logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Róma és Konstantinápoly II

Az a miniszter, a ki Theodosiust halálos ágyán ápolta s a kit fiai részére szóbeli utasításokkal látott el, a barbár eredetű főparancsnok (magister militum) Stilikon volt, a kit az által, hogy maga mellett lányaként nevelt unokahúgát Szerénát nőül adta hozzá, úgyszólván vejévé tett. Theodosius azt hitte, hogy okosan cselekszik, midőn haldokolva minden övéinek pártfogását ezen általa jótéteményekkel elhalmozott ember kezeibe tette le, s őt másodszülött fiának Honoriusnak, a kire a nyugati birodalmat hagyta, törvényes gyámjává rendelte, megkérve egyúttal arra is, hogy őrködjék az idősebb Arkadius felett is, a ki már akkor keleti császár volt, és hogy mind, a kettőt egyenlően részesítse szeretetében.
A haldokló apának ily kegyes gondoskodását fiairól, a vőre és barátra ruházott pártfogói megbízatást később Stilikon egészen politikai rendeletképen tüntette fel s olybá vette, mint határozott meghatalmaztatást a két fejedelem vezetésére s a két birodalom kormányzására; azonban Arkadius mellett prefectus pretoriói minőségben szintén volt már atyjának egy másik minisztere, a kit ez szintén megbízott azzal, a midőn Konstantinápolyt oda hagyta, hogy őrködjék e fia felett s kormányozza a keleti birodalmat.
Arkadius prefectusa pedig nem az az ember volt, a ki magát ellenállás nélkül birtokából ki vettetni engedje, ügy, hogy szinte látszott, miképp ez a rendelkezés számos alkalmat nyújt majd az egyenetlenkedésre, és csakugyan, alighogy bezárta a katolikus uralkodó szemeit, már is rögtön lángra lobbant a viszálykodás koporsója körül, hogy családja kebeléből nemsokára a birodalomba csapjon át.
Arkadius ekkor tizennyolc éves volt, és külseje az első szempillantásra elárulta szerfelett nagy szellemi és testi gyengeségét. Kicsiny, vékony, majdnem fekete szinti emberke volt s félénk arckifejezése, félig csukott szempillái oly aluszékony külsőt kölcsönöztek neki, hogy úgy tetszett, mintha csak hálni járna bele a lélek. Szelleme sem igen volt éberebb. Theodosiusnak ez idősebbik fia, a kit már tíz éves korában trónjának osztályos társává tett s a kit atyai megfoghatatlan előítélete folytán, egy katolikus pap s egy pogány bölcsész kettős vezetésére bízott, sohasem hallott egyebet a tányérnyalók hízelgésénél s a palota heréltjeinek oktatásánál. Ez utóbbiakkal való érintkezése következtében oly határtalan gőg, oly feneketlen ravaszsága s Rufinus, a prefectus pretorio iránt, a kinek gyámsága alá helyezte őt atyja, oly gyűlölet fejlődött ki benne, a mely annál engesztelhetetlenebbé vált, minél inkább eltitkolta.

Theodosius másodszülött fia, Honorius, a ki bátyjánál körülbelül hét évvel fiatalabb volt, jóllehet testi tekintetben eléggé szépnek, s mozdulataiban élénkebbnek látszott, sem értelmesebb, sem férfiasabb nem volt nála; sőt amint serdülő korába lépett, valami kimagyarázhatatlan, hidegség és szenvedélyből elegyült fonák vérmérséklet fejlődött ki benne, a melynél fogva hosszas közönyössége után rögtönös, de csakhamar elenyésző lángra gyulladt, a melyben némelyek dicséretes önmegtartóztatásának, mások ellenben természetes tehetetlenségének tanújeleit vélték felismerhetni, a melyet két házasságának magtalansága csakugyan igazolni is látszott. E tárgyban mind nagyobb hitelre vergődött az a mendemonda, hogy Szeréna, Stilikon neje, azon vágya által ösztönöztetve, hogy a császári trónt saját fiának birtokába juttassa, bizonyos ital segítségével kioltotta az ifjú Honoriusban az utódhagyás reménységét, a mi mindazonáltal nem akadályozta őt meg abban, hogy neki később mégis mind a két lányát feleségül adja.
A Nyugatnak új császára, nem hiába, hogy gyermekségétől fogva sok megaláztatást szenvedett, korára nézve idősb s méltóságára nézve nála feljebb való bátyjától, s szolgálatában levő házanépétől, de ugyancsak tüzelte is ám a vágy, hogy bosszút álljon mindezekért, ha majd az uralkodás sora reá is elkövetkezik: íme ilyen volt a két fejedelmi sarj, Theodosiusnak két utóda.
Honorius után egy nálánál fiatalabb testvér következett a császári családban; atyjoknak azzal a szép Gallával kötött második házasságából született leánya, a ki mint. Tustina császárné és I. Valentinianus leánya oly hódító kellemekkel rendelkezett, hogy Theodosius mindjárt beleszeretett, mihelyt legelőször megpillantotta.

