Eutropius üresen maradt helye nemsokára betöltetett; szinte sejthetjük, hogy ki foglalta el, s e naptól számítódik Arkadius történetében, ha ugyan szólhatunk ekképpen, a legnemesebb császárnénak, Eudoxiának minisztersége. Eudoxia ugyanis abban az időben, a melyben a palota belsejében elvesztett tekintélyét újra visszaszerezte, az állam legfőbb kormányzását is hatalmába kerítette; Aurelianus prefectus pretoriót, Eutropius legfőbb bíráját konzullá neveztette ki, szeretőjét, János comest pedig főkincstárnokul szerezte be férje mellé. Uralmában természetesen osztozkodott az a szövetkezet, a mely vele együtt, a herélt megbuktatásának tervét kifőzte: Castricia, Eugraphia, Marci a tagjai lettek annak a női szobában székelő kormánynak, amely jóllehet nélkülözte is a hivatalos jelleget, de azért hatalom dolgában egy csöppet sem állt mögötte a hivatalosnak.
Habár e három nő már férjeik vagyona folytán is igen gazdag volt, mindazonáltal mindennemű fosztogatásra és erőszakosságra vetemedtek, csakhogy fényűzésüket, vagy szerelmi kalandjaikat fenntarthassák. A császárné, aki mindent kegyenceinek szemüvegén át látott, oly erőszakos tettekre ragadtatta áltatok magát, a minek következtében népszerűségéből igen sokat elveszített. Egyébiránt a közügyek rendezésében mindenütt természetének túlzó hajlamai szerint járt el; abban is, mint mindenütt, merésznek, zsarnokoskodónak, az okos tanácsokra boszankodónak mutatkozott: úgy, hogy Arkadius benne csak újabb zsarnokot cserélt.

Gainas nem ily megoldás kedvéért döntött meg két minisztert, még pedig úgy, hogy az egyiket megölte, a másik megbukásában főszereplőként működött közre: ugyanazért lenéző, de folyton ellenséges állást foglalt e női uralommal szemben. Mihelyt Eutropius meghalt, azonnal saját nevében, mint egyik hatalmasság a másikkal, békét kötött Tribigilddel, s hadseregeik egyesültek, vagyis inkább Tribigild alvezére lett rokonának Gainasnak, a gót segítő seregek, vagy szövetségesek főhadparancsnokának, a kik mindnyájan együttes lázadásban törtek ki a császár ellen. Ázsiában kényük kedvüknek mi sem állta útját; nem is nyugodtak addig, míg csak azt nyilvános sarcolások és rablások által teljesen ki nem merítették.
Gainasnak attól kell tartania, hogy az Európában tartózkodó római csapatok megtámadják; de midőn azt látta, hogy onnét semmi sem mozdul, támadólag lépett fel s Tribigildet átküldte a Hellespontuson, hogy Konstautinápolyt hátúiról fenyegesse, mialatt ő maga Chalcedon sziklái tetejéről tartotta sakkban. Ily helyzetben kezdett alkudozást Arkadius-szal. Hangosan hirdetett fennhéjázása egyelőre abból állott, hogy egyenesen csak a fejedelemmel bocsátkozik tárgyalásba, hogy neki senkivel mással nincs köze, csak a fejedelemmel, » afféle ember ügye, mint a milyen ő, így nyilatkozott egész szemtelenül, nem tárgyalható asszonyokból álló tanácsban, vagy asszony befolyása alatt álló miniszterek közvetítésével.«
És hogy hathatósan megmutassa, miszerint akarata változhatatlan. azt követelte Gainas, hogy szolgáltassák ki neki a császár legbizalmasabb három tanácsosát, Aurelianus prefectus pretoriót, Saturninust Castricia férjét, János comest a főkincstárnokot, hogy azt tehesse velők, a mit akar. Ez a választás, főleg pedig a János comesé. nyilván mutatta, hogy előre megállapított célja a császárnénak személyes megtámadtatása. Ez oktalan követelésre a legnagyobb zavarba esett a palota.
A becsületében, vagy érzelmeiben megsértett császárné, alkalmasint kétszeres erőfeszítéssel harcolt azon gyáva gondolat ellen, hogy ily kegyetlen önkény előtt meghajoljanak. Arkadius azonban ingadozott; midőn e három férfiú, hogy a birodalmat és a császárt a legvégső szégyentől megkíméljék, a római névből lelkesülést merítve, a köztársaság hajdani ideihez méltó elhatározásban állapodott meg. Csónakkal áteveztek a Bosporuson, anélkül hogy csak egy lélek is tudott volna szándékukról, s midőn Chalcedontól néhány mértföldnyire partra szállottak, üzenetet küldtek Gainashoz, hogy magokat önként kezei közé szolgáltatják.
A barbár láncokba veretve vezettette sátorába őket, a hol a hóhér jelenlétében várt reájuk. A mi erkölcsi kínzás, bántalmaztatás. fenyegetés csak kigondolható: mindazt ennek a három embernek ki kellett állnia: Gainas kénye kedve szerint nyelette velük a halál előizét, azután azt parancsolta a hóhérnak, hogy vágja le őket. Ez mezítelen karddal, s dühtől lángoló szemekkel feléjük közeledett; azután hirtelen megszelídülve, beérte azzal, hogy kardja hegyével bőrüket megkarcolva, egy kis vért eresztett ki belőlük. Miután Gainas ezt a kegyetlen tréfát végre hajtatta, a három rómait táborában tartóztatta, a kik azután foglyai maradtak.

