Így állott a világ Keleten, midőn február vagy március havában, bizonyos gót tiszt érkezett Konstantinápolyba, a ki római tribün rangfokozattal kormányzóskodott a phrygiai tartomány okban, egy Nacolia város környékén letelepült barbár katonai gyarmat felett. Ezt a tisztet Tarbigilenek vagy Tribigildenek nevezték, s a parancsnoksága alá helyezett szövetséges gyarmatosok törzse a gruthongokhoz, a keleti gótok tekintélyes ágához tartozott.
Tribigilde azért jött az udvarhoz, hogy a császárt üdvözölje, és tiszti rangjában való előléptetését szorgalmazza, népe számára pedig nagyobb mennyiségű pénzösszeget eszközöljön, mivel a gruthongok, a többi barbárokkal megegyezőleg, rossz földművelő létökre Ázsia legtermékenyebb földjein éhszükséggel küszködtek. A termelő munkásság által szerzett gazdagsághoz kevésbé fűlt a verők, mint a tétlenséghez, ha egy kis pénz járt vele, és ha két oldalról kielégíthették, úgy faji sajátságaikkal öröklött, mint a rómaiaktól elsajátított vétkes kicsapongó hajlamaikat. Egyébiránt Alarik példája is szemük előtt lebegett, a ki megmutatta nekik, hogy mint szerezte meg Epirusban azt a kényelmet magának, a melyet Konstantinápoly megtagadott tőle. Tribigilde utazását nem követte az a siker, a mit attól eleve reménylett.
Minthogy Arkadiust birodalmának minden barbár telepei részéről hasonló követelésekkel ostromolták, kapta magát s éppen ezt az egyet visszautasította; Eutropius pedig, minekutána újabb meg újabb határidőkkel biztatgatta a gruthongot, végezetre fittyet hányva, ajtót mutatott neki. Tribigilde Gainas rokona volt, akinek küldetéséhez fűzött reményeivel eleve eldicsekedett, s a kivel csalódását és a felett érzett bosszankodását is közölte. Gainasnak esze ágában sem fordáit meg, hogy őt csillapítsa; sőt ellenkezőleg azt mutatta, mintha még nálánál is jobban bosszankodnék azon, hogy a herélt, fajoknak egyik fő emberével szemben, ily szemtelen rátartisággal mert bánni. Egyébiránt semmi sem tudódott ki abból, a mit e két barbár négyszem között végzett, de midőn a tribün útnak indult, hogy gyarmatába menjen, szívében mély sebbel távozott Konstantinápolyból.

Lassacskán ballagva ment lakása felé, szégyelte, hogy oda üres kézzel köszönt be, s szegénységben látja viszont nélkülözve azt a durva fényűzést, a mely a germán családok büszkeségét képezte s a mi a ház fejének, részint a hadi kalandokban való szerencséje, részint a római hadvezérek előtt való becsülete s a császárnál kegyben állása felől tanúskodott. Kiváltképen a nők büszkélkedtek abban, ha férjeik tekintélyének ilyetén jeleit tárhatták a világ elé, akár ízléstelen ékességképen saját személyükön, akár pedig díszítés gyanánt házuk falain.
Tribigilde felesége már gondolatban előre élvezte férjének visszatértét s szinte égett a vágytól, hogy láthatná valahára azokat az ajándékokat, amelyeket egy olyan nagybefolyású főnöknek a császári palotából hoznia kellett, a ki nemcsak tribün volt, hanem azon túl még Gainasnak, a magister militumnak rokona is. Ennélfogva, mihelyt csak férjét a távolban megpillantotta, azonnal kilépett háza küszöbén, hogy elébe fusson, s örvendezve ölelte karjai közé. Azon arckép után, melyet róla Claudianus számunkra festett, magas, erőteljes germán nőnek kellett lennie, durva hanggal, merész szemekkel, harcias hajlamokkal, egy szóval olyannak, a ki méltó arra, hogy a költő verseiben Bellona megszemélyesítője gyanánt jelenjen meg.
Gyarmatuk többi női népségével egyezőleg ő is félig-meddig phrygiai, félig-meddig gótos öltözködési módot sajátított el. Testének idomait teljesen kiemelte a hosszú lenvászoning; ruhájának hátravetett két szárnyát mellén a csecsei közé helyezett csat tartotta, össze; hosszú, minduntalan elszabadulni készülő szőke hajának fürtéit ízléssel díszített mitrába rejtette. »Mit hozol nekem? ezt kérdezte a nő férjétől, a fejedelem bizonyára bőkezű, az udvar jóindulatú volt irántad.
»Semmit sem hozok, felelte szomorúan a harcfi, s erre elbeszélte neki sérelmeit, haszontalan tett fáradozásait s azt a bánfáimat, melyet a herélt részéről szenvedett. Mialatt a férj beszélt, a meglepetés, a szégyen, a harag tükröződött egymásután a germánnő arcvonásaiban. Egyszerre csak összekarmolja képét körmeivel s átkozódásban tör ki a rómaiak és szemrehányásokban férje ellen.

