körében, így csak egyetlen választása maradt, útját kellett állnia a Rajnán átkelő ellenségnek, meg kellett akadályoznia, hogy azok mélyen behatoljanak a római tartományok belsejébe.

Chnodomar tapasztalt hadvezér és taktikus volt, tudta, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy a 30-35 000 főt számláló haderejét átjutassa a Rajnán, ezért tárgyalásokkal igyekezett húzni az időt. Az antik források egyetértenek abban, hogy az alemann követség érkezett Iulianushoz, ám a tárgyalások tartalmát illetően már eltérnek a beszámolók.
Amíg Ammianus azt írja, hogy a küldöttek azt követelték Iulianustól, hogy hagyja el azokat a területeket, amelyeket ők fegyverrel meghódítottak és jogosan birtokba vettek, addig Socrates Scholastikus és Libanius úgy tudja, hogy egy levelet mutattak be, ami azt bizonyította, hogy a császár, II. Constantius engedélyével telepedtek le a Rajnától nyugatra fekvő területeken. Sajnálatos módon az emeltett levél nem maradt fent, de a történelmi előzményeket és Constantius politikáját ismerve nem elképzelhetetlen a létezése. II. Constantius ugyanis előszeretettel használta fel a Gallia határán élő germán törzseket a hatalma ellen Galliában fellázadt trónkövetelőkkel szemben.

Tudjuk, hogy Magnentius ellen is kijátszotta ezt a kártyát, amikor Chnodomart biztatta a szakadár tartományok elleni támadásra és könnyen képzelhető, hogy a 350-es évek első felében tényleg keletkezett egy olyan levél, amelyben Constantius Rajnától nyugatra eső szállásterületeket ígér az alemannoknak cserében a segítségükért. Ráadásul a későbbiekben a császár ugyanezt a taktikát alkalmazta, amikor Vadomarius alemann királyt akarta kijátszani Iulianus ellen.
Az, hogy Ammianus nem ír a levélről és szerinte a barbárok csak a hadijog alapján követelik az említett területeket, talán betudható a történetíró világnézetének és műve szellemiségének, amelybe nem fér bele, hogy egy római császár önként ajánl fel területeket barbár csoportoknak, ez ugyanis csak úgy volt elképzelhető korábban, ha a kérdéses csoportot már legyőzték és alávetettként kerültek római uralom alá. Csakhogy ezt az adott esetben az alemannok nem így gondolták, Ammianusnak így igaza lehet abban, hogy Chnodomarék úgy is felfoghatták a Rajna bal partján megszerzett területeket, mint amiket meghódítottak és nem adományként kaptak.
Vagyis gyakorlatilag arról lehetett szó, hogy a Magnentius elleni támadásokért cserében Constantius elismerte az alemannok letelepedési jogát azon birodalmon belüli területekre, amelyek azok időközben ténylegesen az uralmuk alá hajottak. Ilyen formán az is érthetővé válik, hogy Silvanus meggyilkolása után miért szakadtak el a kérdéses régiók olyan viharos gyorsasággal. Vagyis elképzelhető, hogy egyes alemann csoportok már Magnentius idején, Decentius caesar vereségét követően letelepedtek a folyó bal partján, majd a Silvanus elleni merénylet után kialakuló zűrzavart kihasználva uralmuk alá hajtották a vidéket, a határerődök megszerzésével pedig semmi sem akadályozta meg, hogy még többen jöjjenek át a folyó túlsó partjáról.
Ezért, ha tényleg létezett a kérdéses levél, Chnodomar jogosan gondolhatta, hogy annak emlegetésével megzavarhatja Iulianust, aki ugyebár nem kérdőjelezhette meg a császár döntéseit, és így időt nyerhet ahhoz, hogy seregét zavartalanul átszállíthassa a Rajnán és kész tények elé állíthassa a caesart az ellene masírozó hadoszlopaival. De Iulianusnak esze ágában sem volt tétováznia, kémkedéssel vádolta meg az alemann követeket és fogságba vetette őket, ő maga meg felkészült a döntő ütközetre.



Bernát Péter