Amint a három tanácsostól, a kiknek szilárdságától méltó joggal tarthatott, megszabadult, megújította támadását Gainas s még egyszer s utoljára felszólította a császárt, hogy jöjjön Chalcedonba s értekezzék ott vele. A város falai közelében, a tengerpart mellett emelkedett a szent Euphémia temploma, a melyet vértanúsága tiszteletére építettek; ezt a helyet jelölték ki a találkozás teréül s mind a két fél esküvel kötelezte magát arra, hogy nem hánynak-lesnek egymásnak.
Arkadius az előzetes egyezség szerint, csakugyan megjelent s Gainas élő szóval adta tudtára feltételeit; kijelentette ugyanis, hogy a birodalom haderejének legfőbb tábornoka kíván lenni, még pedig a lovasságnak és gyalogságnak, a római és barbar csapatoknak egyaránt, egyszóval, akarta mindazt, a mivel csak Stilikon a Nyugaton rendelkezett, a mire vágyott Rufinus halála előtt és halála óta, vagyis a mi a valóságban az egész kormányzatot képezte, egy oly gyermek fejedelem mellett, mint a minő Honorius, vagy az oly együgyű mellett, mint a minő testvére volt. Ez utóbbi elfogadott mindent s a fellázadt tábornokával megkötött békét aláírta.
E dolog legelső következményül azt vonta maga után, hogy a gotoknak át kellett adnia Konstantinápolyt, valamint Thraciát is a Chersonesus-szal egyetemben, a hol csapataikat lépcsőzetesen felállították. A római hajóhad azzal a barbar hajósereggel egyesülve, a melyet Gainas hadi vállalatai számára készíttetett, egymásután a Bosporus túlsó partjára hordta át a lázadó hadsereg egyes osztályait s a Kelet fővárosa csakhamar egész hódított város képét öltötte magára.

Alig iktattatott be Gainas legfőbb tábornoki hivatalába, azonnal újabb nehézségek támadtak, sőt a bajok napról napra élénkebb és váratlanabb alakot öltöttek. Nevezetesen azt akarta rögtön Gainas, hogy a császár városának egyik templomát engedje át gótjai számára, a kik áriánusok voltak és a kik Theodosiusnak a keresztyén isteni tiszteletre vonatkozó rendelete értelmében Konstantinápoly falain belől templommal nem bírhattak, minthogy az egyedül a katholikusok számára tartatott fenn.
»Mit jelent ez a megaláztatás és akadékoskodás? azt mondta Gainas. Vájjon a katolikusok bátrabbak-e nálunknál jobban megvédik-e, mint mi az államot hívebb szolgái-e a császárnak« Mikor Arkadius erre azt az ellenvetést kockáztatta, hogy így parancsolja a törvény, Gainas haraggal azt felelte neki, hogy ha a törvény rossz, meg kell azt változtatni, hiszen a mit az egyik császár tett, azt meg változtathatja tetszése szerint a másik. Arkadius végre okaiból kifogyva Ghrysostomushoz utasította a barbárt s azt mondta neki: »egyezkedjetek egymással s a mit határoztok magatok között, azt én végrehajtom.«