Galla Piacidia még csak gyermek volt, midőn atyja meghalt; azonban e gyermekben anyjára emlékeztető szépségének előjelei mellett oly élénk és fennkölt szellem, oly hajthatatlan akaraterő, oly inkább büszke, mint gyengéd lelke nyomai is mutatkoztak, hogy úgy látszott, miképp képesebb a gyűlöletre, mint a szeretetre. Minthogy anyja majdnem születése percében meghalt: Theodosius Szeréna gondviselő kezeire bízta leánykáját, a ki nem ügyelt eléggé arra, hogy ez ingerlékeny természetet megfékezze, vagy meglehet, minden igyekezete dacára kudarcot vallott vele. Maga Szeréna sem mindennapi asszony volt.
A birodalomban öt a császári család egyik legfontosabb tagjának tekintették s a költők nem átallották verseikben reá ruházni a királynői, vagy császárnői címet, s e címet fenhéjázólag el is fogadta, jóllehet őt meg nem illette, mivel büszke volt nagybátyjára, a nagy császárra, de még büszkébb férjére, a ki a római világ első tábornoka volt, s e fenhéjázását szelleme szilárdságával s szívnagyságával tette tűrhetővé. E négy személyből állott Theodosius családja, a mely családban, amint látjuk, a férfiasság cserben hagyni készült a férfiakat, hogy a leányágra szálljon át.
A féltékenységnek a két fitestvér szívében lappangó parazsa, hogy lángra lobbanjon, hathatós élesztőjére akadt minisztereik egymás iránti ellenséges viszonyában s alattvalóik versengésében. A régi és új Róma rossz szemmel nézte egymást, mióta azokat Konstantin versenytársakká tette. A Tiberis mellékén emelkedő székváros nem bocsáthatta meg a Bosporus mellékén levőnek fényességét, gazdagságát s a keresztyén császároknak iránta tanúsított előszeretetét, de legkivált azt nem bocsáthatta meg neki, hogy Itáliát hódításainak szebbik felétől megfosztotta.

Konstantinápoly viszont a maga részéről a falait be-népesítő görögöktől azt az eszmét kölcsönözte, hogy ő fölötte áll Rómának, melyet a latin népfajok alapítottak. És csakugyan Konstantinápoly városa körül egy oly görög nyelvű birodalom kerekedett, a mely nagy hajlamot mutatott arra, hogy magát a Nyugattól elszigetelje s Itáliával szemben a római világ legértelmesebb, legszorgalmasabb, legjobb fele gyanánt szerepeljen. E birodalom hiú. kérkedő, veszekedő természetű volt, ép úgy, mint azok a népfajok, a melyek alkotó részeit szolgáltak.
Minthogy nyelve és szokásai a Nyugattól egyébként is megkülönböztették, ezzel be nem érve, még hathatósabb, úgy, mint közigazgatási és politikai külön szakadásra is törekedett. Konstantinápoly és Róma nagyravágyó emberek keze alatt a zavargás és háborúnak félelmetes eszközévé alakulhatott: s a fejedelmek gyámjai nem is mulasztók el, hogy a jó alkalmat üstökön ragadják, és a míg Rufinus Stilikon iránt táplált gyűlölete folytán a Kelet érdekeinek teljhatalmú képviselőjéül tolta fel magát, addig az utóbbi merő ellentétes érzelemből a nyugatiak érdekének kizárólagos védelmezésére vállalkozott.
Ez időtájban ismét új ok kínálkozott a Róma és Konstantinápoly közt fennálló versengésre, a mely ezúttal nemhogy légből kapott lett volna, sőt ellenkezőleg a római világ egyensúlyát nagyon is komolyan kockáztatta. A régi, még nevétől is megfosztott Görögország, - melyet akkoriban keleti Illyriának neveztek - egészen Theodosius trónra léptéig a Nyugati birodalomhoz tartozott, mint Itáliának kapcsolt része. E közigazgatási határvonal megállapításában oly természetellenesség nyilatkozott, a mely a történeti hagyományokat és szokásokat mintegy arcul csapta, mivel a nyugati fajok által idegen földül tekintett Görögország a maga nyelvét, irodalmát s művészetét rátukmálta az egész kelet-római világra; az ő lelke éltette a római világnak ezt a felét és Konstantinápolyt senki se mondhatta volna egyébnek görög városnál.

Gratianus abból a célból bízta Theodosius kezére az akkoriban a gótok által elözönlött keleti Illyriát, hogy ez által Konstantinápoly körül jobb védelmi rendszert szervezzen; ezt az intézkedést ő, ha a látszatból következtethetünk, egyszerűen ideig óráig tartónak szánta; Theodosius azonban magasabb tekintetek által ösztönöztetve, véglegessé tenni törekedett. Midőn halálos ágyán a római világegyetemből mindkét gyermekének kiszabta osztályrészét s azt a birodalmat, a melyet mindegyik fővároshoz csatoltatni kívánt, a keleti Illyriát Konstantinápoly birtokai, s Arkadius osztály része közé foglalta. Ekképppen tehát Macedónia, a két Epirus, Thessalia és Achaja katonailag az alsó dunai tartományokkal köttettek össze, mint a melyektől különben is csak a Haemus láncolata által választottak el, úgy, hogy ezentúl az egységes közigazgatás alá vetett két Görögország közt csakis az Aegeumi tenger képezett sorompót.
Ez okok minden jóságuk dacára sem győzték meg a nyugatiakat. Róma a politikai szeszélyesség e rendszabályát csakis Theodosius bosszúművének tekintette; Honorius azt hitte, hogy őt testvére kedvéért megkárosították, és Stilikon a közvélemény szele fuvallatának engedve olyféle óhajtást ejtett el, hogy a megholt császár által rendelt külön szakadás bár csak ne hajtatnék végre. Mindamellett senki sem merészelt nyílt ellenállást megkísérelni e tiszteletet parancsoló holttesttel szemben. Theodosius csak úgy uralkodott tovább is szemfödője alatt, mintha kardját hüvelyébe nem szögezte volna a halál.
A fegyverszünet nem sokáig tartott, a mi a minisztereknek róható fel érdemül, mivel azok mesterkedtek rajta első sorban, hogy valami módon megszegjék. Theodosius kétségkívül nagy ember volt, ha szívét tekintjük, de azért hiányzott belőle a fejedelemben nélkülözhetetlen jellemvonások legfőbbike, az emberismeret. Úgy, hogy ha egyenesen azt a feladatot tűzte volna is maga elé, hogy fiai trónja mellé a visszavonást beplántálja, még akkor sem sikerülhetett volna jobban célja, mint azzal, hogy tutoraikká Stilikont és Rufinust tette. Valójában még a képzelet sem teremthetne egymástól elütőbb személyeket, mint a minő ez a két ember volt, a kiket a végzet egy közös cél, a hatalom birtoklása után való törekvésükben egymás közelébe juttatott. Az a fejedelem, a ki az által, hogy lángeszével uralkodott rajtok, hasznos eszközöket bírt belőlük a maga számára teremteni, nem látta be kellőleg, hogy egyenesen tehetségeik, egymás iránt táplált kölcsönös gyűlöletük, s ellensúly nélkül maradandó tekintélyük, az ő halála után vagy fiainak leigázását, vagy birodalmának felforgatását vonja majd maga után.

