Az a jelenség, hogy a püspököt katonák kísérik az utcákon, a reggeli eseménynél nem kisebb felindulást okozott, úgy a városban, mint a palotában. A császári kihallgatás nyomban bekövetkezett és a felvilágosítások Chrysostomus és a császár között megkezdődtek. A püspök azt a tételt fejtegette, a melyet már Eutropius ellenében is védelmezett az egyházak sérthetetlensége felől kibocsátott legutóbbi rendelet alkalmával, tudniillik, hogy az egyház kerítése szent jellegéből kifolyó jogánál fogva védelmezi mindazokat, a kik ott menedéket keresnek, legyen bár az, a kit az emberi igazságszolgáltatás elitéit, zsidó, pogány vagy pedig keresztény. Es mikor a császár azt az ellenvetést tette, hogy az általa hozott törvény a menedékjog szabadalma alól kivette a felségsértés bűnét elkövetőket, és hogy bizonyára senki sem bűnösebb annál az embernél, a ki a legnemesebb császárnét sértegetni merte, a kinek vétkei vagy rossz igazgatása a birodalom biztosságát veszedelembe döntötte; azt felelte a püspök:
»Az emberi törvények nem ronthatják le az isteni törvényt. Hiszen maga Eutropius csattanós példát szolgáltat ez állítás igazságának bebizonyítására, mert íme ő is, a ki a szentély joga ellen merényletet követett el azzal a rendelettel, a melyért a felelősség terhe az ő fejére száll, kénytelen azt érvényben levőnek elismerni, az által, hogy annak árnyéka alá menekül. Isten, a ki őt ezen bűnéért meglakoltatta, a rá mért büntetésben üdvös figyelmeztetést közöl mindazokkal, a kik példáját követni merészelnék.«

Ez és ezekhez hasonló nyilatkozatok, egész tűzzel előadva azon a fenséges nyelven, a mellyel egyedül Chrysostomus rendelkezett, mélyen megrendítették Arkadiust, a ki nem érzett magában elég erőtarra, hogy egy ilyen emberrel megmérkőzhessék az oly kérdések feletti vitában, a midőn az isteni jog a világi hatalommal s a vallástan a törvényeknek tartozó engedelmességgel kél bírókra. Egyébiránt még valami titkos borzalom is ragadta meg arra a gondolatra, hogy ö maga saját kezével írta alá azt a rendeletét, a melynek a látszat szerint oly gyászos következményei lettek miniszterére nézve.
Megadta tehát azt, a mit a püspök kért, vagyis beleegyezett abba, hogy a herélt menedékhelye tiszteletben tartassék, legalább úgy látszik, hogy ennél tovább ez-úttal nem mentek. De már ez is sok volt, mert a püspököt kísérő csapatok, azokkal együtt, a melyek a palota őrségét képezték, e határozat hallatára, lázongani kezdtek, s azt kiabálták: »nekünk Eutropius kell. Halál Eutropiusra!« S a katonák borzasztó zenebonát csapva, rázták lándzsáikat.