Gainas minden egyéb túlzó nagyralátásához, még a vallástudományban való jártasságának hóbortját is oda elegyítette s az arianismusnak valóságos apostola gyanánt tekintette magát, a mióta Szent Nil ellen folytatott vitájában az arianismusnak azon alaptantételét védelmezte, mely szerint a szent háromság titkában az isteni lényeg csak hasonló, de nem azonos, legkivált pedig azért, mivel azzal hízelgett magának, hogy e vitában megverte ellenfelét. Szívesen beleegyezett tehát abba, hogy Konstantinápoly híres püspökével tárgyalják a dolgot s mindennemű okadataival fölfegyverkezve szilárd helyzetben várta azt: de Chrysostomus még csak arra sem méltatta öt, hogy beszédének végét bevárja. A magister militum, okoskodása folyamán, elégedetlenségét nyilvánította amiatt, hogy a rómaiak az ő érdemeit nem tudták kellőkép megjutalmazni: Chrysostomus e helyen gyorsan szavába vágott:

»Hogy hogy, így szólt ekkor hozzá, a rómaiak, a kik téged hadseregük fővezérévé tettek, a kik minden tisztséget, föl egész a konzuli méltóságig, reád halmoztak, lennének háládatlanok irántad? Te azt magad sem hiszed, mert a jutalom tett szolgálataid értékét sokszorosan felülmúlja. Emlékező tehetséged nagyon gyenge lehet Gainas: te, úgy látszik, már elfeledted, hogy mily szegényes állapotban érkeztél egykor ide, holott most mily bőségben látunk élni.
Te, úgy szólván mezítelen voltál, vagy csak holmi rongyok fedték testedet, midőn a Dunán keresztül jöttél, hogy helyet keress magadnak zsoldosaink között, és íme ma pompával öltözködöl, sőt tisztviselőink jelvényeivel is földiszíttettél. Légy tehát igazságos magad iránt, a ki annyit kaptál, holott oly keveset tettél érte, s ne beszélj többé hálátlanságról, ha csak azt nem akarod, hogy saját személyedben mutass arra példát azon nép előtt, a ki téged gazdagságokkal és méltóságokkal halmozott el.«

A történetírók azt beszélik, hogy Gainas e szavakra néma maradt, mintha valami ember fölötti erő szólási képességét megbénította volna. Ez a rettenetes ember, a ki készen állt arra, hogy mindent összetőrjön. vagy legyilkoljon, sohasem hallott ily kemény igazságokat ekkora tekintéllyel szemébe mondva. Chrysostomus tekintetében és szavaiban azzal a határozottsággal rendelkezett, a mely lecsillapítja a harcot az által, hogy dacol vele; Gainas ismerte legyőzhetetlen makacsságát, azt is tudta, hogy mily hatalommal bír a nép fölött, ennélfogva nem erőltette tovább a templom ügyét.
Egyébiránt az erőszak sokkal jobban illett. mint a vitatkozás ehhez a durva és szemérmetlen természethez. Mert habár a palotában élt s az udvaronc modorát és hangját majmolta, mindamellett azon jártatta eszét Gainas hogy gótjaival a várost kirabolja. Abban állapodtak ugyanis meg, hogy egyelőre a pénzváltók és bankárok boltjait rohanják meg, a kiknél azt remélték, hogy egész halmaz aranyakat találnak, éjszaka pedig, a zavar miatt keletkezett kedvező alkalmat felhasználva, a palotát szándékoztak megtámadni s felgyújtani.
A várost ezúttal inkább a véletlen, mint a római tisztek éber vigyázata mentette meg. Egy második kísérlet hasonlóképen megbukott, de már a nép bátor magatartása következtében, a mely fegyvert fogott, a barbárokat megrohanta s közülük több ezret egyenesen saját templomukban tűzzel elvesztett. A gótok Konstantinápoly környékén összeszedelőzködve, rablóhadjáratot kezdtek, a melyben sokszor ők húzták a rövidebbet. Egyébiránt Gainas pótolhatatlan veszteséget szenvedett, szövetséges társának, Tribigildnek halála által is, a ki a gruthongokat a Chersonesusban vezér nélkül hagyta.