Rufinus, a Kelet kormányzója, e gall származású férfiú Elusa városában, a mai Eauseban született, a Pyrenei hegyek lábánál, azon aquitaniai égalj alatt, a melyből gyermekei mintegy a kalandorság és nagyravágyás szellemét szívták magokba. Rufinus a IV. századi római kalandornak legtökéletesebb példányképét nyújtja, mint a ki a legalacsonyabb sorsból értelmi erejénél fogva a hatalom legmagasabb polcára emelkedett, az által, hogy egyidejűleg vakmerő és ravasz, makacs és hajlékony tudott lenni, ezen felül lelkiismereti kételyek sohasem háborgatták.
Ha a közgyűlölet túlzásainak bélyegét erősen magán hordó hagyománynak hihetünk, egy nyomorult varga műhelyében rengett annak az embernek bölcsője, a kit a sors arra rendelt, hogy majdan Lucullusi pompában felülmúlja, megmérhetetlen pazarlásaival pedig Verres gyalázatos dicsőségét messze túlszárnyalja; bármint legyen is a dolog, annyi tény, hogy Bufinus szegényül született, valamely vidéki család kebelében, a mely szintén nemcsak, hogy szegény volt, de még nevét sem ismerte a világ.
Egy abból a korból való költő, bizonyos, Róma iránt ellenséges indulattal viseltető fúriát rajzol számunkra, amint a pokol fenekéből felsiet, hogy a galliait az atyai ház fedele alól kiragadja és őt a birodalomra lódítsa: e fúria, mint mindenki elképzelheti, nem egyéb volt, mint az a lázas nagyravágyás, mely azon időben minden rómait, nagyot és kicsinyt egyaránt gyötört, mint a kincsszomj és az a remény, hogy ez örökké zavargó társadalomban fáradozás nélkül mindenüvé eljutnia sikerül. Bufinus tehát egy valamely napon lerázva magáról családjának szegénységét, elhagyta Galliát, hogy ő is, mint annyi sok más, szerencsét keresni induljon.
Ösztöne, a mely kalandvadászatra sarkalta, nem is vezette tévútra. - Nevelését, melynek alapjait alkalmasint Aquitánia iskoláiban, Touluseban vagy Bordeauxban vetette meg. a hol hírneves szónokok és nyelv-tanitok oktattak; jártában keltében nyerte vagy fejezte be. Magas és előkelő termete, tüzet lövellő szemei, bő és könnyed beszédképessége, mihelyest valahol megjelent, azonnal reá vonta a közfigyelmet; azonban, hogy sikert arathatott, azt kiválólag élénk, mozgékony, élezés megjegyzésekben bővelkedő szellemének, mindenre alkalmas értelmi tehetségének, felülmúlhatatlan emberismeretének, a mely főleg az olyanoknak kiszimatolására tette képessé, a kik ügyének előmozdítására alkalmasoknak látszottak, és végre a lángésszel határos életbölcseségének köszönhette.

Legelőször is Milanóban és Rómában, Szent Ambrozius és Symmachus városában látjuk feltűnni, tanulmányozva és szerényen észlelődve, mivel sokkal eszélyesebb volt, vagy talán meggyőződésénél fogva közönyösebb, mint sem a vallásos vitákba beleelegyedett volna. Majd befurakodik azon két híres vezérférfiúhoz, a kik akkor Italiában a vallásos meggyőződések kormányzása felett vitáztak egymással és mindkettő egyenlő előzékenységgel fogadta: Ambrozius baráti címmel tiszteli meg; Symmachus pedig, a ki Nyugaton az irodalmi hírnév dolgában döntő bíróké szerepelt, ékesen szóló, finom ízlésű, élezés megjegyzéseiben attikai sóval bővelkedő férfiúnak nevezi, és a mi még inkább meglephet bennünket, dicséri szavainak őszinteségét és összeköttetéseinek biztosságát. Az igaz, hogy később mind ő, mind Ambrozius egészen más hangon beszélt; azonban már idejekorán oly embert ismert fel mindenki Rufinusban, a kivel ugyancsak tanácsos ám csínján bánni.
Első szereplése így ütött ki Nyugaton. Minthogy Rómában nem lelte fel azt, a mit keresett, mivel itt a gazdagsághoz és hatalomhoz vezető ösvényeket, hatalmas és féltékeny nemesség tartotta megszállva, Kelet felé fordította tekintetét. Konstantinápoly valóban alkalmasabb szintéről is kínálkozott épp úgy jó tulajdonai, mint hibái számára; a szellemi harcoknak ott tágabb terük nyílott, mint Itáliában, és az aquitániai éles elme ott a syriai vagy a görögnek példabeszéddé vált ravaszsága mellett előnyösen működhetett.
A galliainak csakugyan sikerült bejutnia a császári iroda hivatalszobáiba, a mely pálya, egy kis kedvezés és szerencse mellett, mindenüvé elvezetett; mindazonáltal kitűnő szolgálatai dacára, ki tudja meddig ott veszhetett volna, ha rendkívüli körülmények a fejedelem tekintetét reá nem vonják.