A császárnak személyesen kellett e forrongás lecsillapítása végett kilépnie. Azon hosszú beszédben, melyet a zavargókhoz intézett, a püspöktől hallott okoskodást igyekezett felhasználni, hozzá téve, hogy ha Eutropius nagy hibákat követett is el, de azt is el kell ismerni, hogy némi jót is cselekedett. Arkadius határozata kétségkívül ingadozni kezdett. Midőn azt látta, hogy a katonák, a helyett, hogy rá hallgatnának, kétszer annyira kiabálnak s fenyegetőznek mint az imént, kényekre fakadt s oly lágyan kérte a kegyelmet minisztere számára, mintha csak tulajdon magának kérte volna. Erre aztán megtört a katonák ellenszegülése. Ily hihetetlen látvány játszódott le a császári palotában ez este folyamában, még mielőtt a püspök eltávozott volna onnét.
E mozgalmas események szombaton történtek és a következő napon a püspöknek misét kellett szolgáltatnia, s a bevett szokás szerint a nép előtt beszédet tartania. Azonban miről beszélhetett volna inkább, mint azon meglepő eseményről, a mellyel azon idő szerint minden elme foglalkozott s a mely mintegy Isten vezérlő keze nyomán egyenesen a trón lépcsőjétől indúlt ki, hogy az oltárénál végződjék? A nap izgalmai annyira kifárasztották Chrysostomust, hogy alig maradt ideje arra, hogy ily nagyszerű tárgy felett gondolkodhassék; mind a mellett a következő reggelen készen volt mondandójával.
A székesegyházba már nap felkeltekor tódúlt a kíváncsi, szenvedélyes és izgalmakra vágyó sokaság: az asszonyok elhagyták házaik női lakó osztályát, a szüzek azt a titkos szobát, a hol anyjukkal együtt kell tartózkodniuk; a férfiak elillanva a nyilvános terekről, vagy az amphitheatrumból, mindnyájan úgy csődültek az emberi nagyság töredékenységének e drámájára, mint valami színi előadásra. A templom hajóival, karzataival és oszlopcsarnokaival együtt csakhamar zsúfolásig megtelt emberekkel.»
A húsvét ünnepe, azt mondja Chrysostomus, alig gyűjtött össze ennyi népet.« E minden rendű és rangú emberekből álló tömeget különböző érzelmek izgatták ugyan, de az Eutropius ellen táplált gyűlölet annyira uralgott rajta, hogy attól lehetett tartani, hogy a szentély ellen már egyszer megkísértett erőszakoskodás újra ismétlődik. Sőt imitt-amott keserű szemrehányások is hallatszottak a püspök ellen, a ki e gonosztevőt, holott nem érdemes rá, pártfogásában részesítette. Mindenfelé az az aljas öröm látszott az arcokon, a melyét a kis embereknél a nagyok váratlan bukása szokott előidézni.

Ami Chrysostomust illeti, őt csupádon-csupán egyetlenegy gondolat foglalkoztatta, tudniillik az egyháznak győzedelme a föld hatalmasságai felett, s e gondolathoz azt a büszke önérzetet fűzte, hogy onnan fölül Ő választatott e szép diadal eszközévé. A szemei előtt lepergő eseményekből ő ezt a vallásos jelentést vonta ki; sőt ezt tette beszédének is főtételévé. Eutropiust ő nem tekintette személyes ellenségének, hanem az egyház ellenségének; sőt azon semmi emberek közé sem sorolta őt, a kik iránt a közönséges felebaráti szeretet a feledést teszi kötelességünkké: hanem szerinte azok közé a világi fénnyel övezett nagy bűnösök közé tartozott, a ki Isten jogait félre ismerni merte, a kit Isten haragjában földre sújtott s a kit a pap végső büntetéséül, a szószék magaslatáról a bocsánat megalázásával illetni szándékozott. Ilyen szempontra kell helyezkednie annak, a ki a feltáruló jelenetet helyesen akarja megérteni, a mely még magánál a nézőközönségnél is rendkívül eltérő méltatásban részesült.
Azt hihetné az ember, hogy a püspök hatalmas szavának hatását, egy kissé színpadias eszközökkel is emelni akarta, mert abban a percben, a midőn a szószékül szolgáló emelvényre föllépett s kezének egy intésével hallgatásra hívta fel a sokaságot, a szentélyt elfedő függöny szétnyílt s a hallgatóság Eutropiust pillantotta meg. A hajdani miniszter majdnem az oltár alatt térdelt, a melyet halványon, hamuval fedetten, karjaival ölelt át. s annyira reszketett, hogy némileg még fogainak görcsös csattogását is lehetett hallani. E váratlan látvány által keltett izgalmat elhasználva, imigyen kezdett a püspök beszédéhez:

»Ha valaha, úgy e percben mondhatjuk el méltán a bölcscsel: hiúságok hiúsága, minden hiúság! Hol van most a konzulság pompája Hol a lámpák és fáklyák fénye Hol vannak a tetszésnyilatkozatok, a táncolókarok, az ünnepélyek és az örvendező csoportok. A város hízelgő nyilatkozatai, a cirkusz éljen kiabálásai, a nézőközönség ezreinek tömjénezései hol vannak? Mind ez eltűnt.
A szél hirtelen fölkerekedve, elsöpörte a lombokat, s a fát gyökeréig megingatva, kopaszán mutatja előttünk: oly erőszakkal tört ki a vihar, hogy a fának minden ereje megtört s nemsokára n földre hull. Hol vannak most az állítólagos barátok Hol a tányérnyalók raja És a pecsenyékkel megrakott asztalok s a napokon át bújdosó poharakból ivott bor, a szakácsok inycsiklandoztató ételei és a hatalomnak hízelgő szolgák sima beszédjei: hova tűntek el mindnyájan? Nem egyéb volt mind ez, mint rövid éji álom, mely a napfelkeltére tova illan, mint tavaszi virág, melyet elhervaszt a nyár heve, mint egy árnyék, mely elsuhan, mint füst, mely eloszlik, mint vízbuborék, mely szétpattan, mint pókháló, mely széttépődik.
Ugyanazért mondjuk és százszor mondjuk: hiúságok hiúsága, minden hiúság! írjátok e szavakat falaitokra, ruháitokra, tereitekre, utcáitokra, házaitokra, ablakaitokra, kapuitokra, írjátok főleg lelkiismeretetek táblájára, hogy gondolataitokban minduntalan ismétlődjenek. Ismételjétek ezeket az ebédnél, ismételjétek a vacsoránál, a világ gyülekezőhelyein ismételje mindenki szomszédja előtt!.... Hiúságok hiúsága, minden hiúság!«
Ekkor Eutropiushoz fordulva, így folytatta beszédét:

»Nem mondtam-e neked szüntelenül, hogy a gazdagság elillanó természetű De te nem hallgattál rám. Nem mondtam-e, hogy az olyan, mint a hálátlan szolga, a mely szüntelen csak a megszökésre gondol? De te nem akartál nekem hinni. Mind a mellett a tapasztalás bebizonyította neked, hogy az nemcsak elillanó természetű és háladatlan, hanem egyúttal gyilkos is, mert íme elsápasztott és remegésbe ejtett téged. Nem ismételtem-e előtted, midőn dühösköd tél rám. holott csak az igazságot mondtam: »hogy én hívebb barátod vagyok, mint azok, a kik neked hízelegnek« S azt is hozzá tettem, hogy azok a sebek, a melyeket az okoz, a ki szeret, többet érnek, mint annak a csókja, a ki gyűlöl? Ha bölcsen elhordoztad volna az én sebeimet, a mások csókjai nem okozták volna vesztedet: az én sebeim, a melyeket én ütök, egészséget idéznek elő.

Hol vannak most a pohártöltők? Hol a hivatalszolgák azon seregei, a melyek elhárítják a sokaságot előled, hogy minden helyen a te hatalmadat hirdessék? Átszöktek tőled az ellenséghez; visszautasítják a te kegyedet, mert saját biztosságukat a te veszélybe döntésedben keresik. Én nem ekképpen cselekedtem: mert bár engem eltűrni sem akartál, én téged nem hagytalak el, és most bukásodban egyedül én vagyok az, a ki némi enyhülést szerzek számodra. Te harcoltál az egyház ellen, s íme az egyház kitárja karjait, hogy befogadjon. Te ellenben a színházakat szeretted és pártfogoltad s íme a színházak árulóiddá váltak: c mai lett nap fejedet követelik. Midőn egész az unalomig ismételtem előtted: »miért cselekszel ekképen? miért törsz őrült módon az egyházra s miért rohansz szívbéli örömmel saját romlásodra?« te vállat vontál s a cirkuszba futottál: a cirkusz, a melyre mindent pazaroltál, élesítette azt a kardot, a mely kebledet átjárja; az egyház pedig, a melyet üldöztél, ma legfőbb gondjának ismeri, hogy szükségedben kezét nyújtsa feléd és téged megmentsen.
»Ezt, a mit itt mondok, nem azért mondom, hogy bántalmazzam azt az embert, a kit a sors földre sújtott, hanem azért, hogy figyelmeztessem és erősítsem azokat, a kik még talpon állnak; nem azért, hogy a sebesült sebeit még inkább elmérgesítsem, hanem hogy biztosítsam azoknak egészségét, a kik még meg nem sebesültek; nem azért, hogy a hullámok alá nyomjam a vízben fuldoklót, hanem hogy intsem azokat, a kik kedvező széllel hajóznak s jelezzem előttük a rejtett sziklákat, s kitűzzem előre hajójok követendő útját