Ráfért volna a gotokra, ha mindnyájan osztják annak az embernek szenvedélyeit, a ki a rómaiaknál képviselőjökül tolta fel magát; azonban épen ellenkezőleg sokan közülük, főkép pedig a főnökök, rossz szemmel nézték, hogy mintha csak uralkodó fejedelmük volna, úgy bánik a vele egyenlő, vagy talán nála feljebb való emberekkel. Ennélfogva korántsem óhajtották azt, hogy a háború Gainas előnyére végződjék. Ezek közé tartozott Fravitta is, az a főnök, a kit már föntebb említettem, s a ki kipróbált katonai képességeihez a polgárisultság ösztönszerű szeretetét s a kötelességnek megingathatatlan érzelmét kapcsolta. Mindezen megbízhatatlan, vagy hamis barbar jellemek között, egyedül ez tűnt ki egyeneslelkűsége által; a két nemzet fiai közül senkisem örvendezett nagyobb köztiszteletnek, mint Fravitta.
Még egészen fiatal korában római nőt vett magához feleségül, a ki őt ezen az úton hódította meg valószínűleg a polgárisultság s a birodalom számára; egyébiránt már e nélkül is müveit szellemmel, előkelő modorral, s mindazon dolgok ismeretével rendelkezett, a melyek a világ szemei előtt a tökéletes rómait jellemezték; egyszóval Gainasnak teljes ellentéte volt. Ez egy alkalommal fölkereste a császárt s felajánlotta neki szolgálatát a végből, hogy kisepri Thraciát s ha a szükség úgy kívánja, át szorítja a Dunán azokat a bandákat, a melyek Konstantinápolyt fenyegették, csak azt az egyet kegyeskedjék megcselekedni a császár, hogy bízza meg őt a római csapatok s azon barbárok parancsnokságával, a kik nem csatlakoztak Gainashoz s felelősséget vállalt azért, hogy a dologban sikert arat.

Arkadius örömmel fogadta annak az embernek ajánlatát, a ki mást még soha meg nem csalt, és Fravitta munkához látott. Ő nem volt arianus. mint honfitársainak legnagyobb része, hanem pogány, mint a ki csatlakozott azon bölcseleti sokistenhivéshez, a mely a platói eszméknek Görögország ősi nemzeti vallásával való elegyüléséből keletkezett. Egy szóval Fravitta, a kit meglehet felesége térített meg, hellén volt, még pedig meggyőződésből hivő és buzgó hellén. Azt mondják, hogy midőn a későbbi időkben a császár őt arra ösztönözte, hogy legyen keresztyén, hogy ekképp szolgálatainak jutalmául magas méltóságra emelhesse, Fravitta nem teljesítette kérését.
»Mit adhatnék hát, a mit szeretnél,« kérdi tőle a császár a ki a visszautasítást rossz néven vette. »Semmit, így felelt nyugodtan a pogány, ha csak azt a jogot nem, hogy Istent a magam kedve szerint imádhassam.« Mindazonáltal még ez a makacssága sem akadályoztatta meg, hogy a következő évben konzullá ne tétessék.

