A rómaiak nagy szeretettel és figyelemmel írogatták történelmüket. A legrégibb emlékek városuk szerény kezdeteinek idejéből származnak. A dicsőség napjaiban éppolyan szorgalmasan jegyezték föl az eseményeket, mint amilyen lelkesedéssel a történelmet formálták, de a hanyatlás korszakaiban sem váltak méltatlanná önmagukhoz történelmük megtagadásával. Tanulmányozását egészen a római birodalom bukásáig kötelességüknek tekintették; a történelmi művek az antik Róma irodalmának utolsó virágai.
Ez a buzgalom azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a görögök hamarabb kezdtek foglalkozni Róma történetével, mint maguk a rómaiak. Hellanikosz leszboszi történetíró már az időszámításunk előtti V. században említést tesz róluk: a régi hagyományokkal összhangban a római történelem kezdetét a trójai háborúval kapcsolja egybe, Róma alapítójának a trójai Aeneast tartja, s a város nevét az Aeneas csoportjához tartozó egyik asszonytól, Romától származtatja. Hellanikoszt követőleg más görög történetírók is megemlékeztek a rómaiakról, főként azok, akik Szicíliában éltek (de Hérodotosz, „a történetírás atyja" nem írt róluk).
Éppúgy görög volt az a tudós is, aki megírta az első rendszeres római történelmet, s azt mint az akkor ismert egész világ történelmének részét tárgyalta. Polübioszról beszélünk (időszámításunk előtt körülbelül 200-120 közt élt), aki eredetileg a rómaiak ellensége volt, majd őszinte és lelkes csodálójukká vált. Műve —az Egyetemes történelem — csak részben maradt fönn (az első öt könyv és néhány szemelvény), de ennek az értéke is fölbecsülhetetlen. Az adatforrásokat gondosan ellenőrizte, csak az igazolt tényekre támaszkodott, s kora történelmének értékelésekor azt tartotta alapelvének, hogy „az ember jobban higgyen a szemének, mint a fülének".
Az események okainak megértésére törekedett, az okokat nem az istenek akaratában kereste, s egész munkásságával az államférfiak gyakorlati politikájának igyekezett irányt mutatni, hogy a múlt tapasztalatainak hasznosításával tevékenykedjenek a jelenben és építsék a jövendőt. Polübiosz művét, amelyet időszámításunk előtt 146-ban fejezett be, két további görög folytatta: Poszeidóniosz (i. e. körülbelül 135-45), akinek terjedelmes Történelméből mindössze néhány idézetet és szemelvényt ismerünk, a másik pedig Sztrabón, „a földrajz atyja" (körülbelül i. e. 65 — i. sz. 25), akinek Történelme elveszett.

Akkortájt, amikor Hellanikosz szájhagyományok alapján a római történelem irodalmi szintű feldolgozásán fáradozott, a rómaiak a történelmileg fontosnak tartott eseményeket nyilvános feliratokon és templomi könyvekben örökítették meg. Az írást már a királyok korában elsajátították; az írás tudományát — s ennek jelentőségét föltétlenül ki kell emelnünk — a cumaei görögöktől vették át, mégpedig az etruszkok közvetítésével. De semmi esetre sem szolgai módra: a görög alfabétumot a saját szükségleteiknek megfelelően módosították, s ezzel kialakították a „latin ábécét", amely az évszázadok és évezredek folyamán a világ legelterjedtebb betűrendszerévé vált. Az eredeti latin ábécé meglehetősen különbözött a maitól, és csupa nagybetűből állt; nos, ha a fejlődés során megváltozott, ez — a rómaiak szerencséjére, de a mi szerencsénkre is — határozottan nem ártott sem a tetszetősségének, sem az olvashatóságának.
A legrégibb ismert római feliratnak alighanem azt kell elfogadnunk, amely a római Forum alatti földrétegből előkerült „fekete kövön" látható. Viszont azt a legrégibb feliratot, amelyet el is tudunk olvasni, a praenestei ún. aranykapocsba vésték, körülbelül az időszámításunk előtti VII. század elejéről származik. A halikarnasszoszi Dionüsziosz azt írja, hogy saját szemével látta Servius Tullius király és a latin városok szerződését, amely az aventinusi Diana-templom építési költségeiről szólt, s szövegét állítólag egy rézoszlopra karcolták.

A legrégibb idők ilyen közérdekű és magánjellegű felirataira vonatkozó több adattal magunk is rendelkezünk; ezek közül megkülönböztetett jelentőséget kell tulajdonítanunk az ún. elogiumoknak, az elhunytakat dicsőítő feliratoknak (a legrégibb elogium azonban csak az időszámításunk előtti 298-ból maradt fönn), valamint a halott érdemeit méltató ünnepi beszédekről készült feljegyzéseknek, ám ezekben sokkal több a dicséret, mint az igazság.