»Ki volt valaha nagyobb ezen embernél Senki a kerek világon nem mérkőzhetett meg vele gazdagság dolgabán: boldogságából semmisem hiányzott, ő elérte a szerencse tetőpontját; irigylett, rettegett ember volt, s íme most nyomorultabbá lett a bilincsekbe vert rabnál, mezítelenebb a rabszolgánál s szűkölködőbb az éhező koldusnál! Óráról órára egyéb se lebeg szemei előtt, hanem minduntalan csak kiélesített kardok, hóhérok, borzasztó mélységek, kínoztatások, a melyek által csak az ember élete kiöl tátik. És nem elmúlt gyönyörűségeinek emlékezete foglalja el, idézi elő látomásait; hanem a kínzatás az, minden alakjában s a halál minden borzalmával, a mely szüntelenül megjelenik előtte. De miért igyekezzem azon, hogy titeteket képzeletbeli dolgok rajzolásával indítsalak meg! Nem látjátok-e őt ti magatok ott lenn az oltár alatt?
Midőn tegnap őt onnét erőszakkal akarták elragadni, jobban bele kapaszkodott, mintha lánccal lett volna oda kötözve, sokkal fakóbb volt a puszpángnál, sokkal színtelenebb a halottnál s még ma is ugyanazt, a látványt nyújtja számotokra. Látjátok, mint vacognak fogai, mint reszketnek tagjai, mint zokog folyton, nyelvét a rémület mennyire megbénította. Úgy, hogy nem is élőlény többé, hanem valóságos szobor, melynek lelke a kő hidegségét és merevségét öltötte magára.

»Nem, nem, ismételve mondom nektek, én nem akarom szavaimmal szerencsétlenségét tetézni; hanem a mit akarok, semmi nem egyéb annál, hogy megindítsalak titeket, hogy megmutassam nektek, hogy ő szenved és hogy szenvedéseivel érjétek be és szívetek lágyuljon meg. Jól tudom, hogy vannak közöttetek oly könyörületlen szívű emberek, a kik még azt is szememre hányják, hogy befogadtam ide ezt az embert, és e tettemet bűnül tulajdonítják; azonban barátom, - te, a ki engem vádolsz, - mondd meg nekem, mi kifogásolni valót találsz cselekedetemben - Megtámadta az egyházat. - Az igaz, de oda is menekült. Dicsőítsük inkább, dicsőítsük az Istent, hogy megengedte, hogy e rettenetes pillanatban az egyház ellensége elismerte annak hatalmát és irgalmasságát: hatalmát, mivel az egyház legyőzte őt abban a harcban, a melyről álmodozni merészelt; s irgalmát, mert kiterjesztette fölé szárnyait a győződelem után. Mert avagy képzelhető-e fényesebb győzedelem annál, hogy ez a bűnös itt időzik c falak között, a mi még a zsidókat és pogányokat is pirulásra kényszerítené íme akadt egy ember, a ki harcol t az egyház ellen, tagadta s megsértette a szentély szabadalmait; ugyanaz az ember elbukik és íme ez a túlságosan szerető édes anya elrejti őt leple alá, s választó falúl áll ő és a császár haragja s a sokaság dühe közé! Tartsátok tiszteletben Eutropiust menedékhelyén; ő oda alant az oltárnak legszebb ékessége!«