Theodosius akkoriban érkezett meg Keletre és pedig oly hivatás teljesítése végett, a melyet hitbuzgóságában önként tűzött maga elé, de a mit éppen ezen okból annál szentebbnek tekintett s ez abból állott, hogy a keleti birodalmat, a melyet Valens óta az arianismus mételye töltött el, a niceai hitvallás zászlója alá visszaterelje. A Gratianus által neki felajánlott császári koronát is csak e föltétel alatt fogadta el.
Az új császár, a ki Spanyolországban született, és csakis a Nyugatot ismerte, eleintén úgy birodalmában, mint fővárosában és palotájában egészen elszigeteltnek érezte magát, a hol meggyőződése szerint nem talált egyebet, vagy legalább azt hitte, hogy nem találhat egyebet, mint többé-kevésbé titkos áriánusokat s a hol azok váltak első sorban gyanúsakká előtte, a kik munkájához kötelességszerűleg segédkezet nyújtani tartoztak. Ennélfogva egészén váratlan szerencsének tekintette, hogy egy a keletiek tömegében elkeveredett nyugatira, sőt úgy szólván honfitársára talált, mert szülőhazái okát csakis a pyraenei hegyek választották el egymástól. Theodosius ezt az embert közvetlen közelébe vonta s a legfontosabb tárgyak felől kikérdezte véleményét, s midőn ügyes tanácsosában még magánál is buzgóbb katolikusra akadt, bizodalma nem ismert többé határt.
Rufinus szerencséje ez időtől fogva csodával határos sebességgel haladt előre. A császár bizodalmát már a 384. évtől fogva bírta és jóllehet magas hivatalokat nem viselt, mégis azt látjuk, hogy már 386-ban a Kelet egyik nagyobb tartományának praefectus praetorioja, 390-ben magister officiorum, vagyis belügy és rendőrügyminiszter, 392-ben a császár idősb fiával együtt consul, 394-ben praefectus praetorio in praesenti, vagyis kormányzó miniszter s a birodalomban a császár után első személy.
Úgy hullott reá a császár kegye, mint az eső; a közönség zúgolódott e miatt s a zúgolódás híre eljutott a fejedelem füleibe. »Hát aztán - igy kiáltott fel egy nap, megbosszankodva udvaroncainak beszédjein - kinek mi gondja rá, ha egyenesen császárrá tenném is?« E meggondolatlan szó Rufinus vesztét okozta; a kegyenc vágyaiban ez időtől fogva nem ismert, többé határt, se eljárásában kíméletet.

Az úr szolgája iránt táplált vak előszeretetét, saját maga előtt annak minden kétséget kizáró hasznavehetőségével igazolta. Theodosius a konstantinápolyi birodalmat teljesen felbomlásnak indult állapotban vette át; Valens mindent romba döntött, úgy a vallási, mint a politikai egységet, sőt még a terület biztosságát is. A nagy Valentinianusnak ez a testvére kétségbevonhatatlan hősiessége és még kevésbé vitatható keresztyéni buzgósága dacára, sokkal vészhozóbb volt a római világra nézve, mint a leggyávább császárok bármelyike, a keresztyénségre pedig veszedelmesebb volt még magánál Julianusnál is. Mert Valens, amint a hunok elől menekülő keleti gót nemzetet a Duna jobb partjára átbocsátotta, se tisztességes vendéglátást nem bírt számára biztosítani, se erőhatalommal nem tudta azt a számára kijelölt tartózkodási helyen megmarasztalni.
A legbadarabb, vagy legigazságtalanabb rendszabályoknak egész sorozata fellázította végre e barbár népséget, a mely aztán az alázatosan könyörgő vendég szerepéből a követelődző és dölyfös parancsoló szerepébe csapott át, és - a mi még csodálatosabb és meglepőbb dolog, - csakhamar azt látta a világ, hogy egy egész nép, a melynek saját külön királyai, törvénye, papjai és nyelve van, ott kóborol a római földön, sarcot vet arra az országra, a mely neki menedék-helyet adott s fenyegeti annak fővárosát, császárjával egyetemben. Valens politikája ilyen gyümölcsöket termett.