»Íme az ekének szentelheted ezentúl erődet, így szólt a nő férjéhez, tedd félre a kardot s tanítsd társaidat barázda hasogatására s a gereblye alatt való izzadásra. Mondhatom férfihoz illő szép mesterség. Szorgalmas gondoskodásod folytán ügyes földművelő válik majd a gruthongokból jó szőlőmunkás, a ki tudja, hogy mikor alkalmas az idő a venyige ültetésre· Boldogok azok a többi asszonyok, a kiknek férjei városokat hódítottak! Azok ékesíthetik magokat a vitézség által szerzett zsákmány nyal: Alarik táborában levő nővéreink szintén gazdagok és büszkék, mert Argos és Lacedemon leányai reszketnek előttük, s Thessalia híres szépségei szolgáló leányok az ő házaikban. Hanem én gyenge és bátortalan férfihoz mentem nőül, egy olyan el fajúit góthoz, a ki megtagadja apái erkölcseit s azzal kérkedik, hogy hű marad uraihoz; egy olyan gyávához, a ki jobb szeret ajándékba kapott földön alattvalókép élni, minthogy azt erőszakkal venné el s a fegyver jogánál fogva birtokolná. Az igazságosság és hűség, e nagy szavak, a melyekbe burkolóztok, alapjokban véve mit jelentenek egyebet, minthogy nincs merszetek, mert bátorságtok hiányzik? Hiszen magok a rómaiak tanítanak meg bennünket arra, hogy mint jutalmaztatnak meg a szövetségesek, ha hűek maradnak szerződéseikhez s mint bűntetteinek meg a többiek.

»Te, elmész s alázatosan kéred azt, a mivel tartoznak neked s elkergetnek. Alarik szegény módra élt Mesia vidékein, s íme kérésének megtagadtatásán felbosszankodva, beront Epirusba, kifosztogatja azt s kormányzóvá teszik érte. De talán azt mondod erre » Alarik nagy hadsereggel rendelkezett, nekem pedig alig van egynéhány katonám !«

Az igaz, hanem majd ad neked is a háború.; azonfelül vájjon férfiakkal gyűlik-e meg a bajod? Hiszen csak arra tekints, a ki őket vezeti és sasaik előtt jár majd.... Hallgass tehát tanácsomra és kövesd azt, kezdj ismét barbar életmódhoz. A rómaiak, míg hűséges vagy hozzájok, megvetnek és lábaikkal rugdosnak: mihelyt lázadóvá leszel, félnek tőled és csodálni fognak; végre pedig, ha majd a zsákmány felgazdagít s mindenki retteg tőled, szintén rómaivá lehetsz, ha kedved tartja«.

E barbar házi jelenet, a melyet Claudianus oly bámulatra méltóan rajzolt, a legteljesebb történeti igazság értékével bír. Valósággal így beszélt s így gondolkozott minden asszony a szövetséges germánok táborában, Alarik sikereinek láttára; ezek az ingerlő képek zavarták meg a vandal vagy gót tiszt elméjét, midőn a barbárságból a rómaiságba kívánt átlépni s ezek ingatták meg hűségét, még házának fedele alatt is.
Alig múlt el ez eset után egynéhány nap, Tribigilde gyarmata máris teljes lázadásban levő barbar tanya képét tüntette fel. Az ekéket összetördelték, vagy a szántóföldeken szanaszét hagyták, a lovakat takarodó kocsijaikból kifogva ismét harci szerszámokba öltöztették, mindenki fegyvereit tisztogatta. Nemsokára elkezdték fosztogatni a. rómaiak majorjait és mezei lakjait. Amint rendesen az ily események alkalmával történni szokott, minden sehonnai, minden csőcselék nép a gruthongokhoz csatlakozott; a szomszédságban tanyázó barbárok hasonlókép cselekedtek, úgy, hogy Tribilgilde katonáinak létszáma csakhamar meg-kétszereződött. Mivel ekkor elég erősnek érezte magát arra, hogy kerített városokat is megostromoljon, többeket elfoglalt s a lakosokat kard élére hányatta. Az egész Phrygia tűzben állott s Kis-Ázsia, hasonló sorstól rettegve, a császártól katonaságot kért csapatainak erősbítésére.
Mindenki elgondolhatja, hogy ez események híre mily élénk izgatottságot idézett elő Konstantinápolyban; Arkadiust elfogta az aggodalom s úgy látszott, hogy Gainas e tekintetben mindenkin túl tesz. »Ismerem a gruthongokatr ezzel állt elő lépten nyomon, ismerem Tribigildet; nem nyugszanak azok addig, míg bosszúszomjukat ki nem töltik; pedig derék katonák.«