»Az oltár ékessége, talán így kiáltotok fel, ez a kapzsi, ragadozó, igazságtalan ember ez a gonosztevő, a ki merényletet akart elkövetni ugyanezen oltár ellen, ez volna annak ékessége! - Oh, hallgassatok; ha a tisztátalan parázna asszony csókolhatta a Krisztus lábait, ne ismételjétek többé ezt. A megfeszíttetett, a kinek mi szolgái vagyunk, nem szólt-e maga ekképp atyjához: »bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekesznek!«
De tán azt mondjátok továbbá, ő maga zárta be ezt a menedékhelyet s ő szűntette meg saját törvényével azt a kegyelmet, melyért most esdekel! - Kétségkívül; de a mi e menedékhely sérthetetlenségét illeti, ő azt még erősebbé s még nyilvánvalóbbá teszi, mint a minő annak előtte volt, éppen tulajdon eljárása által. Az egyház hasonló a királyokhoz, akiknek felségessége nem oly nagy, ha bíborral vállukon s koronával fejőkön nyugodtan trónusukon ülnek, mintha fennállva, felemelt lábbal s legyőzött ellenségeik fejét tiporva mutatkoznak előttünk.«

Chrysostomus azzal végezte beszédét, hogy felhívta a népet, menne vele mise után a palotába s kérjék együttesen Eutropius megkegyelmeztetését s »tegyék le, amint mondja, a legkegyelmesebb fejedelem lábaihoz az irgalmasság arany kalászait.«

A hallgatóságon nem fogott semmit ez a buzdítás, melyet erre a beszéd további része különben is eléggé rosszul készített elő. Eutropius több napig tartózkodott a templomban, mint valami börtönbe bezárva, azután hirtelen eltűnt onnét; később kitudódott felőle, hogy erős őrizet alatt egy Cyprus szigetére induló hajóra tétetett. Nyomban az a híre szárnyalt, hogy Chrysostomus a császárné kegyét keresve szolgáltatta őt ki, és bár az ily rágalom merőben ellenkezett a kézzelfogható bizonyossággal, minthogy szembeszökő ellenmondásban állott úgy a pap személyes jellemével, mint azzal az egyházi sérthetetlenséget védelmező szereppel, melyet ez ügyben magára vállalt, mindamellett ezt a hazugságot annyira elhitte egész Konstantinápoly, hogy Chrysostomus érezte, hogy magát az alól tisztáznia kell. Ezt egy beszédével, mely máig is megvan, eszközölte, a melynek a negyvennegyedik zsoltár következő célzatos helyét választotta alap igéjéül: »a királyné a király jobbján ül.«
»Ne mondja nekem senki, így kiált fel egész felháborodással, hogy ha ez az ember elárultatott, az egyház csalárdsága szolgáltatta ki: ha nem hagyta volna el az egyházat, nem árúitatott volna el. - Ne mondjátok nekem, hogy »azért árultatott el, mert ide menekült«; nem, nem, az egyház nem hagyta öt el, hanem ő hagyta el az egyházat; a szentély belsejében senki sem árulta őt el, hanem az egyház küszöbén kívül, mivel kivonta magát annak védelme alól.«

Később aztán megtudták, hogy Eutropius maga adta magát az udvar ügynökei kezébe, azoknak ígéretei által elcsábbíttatva, később pedig esküvel kötelezték magokat a császár nevében ez ügynökök, előbb jól ráijesztve, hogy a katonák és a nép mily gonosz szándékot forralnak ellene, hogy még csak egyetlen egy haja szálának sem lesz semmi bántódása; a minek következtében azután önként belenyugodott abba, hogy Cyprusba vigyék. Íme, az a nyomorult, a ki hatalmának tetőpontján, annyi hasonló esküt szegett meg, most, mint valami gyermek, úgy bízott e hiú ígéretekben.