Vallási tekintetben az arianismus iránt tanúsított túlzó részrehajlása a keleti egyházat döntötte zavarokba; a hitvallástételek gyártását se szabály, se fék nem zabolázta többé; a császári udvar hitszabályok gyárává alakult át. a melyeket katonák tukmáltak rá a püspökökre és barátokra, s a melyeket a görög szőrszálhasogató ész nem kevésbé önkényes hitszabályokkal torolt vissza. Mindegyik egyház saját hitszabályt gyártott magának, a melynek alapján a többieket kiátkozta.
A pogány ok büntetlenül felemelve fejőket, vakmerőén dacoltak a sokistenimádást tiltó törvényekkel, és egyedül csak a katolicismust fenyegette a száműzetés és a bakó. Úgy, hogy mikor ez az esztelen a drinápolyi ütközetben, 378-ban, a gótok fegyvereinek csapásai alatt meghalt, és Gratiánus Theodosiust a keleti birodalommal, a melyet majdnem egészen újonnan szerveznie és úgyszólván visszahódítania kellett, megkínálta: ez utóbbi soká habozott s utóvégre is csak azért engedett, hogy szolgálhasson annak az ügynek, a melyet egyenesen az igazság ügyének tartott.
A végből csupán kardját kellett kivonnia, hogy a politikai egységet helyreállítsa, hogy a Haemus két oldalán elterülő római tartományokban pusztító gót csordákat elseperje s e nemzetet a számára kijelölt határok közé berekessze; de a vallásos egység újból szervezése nem pusztán katonai, hanem egyéb képességeket is kívánt. Ez a munka egyenesen Rufinusra nézett. Az ő szilárd és vakmerő keze alatt gyorsan és biztosan haladt előre a dolog: a püspöki székeket kitisztogatta, a katolikus papságot hírneves vezérférfiak beállítása által újból szervezte, az arianismust szűk határok közé szorította, egy néhány bevehetetlen várát pedig folytonos ostrom alatt tartotta, az erkölcstelen vagy keresztyénségellenes tévtanokat szigorú tilalom alávetette, végre a pogány isten tiszteletet a hivatalos szertartásokra szorította, a mysteriumokat eltiltotta, a leghíresebb pogány templomokat romba döntette, vagy elbontatta, - íme ilyen dolgok történtek évről-évre a keleti birodalomban a 388. évtől kezdve, az új miniszter folyton növekedő befolyása következtében.
Mindazonáltal az átalakítás műve nem fejeződhetett be a nélkül, hogy tiltakozások és erőszakosságok el ne követtettek volna. A hatalom rendeletéire feleletül gyakorta lázadások törtek ki, s midőn az arianusok 388-ban a konstantinápolyi katolikus püspöknek, Nektariusnak házát leégetni akarták, magát a várost is felgyújtották. Azonban a hitegység e rendzavarások dacára is mind jobbanjobban megszilárdult s utóvégre csakugyan diadalmaskodott. Theodosius, a kit nagy célja után való törekvésének sodra egészen magával ragadott, miniszterében csakis annak a siker által bebizonyított hasznosságát látta s önkéntelenül szemet hunyt minden egyébre.

Amint Rufinus ekképpp teljhatalmúvá lett s a császárt megillető sérthetetlenségben is úgyszólván osztoszkozott, keresztül-kasul gázolt az igazság és becsület mindennemű érdekein. Senki sem érezhette magát biztosságban tőle, a ki csak valaha ellenségéül mutatkozott, vagy oly vagyon fölött rendelkezett, a mi a kívánságot felingerelhette, mert a Szerencsei keblében az aranyszomjjal egyidejűleg a bosszúállás hajlama is hatalmasan kifejlődött. Ennélfogva csakhamar azt látta a világ, hogy a legváratlanabb csapások következtében egymásután elpusztulnak mindazok, a kik öt megbántották, vagy szerencséjének akadályául szolgáltak, bármily nagy volt is különben befolyásuk, vagy előkelő állásuk; és haragjának pusztító dühe alatt áldozata soha se maga veszett el csupán, hanem az atya magával rántotta gyermekeit, a férj pedig feleségét.

391-ben, a háború teljes dühöngése közben, Rufinus egy ellenséges csapat által elragadtatta s összevagdaltatta Promotus magister militumot, a ki öt haragra lobbantanak percében arcul ütötte. 392-ben Tatianus prefectus pretoriót támadja meg, a ki féltékenységét fölébresztette: sikkasztási vádat akaszt nyakába, ő maga el is ítéli, száműzetésbe küldi és fiát szeme láttára lefejezteti. Mikor maga nem ítélt, akkor meg kész engedelmességű bírákkal rendelkezett; mivel a bírói székeket oly gálád emberekkel töltötte meg, a kik vele az elitéltek vagyonún osztozkodtak. E bírákat gyakran a nép legalsó osztályából toborzota.
A történet egyik olyan kedvencét említi, a ki kocsma-szolga volt, még pedig a legalávalóbb szolga, a kinek az volt kötelessége, hogy a padokat mossa és a kövezetét sepregesse, s a ki azután bíbor szegélyű öltönyben, lovag gyűrűvel ujjún páváskodott. E nyomorult emberek segítségével a keleti birodalom minden pontján elkobzások és bírságolások által harácsolta a pénzt.
Elvett mindent, a gazdagok, a szegények, a városok vagyonát, sőt még magáét a császári kincstárét is; némelyektől igazságtalan perrel ragadta el apai örökségüket, másoktól pedig fenyegetések által csikarta ki. Ajándékozások és végrendeletek folytán úgy hullott reá a vagyon, mint az eső, míg a gazdag családok leányait, vagy özvegyeit teremtményeinek engedte zsákmányul.
Ha történetesen, valami hitelét tönkretétellel fenyegető árulás készült kipattanni, Rutinus ezt aranyesővel nyomta el: emitt jövedelmekkel látta el a templomokat, amott újakat épített a legszebb márványból; itt, csakhogy a megbántott város hallgatását megvásárolja, saját költségére olyan oszlopcsarnokot emeltetett, hogy Ázsia soká nem fogyott ki csodálásából. E gazember rabi ott kincseiben osztoztatta Istent és a nemzeteket. A közmegbotránkozást némaság fogta el ily nagy vakmerőség és számítás láttára, és valahányszor csak Theodosius lelkiismerete háborogni kezdett: mindannyiszor valami, a katolikus hitet érdeklő váratlan esemény lépett közbe a legalkalmasabb időben, hogy a fejedelem aggodalmait szétoszlassa és a kegyenc hatalmát megszilárdítsa.