Ez a gót földről eredő római, a ki a birodalom had-seregében a hajdani fegyelmet föléleszteni bírta, mindjárt hadjárata kezdetén kivívott sikereivel tüntette ki magát. Nyugodtan tárté, hogy Gainas üres kérkedésekben fújja ki haragját, de a mellett részletenként napról-napra verte, úgy, hogy végre Konstantinápoly környékének, nemsokára pedig a hosszú kőfalnak elhagyására kényszerítette. Ez utóbbi oly hadi mozdulattal, a melynek célját egyáltalán nem értjük, a Chersonesusba akart jutni, hogy onnét Ázsiára vethesse magát; de Fravitta, a ki a tengeren ép. oly ügyesnek bizonyult, mint a minő a szárazon volt, megtámadta őt a Hellespontuson való átkelése alkalmával, hajóhadát tönkre verte s hadseregének egy részét a tengerbe fullasztotta. Ekkor a bátorságukat vesztett bandák szétszóródtak s Gainas a Haemus túlsó oldalára menekült, hogy ha lehet, a háború tüzét a dunai tartományokban újra fölélessze, azonban Fravitta ide is követte. Jó segítségére szolgáltak itt a dáciai és mesiai parasztok, a kik a császári csapatokhoz csatlakoztak, úgy, hogy ezekkel együtt Gainasnak minden erőfeszítését csúffá tette, végső segélyforrásait szétrombolta és magát is egyik kerületből a másikba üldözte.

Gainas kétségbeesve és eszét vesztve, mivel különben is azon a ponton állt, hogy elfogják. maga elé hozatta a római foglyokat, a kiket futásában magával hurcolt, - János comes és két társa szerencséjükre nem voltak közöttök, - és saját kezeivel legyilkolta őket, erre lovát a Dunának ugratva, néhány hozzá hű maradt gótjával a Kárpátok hegyi szakadékjaiba menekült, a hol aztán el is rejtőzött. Azt mondják, hogy terve lett volna a Pruth vagy Borysthenes partjaira, őseinek hazájába visszatérni, hogy ott nyugodtan élje le hátralevő napjait. Azonban ebben az életétől annyira elütő halálban nem részesülhetett.
Akkoriban a hunok tanyáztak a gótok hajdani földjein és királyuk Uldin a rómaiakkal való szövetség után áhítozott. Amint tehát ez megtudta, hogy azoknak ellensége a Dunától északra eső vidéken tanyázik, barlangról barlangra nyomoztatta, mint valami vadállatot, míg végre elfogta, megölte s fejét jó barátságának tanujeléül Konstantinápolyba küldte. A Kelet hadserege egykori főhadvezérének feje, lándzsa hegyre keményen felszúrva, a 401. év január 3-án érkezett a császári városba; a hol tanúja lehetett Fravitta konzul hivatalba lépésének s Eudoxia diadalmenetének, a kit ünnepélyesen Augusztának kiáltottak ki.
E szerint azon négy személyiség közül, a kik Theodosius halála után a római világ kormányzásával kecsegtették magokat, a Hebdomonon lefolyt véres drámában részt vett négy főszereplő közül, egyetlenegy maradt életben, úgymint Stilikon; Rufinus, Eutropius és Gainas egymásután vesztek el, még pedig erőszakos halállal. Stilikon még mindig uralkodott Nyugaton; és pedig nagyobb hatalommal, nagyobb fénnyel uralkodott ez időben, mint bármikor, mialatt Keletnek örökös hányattatásra kárhoztatott kormánypálcája, egy herélt kezéből épen egy nő kezébe vándorolt át.

A Brukterek és Sicambrok leánya, kormányzó társul felvétetve és a császárral egyenrangúvá tétetve, úgy látszott, hogy a római történetbe az Agrippinák és Líviák korszakát idézi vissza. Szobrát, valamint a caesárokét, meghordozták a tartományokban, a hol is majdnem teljesen pogányokhoz illő imádtatásban részesült; s még ez nem volt elég, hanem egyenesen arra vágyott, hogy tömör ezüstből öntött s egy porphyr oszlop tetejére erősített képmása Konstantin fórumán uralkodjék a szószék, a szenátus, sőt maga a templom fölött is.
E túlzó dölyf azután vesztét is okozta; mert itt Chrysostomussal találkozott szembe, a ki a néptömegből heves és feláldozó katonaságot toborzott magának. Ekkor kezdődött az Auguszta és püspök között az a hírhedt küzdelem, a mely az egész Keletet mérhetlen zavarokba döntötte s a melynek mellék eseményei közé számíthatók holmi lázongások, botránnyal és zenebonával teljes zsinatok, két száműzetés, két püspöki elitéltetés, Szent Zsófia templomának hamuvá tétele s Konstantinápolynak, a művészet csodáival együtt, tűz által félig rombadöntése.