Az első ismert hivatalos dokumentumokat a „kalendáriumok" jelentették, amelyeket a római papok vezettek. Ezekben előjegyezték azokat a napokat, amelyeken engedélyezték a gyűlések megrendezését, a bírósági tárgyalások megtartását stb., s itt tüntették föl azt is, hogy vallási okokból mikor tilos gyűlésezni vagy törvénykezni.
A köztársaság fennállásának első évszázadaiban nyilvántartást készítettek a legmagasabb rangú állami tisztviselőkről és hivatalnokokról, köztük is mindenekelőtt a konzulokról (f alti consulares), később pedig a triumphusok (a döntő fontosságú háborúban győztes hadvezérek ünnepi diadalmenetei) is a kalendáriumokba kerültek.
A papok az időszámításunk előtti V. század óta rendszeresítették a különböző fontosabb események, például a háborúk, ünnepségek, égi jelenségek stb. időrendi feljegyzését is, s ennek a krónikának annales (évkönyvek) volt a neve. Nem vitás, hogy ezeket az évkönyveket a későbbi időkben kiegészítették és módosították (vagyis, tapintatlanul szólva, meghamisították), de ennek ellenére számottevő mértékben hitelesnek tekinthetők.

Időszámításunk előtt 320-ban a főpap kötelességévé tették, hogy az annalesek tábláit a római Forumon levő székhelyén nyilvános szemlére tegye ki. Ezeket a krónikákat azután Publius Mucius Scaevola bizonyos fokig átdolgozta, és utólag „Róma alapításának" koráig kiegészítette, majd időszámításunk előtt 130 táján Nagy évkönyvek címmel kiadta. Műve összesen 80 könyvet tett ki, s a konzulok névjegyzékével és a triumphusok felsorolásával együtt az előző római történelem tanulmányozásának legfontosabb forrásmunkája lett.
Róma történetíróinak azonban nem kellett arra várniuk, amíg ezeket a forrásmunkákat kiadják, hiszen éppúgy hozzájuk férhettek, mint minden más római polgár. Ez a magyarázata, hogy Róma törté-netének római feldolgozása kereken száz esztendővel megelőzte Scaevola művének kiadását. Gnaeus Naevius, a campaniai születésű tragédiaíró (i. e. 274 —206) érdeme ez, aki Bellum punicum című eposzában megírta a pun háború történetét. Művének súlypontját azoknak az eseményeknek leírása képezte, amelyeket ő maga is átélt, de eposza bevezető részében ismertette a rómaiak történetét, mégpedig Trója bukásától és Aeneas itáliai megjelenésétől egészen a saját koráig.
A másik hasonló és ugyancsak költői műnek Annales a címe, szerzője pedig calabriai Quintus Ennius (i. e. 239-169). Tizennyolc könyvből álló történelmi eposza, amelyet a rómaiak mind hazafias érzésekkel áthatott hangjáért, mind formai tökéletességéért magasra értékeltek, szintén Aeneas trójai menekülésétől a költő koráig ölelte föl Róma történetét. E történelmi eposzok egyike sem maradt az utókorra, s néhány jelentéktelen töredék kivételével úgy eltűntek a Vergilius alkotta Aeneis fényében, mint ahogyan a csillagok Is elhalványodnak pirkadatkor, ha fölbukkan a nap.

A költők után a prózaírók következtek; prózában elsőként Quintus Fabius Pictor konzul és pontifex írta meg Róma történetét. Krónikája időrendben sorolta föl az eseményeket Aeneastól a saját koráig (az időszámításunk előtti III. század végéig); ez a mü azonban még görög nyelven látott napvilágot. Latinul az idősebb Marcus Porcius Cato (i. e. 234-149), a neves hadvezér és államférfi dolgozta föl n római történelmet Origines címen; munkája Róma eredetének hét könyvéből állt, s állítólag nemcsak Róma, hanem, első ízben, egyéb itáliai városok történetét is magában foglalta.
E két „idősebb annales-író" és közvetlen követőik írásai nem maradtak fönn, amit annál inkább sajnálunk, mert ókori adatok szerint munkásságukban részint eredeti dokumentumokra támaszkodtak, részint saját tapasztalataikról számoltak be. Viszont teljes terjedelemben ismerjük Cato tanulmányát A földművelésről, amelynek a római gazdaságtörténet elemzése szempontjából tulajdoníthatunk alapvető jelentőséget.

Az újabb alkotások sorából mindenekelőtt az emlékiratok emelkednek ki, éspedig főként Caius Julius Caesar (i. e. 100-44) két munkája: a Commentarii de bello Gallico (Emlékiratok a gall háborúról) és a Commentarii de bello civili [Emlékiratok a polgárháborúról). Külön figyelem illeti meg Caius Sallustius Crispus (i. e. 86-34) két tanulmányát; az egyikben Catilina összeesküvésével, a másikban A fugurtha-féle háborúval foglalkozik; továbbá nagy fontosságúak Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43) politikai-filozófiai Beszédei, Levelei és Tanulmányai, valamint az ún. antiquariusok írásai, amelyek közül az első helyen Marcus Terentius Var-ro (i. e. 116-27) Antiquitatum rerum humanum et divinarum (Rég múlt emberi és isteni dolgok) című munkáját kell megemlítenünk. De ide tartoznak —a hivatalos történelmi feljegyzésekkel együtt — a kiemelkedő személyiségek életrajzai is, amelyeknek Varro mellett Cornelius Nepos volt a legszámottevőbb szerzője.

S mindez csupán kezdetét jelenti a voltaképpeni római történetírásnak. Annak a történetírásnak, amelynek színvonalát a görögökön kívül egyetlen ókori nemzet sem érte el.