És Rufinus urát nemcsak lángoló és önfeláldozó lelkületének magasztosabb oldalánál fogva bírta leigázni, hanem épp úgy visszaélt Theodosius hibáival, mint erényeivel. Ez az ember ugyanis, a ki egyetlenegy eszme diadalához kötötte életének egész feladatát s dicsőségét, hitének önzetlen buzgalmát túlságos személyi érzékenységgel kapcsolta össze. A legcsekélyebb ellenkezésre mindjárt azt hitte, hogy munkája forog veszedelemben; ezzel tévesztette össze magát, összetévesztette miniszterét, trónját és családját.
Gyanúra lobbanásának perceiben könnyen elfutotta a méreg, s ha egyszer felbosszankodott, dühe nem ismert többé határt. Tudjuk, hogy mily borzasztó büntetéssel torolta meg azt a sérelmet, a melyet Thessalonika falai között szobrán ejtettek. Rufinus volt az, a ki neki ezt tanácsolta, a ki ingerelte, a ki e vad kegyetlenségre ösztönözte, és midőn Ambrosius, méltó felháborodásában, megtiltotta ezen fejedelemnek, a kit különben csodált és szeretett, hogy anyaszentegyházába belépjen, Rufinus a kiszabott büntetés és a bűnös közé merészelte magát ékelni s a kiontott vér bűnét a saját fejére vette. Az ilyen példátlan romlottsággal nyugtatta meg aztán annak az urának lelkiismeretét, a kinél a lelkimardosás az elkövetett bűn után nyomban beköszöntött, ekképp kötötte azt magához az önként magára vállalt becstelenség kötelékeivel, ekképp tette magát annak szemei előtt, mint bűntárs sérthetetlenné.

Midőn Theodosius elindult arra az itáliai hadjáratra, a melyből a végzet visszatérni nem engedte, Kelet kormányzását. a fiatal Arkadiusra való felügyelettel együtt teljhatalmú miniszterére bízta. Különben is ingadozó egészsége s a háború, a mely után oly messze vidékre kellett fáradnia, számtalan véletlen számára nyitott ajtót, és Rufinus vakmerő előrelátásával számítás alá vette azokat az új eshetőségeket, a melyeket a szerencse kínált számára. Theodosiustól, az egy trónt kivéve, már mindent megkapott: most erre vetette komolyan szemeit, és kezdte már távolról a hozzá vezető utakat előkészíteni az által, hogy megkettőztette bőkezűségét a katolikus papság iránt·, továbbá az által, hogy a nép figyelmét valójában császárhoz méltó kegyesség pompájának fitogtatásával igyekezett magára vonni.

A miniszter nyári lakóhelyét a Bosporus túlsó partján, Chalcedonban és pedig annak is Tölgyesnek nevezett külvárosában építette fel; a mely külvárost annyira bekeblezte villájának alkotó részei közé, hogy neve is reá ragadt s széliében, hosszában Rufinopolisnak nevezték. Rufinus villáját, a mely a tengerszoros mellett elnyúló hegy oldalán emelkedett s a melyre porphyr oszlopaival s aranytól csillogó tetőzetével uralkodólag tekintett le, e század egyik építészeti remekéül tekintették.
Az ily buzgó katolikus ember lakó helye táján a templomról se feledkezhettek meg; és csakugyan emeltek is oda egy Péter és Pál apostolok nevéről Apostoleumnak nevezett épp oly terjedelmes, mint nagyszerű templomot, a mellyel a templom szolgálatára rendelt személyek számára monostort kapcsoltak össze. E templom Theodosius útra kelte alkalmával készült el, és Rufinus sietett vele, hogy a császár távolléte alatt oly szertartással szenteltethesse fel, a melyben á. legfőbb méltóságot megillető elsőséget senki tőle el ne vitathassa.