Mialatt a hajó Eutropius-szal födélzetén Cyprus szigete felé vitorlázott, a bűnper is megindíttatott ellene. A császár egyik legbizalmasabb tanácsosa, Aurelianus prefektus pretorio elnöklete alatt kiküldött magas személyiségekből álló bizottságnak tette tisztévé az ügy tárgyalását. A bíróság a már ismeretes és a világ nyelvén forgó gaztettein és merényletein kívül, még újabbat is fedezett föl, a mit kíválólag felségsértési bűnnek minősíthetett, s ez abból állott, hogy a császári jelvényeket és ékességeket bitorolta.
Megállapították ugyanis, hogy Eutropius konzuli betatásának ünnepélye alkalmával, korántsem véletlenül, hanem egyenesen szántszándékkal, a konzulok rendes öltözéke közé bizonyos, egyedül a cézárok számára fenntartott, jelvényeket kevert. Attól fogva nem haboztak többé azon kérdés felett, hogy minő jellegűnek minősítsék vádjokat: Eutropius a császári hatalom bitorlására irányzódó cselsző vényben találtatott vétkesnek, s a törvény erre a bűnre halálbüntetést szabott. Az ily megoldás semmikép sem egyezett össze azokkal a fogadástételekkel, a melyekkel a szerencsétlen ügyefogyottat menedékhelyéről kicsalták, ügy, hogy a császár lelkiismerete méltán háboroghatott miatta.

Mind a mellett úgy simították el a dolgot, hogy a fiatal fejedelemmel elhitették, hogy csak a nép dühe által fenyegetett távollevő vádlottnak biztosíttatott az élete, de az elitéltnek egy áltáljában nem, a kinek megbüntettetését a törvény szigora követeli; és hogy azon ígéret, hogy főbenjáró büntetéssel nem sújtatik, csakis egyedül Konstantinápoly területére vonatkozott, de a birodalom többi részeire egyátalában nem értetett.
Minthogy a szőrszálhasogatások nem győzték meg Arkadiust, Eudoxia, a ki nem érezte magát úrnak férje felett mindaddig, míg csak a heréltből ki nem szakad a lehellet, minden erejéből sürgette az ítélet végrehajtását. Viszont Gainas se tette le a fegyvert, mivel azt állította, hogy ki akarják játszani s mindaddig nem hisz Eutropius megbüntetésében, míg csak fejével nem labdázhat. Nemsokára labdázhatott is vele kedvére, mert egy második hajó a szigetre ment a heréltért s visszahozta Chalcedonba, a hol aztán lefejezték.

Eutropius halálbüntetését megelőzőleg, közzé tették az ügyében hozott ítéletet, a melyet minden városban, minden piacon kifüggesztettek; szövege így hangzott:

Arkadius és Honorius augusztusok. Aurelianus prefectus pretoriónak.

»Kincstárunk jövedelmeihez kapcsoljuk Eutropius minden vagyonát, a ki a minap szent szobánk főnöke volt, miután előzőleg már rangvesztettnek nyilvánítottuk s a konzuli méltóságot a neve által rajta ejtett folttól megtisztítottuk. Rendeljük továbbá, hogy minden hivatalos intézkedései eltöröltessenek, s hogy az év címe megváltoztattassék. Azok tehát, a kik vitézségük és vérök hullása árán a római határokat kijjebb tolják, vagy a kik azokat fenntartják az által, hogy köztünk a törvények méltányosságának uralmát megőrzik, ne búslakodjanak többé annak a rút szörnyetegnek láttára, a mely érintése által a konzulság isteni jutalmát bemocskolta. Tudják meg hasonlatosképen azt is, hogy Eutropius megfosztatott a patriciusi méltóságtól és minden egyéb kisebb rendű megtiszteltetéstől, a melyeknek erkölcsi kegyetlensége által csak gyalázatára vált.
»Rendeljük végre, hogy minden álló szobrai és bár mi egyéb képmásai, a melyek számára a főés vidéki városokban, várakban, nyilvános vagy magán helyeken, bronzból, márványból, olvasztott ércből vagy egyéb anyagból emeltettek, ledöntessenek, hogy ne sértsék többé szemeinket e századunkat megbecstelenítő szennyfoltok.«

A hajdani konzul, mielőtt kivégeztetett volna, láthatta Chalcedonban mell és álló szobrainak romjait, mert a hízelgés sietett minél számosabbakat állítani fel számára abban a városban, a mely Konstantinápolynak úgy szólván csak egyik külvárosát képezte.