A IV. századot két nagy császár nevéhez kapcsolódó két nagy forradalom nyitja meg s rekeszti be, és mivel az egész római politika akkoriban a vallásos téren mozgott, ez a két forradalom is vallásos irányú volt. E század Konstantinnal, az első keresztyén császárral nyílik meg s bezárul Theodosius-szal, a katolikus császárral. Konstantin a keresztyénséget a sokisten-imádás mellett második államvallássá tette. Theodosius meg azt akarta, hogy a birodalomban ne legyen többé más hivatalos és nyilvános istentisztelet a keresztyénségen kívül, a keresztyénség kebelében pedig egyetlenegy felekezet, tudniillik az, a mely a niceai hitvalláshoz ragaszkodott s a melyet katolikusnak neveztek.

Theodosius a vallásos egység e nagy munkájának szentelte összes hatalmát és szellemerejét. A konstantinápolyi császárságot csak azért fogadta el Gratianus kezéből, hogy ez egységet keleten megalapíthassa, a hol Konstans óta mindennemű eretnekség özöne áradott el; Nyugaton pedig szintén ennek megszilárdítása végett mérkőzött meg két borzasztó küzdelemben Maximus és Eugenius zsarnokokkal, a romai szenátus pártfogoltjaival. E küzdelmek utóbbika azzal a különös látvánnyal lepte meg a világot, hogy a disszidens keresztyén felekezetek a vallásszabadság nevében a pogánysággal szövetkeztek; s a római szenátus védőszárnyai alatt az egyház által kárhoztatott tanok a mágiának legbadarabb babonáival fogtak kezet, hogy a katolikus hittel megharcolhassanak.
Azonban mindezek leverettek Eugenius és Arbogast személyében az Alpok tövében, a Hideg folyó partjai mellett 394. szeptember 6-án lefolyt, soká kétes kimenetelű csata következtében; a hitegységet elrendelő törvényeket ekkor kihirdethették egész Itáliában. Magát a győzőt azonban halálos baj sújtotta le. Theodosius a háború fáradalmai s a politikai heves küzdelmek miatt vízkórságba esett, úgy, hogy csak azért vonult be Milanóba, hogy nemsokára koporsóba zárttan kelljen belőle távoznia.

Attól lehetett tartani, hogy az a nyavalya, mely a katolikus hitegység megalapítóját öt hónappal nehezen kivívott győzelme után elragadta, vele együtt művét is elsepri. Mert habár Keletet végleg meg hódította is eszméjének, de Nyugaton azon az egy csatán kívül semmit sem nyert, mivel Eugenius serege nem bomlott fel, s a Hideg folyó győzői és legyőzöttei továbbra is farkasszemet néztek egymással, készen várva, hogy a legkisebb jeladásra újból kezdjék a harcot. Amint a dissidens felekezetekből álló párt első ijedtségéből felocsúdott: azonnal összeforrasztgatta imide-amoda szétszóródott tagjait, míg a győzelem mámorában a szenátus vezetői ellen kibocsátott eszélytelen szigorú rendeletek ezeknek befolyását csak még inkább növelték és őket új erőfeszítésekre ösztönözték. Úgy látszott tehát, hogy a béke egyenesen a haldokló császár véglehelletétől függ. Ugyanazért a mint a betegség végzetszerű bizonyossággal, előre látható határideje felé haladt, a szenátus, az összes ellenzéki elemek e középpontja, mindinkább önmagában bízó és fesztelenebb magatartást tanúsított; a pogány hadsereg forrongott s a száműzettek nem hagyták cl többé Itáliát.

Theodosius lelke elborult ennyi zavar láttára, a melyet testileg és lelkileg gyenge s a valaha leendő megférfiasodásra semmi reményt nem nyújtó éretlen gyermekeire kell hagynia; az atya féltette családját, a politikus eszményét s a katolikus hitét, úgy, hogy ez a merész, állhatatos, alkut nem ismerő akarat saját művétől mintegy visszariadt. Eugenius legyőzője, a halál által félig megdermesztett kézzel, közbocsánatot rendelő törvénycikkelyeket írogatott s még ezentúl külön is lelkére kötötte végperceiben mellette levő s fiainak főtanácsadójául rendelt miniszterének, hogy az övénél türelmesebb s a különböző pártok kiengesztelésére törekvő politikát kövessen.
Ilyen, félig szóbeli, félig írott végrendeletet hagyott hátra Theodosius, a mely magyaráztatva, jegyzetekkel elláttatva, kibővíttetve, némelyek által dicsértetve, mások által tagadtatva és ostromoltatva, később annyi vitákra és véres küzdelmekre szolgált alkalmuk Ily keserű előérzetek terhe alatt adta át a nagy császárok utolsója lelkét Istenének, a kinek ügyét tizenhat éven keresztül oly szenvedélyes meggyőződéssel szolgálta.