Rufinus, jóllehet a katolikus hit mellett tanúsított buzgóságával ugyan csak nagy zajt csapott, még mind akkorig nem vette fel a keresztség szentségét; most tehát arra is rászánta magát s úgy intézkedett, hogy megkereszteltetése templomának fölszenteltetésével egyidejűleg menjen végbe, hogy e két esemény híre az utóvilág emlékezetében össze forrva maradjon. Meg is mozdított minden követ, csakhogy az ünnepélyt párját ritkító fénnyel hajtathassa végre. Ázsiának különböző püspöki megyéiből berendelte a püspököket s a kitűzött napon, 394 szeptember 24-én tizenkilenc főpap, majdnem mindannyian metropolita, zsinatba ült össze Konstantinápolyban s ott néhány jelentéktelen, egyházi fegyelemre vonatkozó kérdést letárgyalt s azután átvándorolt Rufinus villájába, hogy ott a templomszentelés és keresztelés kettős szertartását végrehajtsa.
A püspökök ott egyéb már megtelepült vendégekre akadtak, akiket Rufinus Egyptom messze vidékéről. Thebaisból és Pont ásnak monostorokkal megrakott pusztaságaiból hivatott magához. Oly remetecsapatokból állottak e vendégek, a kik nem igen szoktak ahhoz, hogy a világ látványos jeleneteiben szereplőként föllépjenek, azonban azt hitték, hogy ily hatalmas embernek kedvét nem illik megszegniük. Meg is jelentek tehát, még pedig elég nagy számban legnagyobb részük elöljáróik vezetése alatt, rendjüknek többnyire különc öltözetében; egy részük kecskebőrrel fedve, másik részük majdnem anyaszült mezítelenen, mindnyájok kócos hajjal és szakállal s oly elhanyagolt külsőt mutatva, a melyet akkoriban a szentség tanujeléül tekintettek.
E zord gyülekezet közepette, a melyből lelke mélyében gúnyt űzött, a nyomorult aquitaniainak fia, keletnek kifosztogatója, az ártatlanság fehér ruhájába öltözködve szállott le a keresztelő medencébe, a melyből kiléptekor Ammonius, a pontusi hírneves remete fogadta, mint lelkiatyja. Azon kornak egyik legnagyobb püspöke Nyssai Gergely, szent Basilius testvére pedig, a ki ékesszólásával szintén nagy hírnévre tett szert, nem tartotta magához méltatlannak, csakhogy hitvány urának kedvébe járjon, hogy egy erkölcsi szónoklatot rögtönözzön, a mely mind e mai napig is fennmaradt. így folyt le a nagy pompával rendezett keresztelés, a melyet Rufinus a császári trónra való jelöltségének hivatalos megnyitójáéi! szánt.
E tényekre mások következtek és Rufinus minden újabb alkalommal vakmerőbbnek mutatkozott. Erezte azon-ban, hogy azon mértékben, amint igy többről többet mer, mind inkább tolják előre az oly emberek, a kiknek a társadalom minden osztályából kormány-változásra volt szükségek: úgy, hogy csakhamar nem annyira számánál, mint inkább elvetemültségénél fogva félelmetes párthívek tömegére számíthatott.

Arkadius nem vett észre semmit, vagy tetette magát féltében, mintha nem venne észre, s beérte azzal, hogy alattomban gyűlölte miniszterét, előtte pedig reszketett és nem bírta magát annyira megemberelni, hogy saját eszétől valami határozatra tökélje magát. Ez események lepergése közben híre futott az agg császár megbetegedésének, a melyre Honorius sebtiben elindult Italiába, majd a betegség mind rosszabbra fordult s nemsokára felgyógyulásának minden reménye elenyészett.
A bizonytalanságnak ezen ideje alatt Arkadius és Rufinus folyvást szemmel tartották egymást, mintegy lesve a bekövetkezendő eseményt, de midőn Theodosius halál hírével együtt végakaratáról is értesültek, midőn megtudták, hogy a haldokló atya mily főhatóság-félét ruházott Stilikonra a két birodalom felett, hogy Honorius a nyugati birodalom császárává kikiáltatott s Görögország a keleti birodalom tulajdonául engedtetett át, s hogy erre vonatkozólag Italia mily fenyegető ellenszegülésre készül, az ifjú fejedelem és minisztere Stilikon szándékai által aggodalomba ejtve ösztönszerűleg közeledni kezdtek egymáshoz, hogy a fenyegető zivatarral szembe szállhassanak s erre Rufinus terveit jobb időkre halasztotta.

Íme ilyen volt az az ember, a kinek kezére játszódott Keleten mind a császár, mind a birodalom. Honorius gyámja, a nyugati birodalom kormányzója ellenben annyira ellentéte volt ez alattomos gazembernek, hogy keresve sem találhatták volna mását. Hevesvérű s büszke katona volt ez, a cselszövő és óvatos miniszterrel, kard embere a polgári tisztviselővel, kétséges keresztyén az alkuvást nem ismerő katolicismus méltatlan, de kijelentett fejével szemben. Végre az elaljasult ősi római százada romlottságának e példány képe oly vandállal találkozott benne, a kinek rómaisága csak tegnapi eredetű, oly erőteljes sarjúhajtással, a minőket az örök város akkoriban a barbár törzsek kebelén fakasztott.
Flavius Stilikon a siling vandálok azon kisded néptörzséből eredett, a melyet Konstantin császár vendég és szövetséges címmel Pannóniába befogadott. Családjának már hatvan év óta rendes foglalkozását a birodalom érdekében folytatott hadi szolgálat képezte, és atyja, mint kitűnő katonatiszt, parancsnokoskodott Valens alatt a barbar lovasság, vagy a korabeli költők szavai szerint, a »veres hajú zászlóaljak felett.«

A római ifjúság közé elegyedve, iskolában és táborban egészen olyan nevelésben részesült, mint akármelyik született római, s idejekorán feltűnővé vált élénk esze, elmésségtől sziporkázó szelleme, s az irodalom kedvelésével párosult katonai szenvedélyénél fogva. E nevelés nemcsak elméjét fejlesztette ki, hanem érzelmeit is fölhevítette, úgy, hogy Rómát szerette, bálványozta s nemcsak jelenével, hanem múltjával is úgyszólván egybe forrt.
Egészen boldoggá tette az a képzelet, hogy magát rómainak tarthatja s elvegyülhet azon hősök közé, kiket a történelemből megismert s a kiknek helyére a még mindig hatalmas Rómában most ő lépett. Aki ezen vandálnak kedvét akarta keresni, a Fabriciusok, Curtiusok és Camillusokhoz kell csak őt hasonlítania; képzelhetjük ennélfogva, hogy mily büszkeség dagasztotta keblét, midőn egy oly költő, a kit kortársai Vergilius-szal helyeztek egy sorba, a szenátus és a nép ujjongásai közt magát zengzetes versekben egy második Scipio Enniusának nevezte. Mindent összevéve, ez új és erőteljes népfajok, a melyek közül újoncozta ezen korban Róma védelmezőit, alig állottak távolabb az első századok Rómajától, mint a mennyire Cincinnatus és az öregebb Cató mögött maradtak elfajult utódaik.

Stilikon, mihelyst Theodosius szerencséje csírázni kezdett, azonnal csatlakozott hozzá s folyton azzal együtt növekedett; s követte őt minden hadjáratában. » Theodosius soha se harcolt nálad nélkül, igy szólt hozzá Claudianus, de te harcoltál nélküle.« Minthogy fokról-fokra magister militummá, generalissimus-szá, patríciussá s a fejedelem rokonává küzdte fel magát: senki sem találkozott az egész birodalomban, a ki vele méltóságra nézve vetélkedhetett volna, midőn Theodosiusnak két kormányzó választásáról kellett gondoskodnia, úgy, hogy a nyugati birodalmat a Houorius felett való gyámsággal együtt csakugyan reá is bízta. Sőt még ennél is többet tett: a leendő kormányzó idősb leányát, Máriát, eljegyeztette az ifjú császárral, csakhogy a szeretet ezen kötelékeit még szorosabbra fűzze. Stilikon és Szeréna családja a most említett Márián kivül még két tagot számlált, u. m. volt nekik egy másik leányuk is, a kit Thermanciának neveztek s egy kilenc, vagy tíz éves fiók: Eucherius.
Azon tíz év óta, a mi alatt Theodosius veje a hadsereg kormányzásának élén állott, igazságosság és önzetlenség tekintetében nagy hírre névre tett szert, bár ez utóbbi tulajdonságát utóbb sokan kétségbe vonták. Mind a mellett főleg azon tehetségével vívta ki a közelismerést, hogy a segítő csapatok kormányzásához értett s nekik úgy, mint a római katonáknak, egyenlő mértékkel mért; ezen, kivált ebben a korban nagy fontosságú tehetségét némileg Theodosius iskolájának is köszönhette ugyan, de származásánál s a barbár jellemmel való tökéletes ismeretségénél fogva úgy szólván egyenesen reá termett.

Vallásos érzelmeihez már több kétség fért és Stilikon alig különbözött katona kortársai legnagyobb részétől, a kik hitcikkely és fegyelmi rendszabály közt nem igen tettek különbséget s a hitágazatokat szívesen olvasták le azon főnök zászlójáról, a kitől fizetősöket húzták. De azért, ennek dacára, az utóbbi küzdelmek zavarai között oly tettekkel tüntette ki magát, a minőket egyedül csak valami nagy keresztyéni vakbuzgóság igazolhatott volna. így például leszedette a Capitolium kapuinak külső felét beborító tiszta arany lemezekből álló burkolatot, a melyekhez még a polgárháborúk legnagyobb kicsapongásainak közepette sem mert még akkorig senki se nyúlni.

Az ö példájára Szeréna szintén levett egy igazgyöngy füzért Vesta valamelyik szobra nyakáról, s azt azután a saját magáéra tette, sőt még ezen felül gyalázatosán meg is kinoztatta azt az öreg vesta-papnőt, a ki szentségtörését és tolvajlását szemére hányta. Azt mondják, hogy e papnő a Szeréna fejére szórt átkok mellé még azt a jövendölést is kapcsolta, hogy ez a gyöngyfüzér fogja egykor majd megfojtani. Végre Stilikon égettette el, a mi még megmaradt a Sibylla könyvekből, e rendkívül nagyrabecsült jóslatokból, a melyekből a pogány Róma jövendőjét szokta kiolvasni. Mindezeknél fogva az új kormányzót a pogányság engesztelhetetlen ellenségéül tarthatta volna a világ, pedig korántsem volt az, a mit csakugyan ki is mutatott azzal, hogy a bűnbocsánatot hirdető rendelet által kezdeményezett politikát őszintén és határozottan magáévá tette.

Mivel Theodosius végső szándékait letéteményképen reá bízta, abban lelte kedvét, hogy azokat magyarázgatta s a legszabadelvűbb értelemben alkalmazta. Politikája, melynek körvonalait mindjárt kormányzásának első napjaiban megállapította, abból állott, hogy a szenátusra támaszkodott, a melyet a keresztyén császárok mindaddig szerfelett elhanyagoltak, a mely ezeknek daca, vagy lenézése által méltán sértve érezte magát. Stilikon még azt a reményt is felgerjeszti az agg Rómában, hogy visszahelyezi falai közé a császárt és a császárság székhelyét, hogy a császári tekintélyt az örök város nagy emlékein megedze. Mindenki tapsolt a polgári villongások ily nem reménylett befejezésének: a kifáradt pártfelek elfogadták a fegyverszünetet; a két egymással farkasszemet néző hadsereg letette a fegyvert s Italia szabadabban lélegzett. Azonban Stilikon többet ígért, mint a mennyit megtarthatott, a mi a következő eseményekből nagyon is kitűnt; de nem tehetett máskép, ha azt akarta, hogy Itáliában a kedélyek gyorsan lecsillapuljanak; mert a Kelettel szemben csak igy szerezhetett magának cselekvési szabadságot. Nagyra vágyásában, melyből a hazaszeretet sem éppen hiányzott, saját ügyét a császár, a hadsereg, a szenátus s az egész Nyugat ügyévé kívánta tenni.


Forrás: Thierry Amadé: Elbeszélések a római történelemből az V. századba