Eutropius ellenben teljes lelki nyugodtságot fitogtatott; eleintén tagadta az egész eseményt s a róla szárnyaló híreket nevetséges meséknek nyilvánította, mikor pedig a tagadás nem használt többé, úgy mutatta, mintha nevetne rajta; »rabló támadásnál nem egyéb az, úgymond, a mi nem a kardnak, hanem az akasztófának és hóhérnak ad csak dolgot. - Úgy, hogy csakugyan bírót küldök oda, nem pedig tábornokot.« Ez utóbbi szóval Gainasra célzott, aki gyanús túlzásaival úgy tüntette fel magát, mintha ő volna az az egyetlen ember, a ki a lázadást könnyedén elfojthatná.
Minthogy Eutropius föltette magában, hogy az afféle szolgálatokat mellőzi, alattomban egyezkedési ajánlatot tétetett Tribigildnek, de a melyet ez kereken visszautasított. Büszkeségének nem kevéssé hízelgett, hogy most meg viszont hozzá jár kérőért az az ember, a ki a minap még oly megvetőleg fogadta: ennélfogva a kapott kudarcért teljesen kárpótolta magát a barbar. A miniszter küldötteinek minden ajánlatára azt felelte, hogy neki semmisem kell. »Mily tiszti rangot óhajtasz ezt kérdezték tőle. Semmilyet sem. Vagy talán pénzt kívánsz? Nem én. Mit akarsz tehát? - A heréltnek a fejét.«

Minthogy Eutropius nem kerülhette ki a háborút, legalább azon törekedett, hogy ne szoruljon Gainasra. Ez utóbbit a barbar segítő seregek élén hagyta, azon megtisztelő megbízatással, hogy a császár székvárosát védelmezze, ha netalán Tribigilde a Bosporuson átjönni merészelne; hanem kedvencét Leont küldötte Ázsiába, a római légiókkal s a Konstantinápolyban szedett tekintélyes számú újoncokkal, egyébiránt pedig a thraciai és mesiai helyőrségek állomásaikon hagyattak.
León tehát nemcsak vezérlő tábornokságra emelkedett, hanem fontos háború vezérletével is bízatott meg s ezen jó szerencséje fölötti meglepetése alkalmasint semmivel sem maradt a másoké mögött. Mert habár ez az ember nem szűkölködött is minden képesség nélkül, sőt katonái iránt is teljes jóindulattal viseltetett, de az a sok gúny, a melynek folyton céltáblájául szolgált, teljesen tönkre tette a hadsereg előtt tekintélyét, sőt nevetséges alakja, óriási hasa s annak tudása, hogy hajdan, mint gerebenező szerepelt, azonnal általános nevetséget idézett elő mihelyest fegyelemről kezdett szólni, vagy pedig büntetni akart. Alvezérei sem igen tisztelték, mindenki úgy engedelmeskedett, úgy rendelkezett, a mint saját kénye kedve hozta magával s ez a hadsereg, a mely Konstantinápoly legaljasabb helyeiről toborzott újoncoktól hemzsegett, egyike volt azon legrosszabbaknak, a miket valaha csak a római sas szárnyaival befedezett.
Mindazonáltal a Bosporus túlsó partján való megjelenésével még ez is vissza bírta téríteni az elpusztított tartományok lakosainak önbizalmát. A polgárok fegyvert ragadtak és szervezkedtek. A gruthongok Phrygiából, a hol csak puszta romokat hagytak magok után, Pisi diába mentek át, de a taurusi hegylakók között komoly ellenállásra bukkantak. Ez utóbbiak Tribigildet rászedve, a ki a vidéket nem ismerte, oly hegyszorosokba bonyolították, a melyek felől később meggyőződött, hogy lovassága nem hatolhat keresztül rajtok. Ekkor Selge felé közeledett, a mely hajdan népes és harcias város volt, de akkoriban egy kishalom tetején megerősített várrá hanyatlott alá, a melynek helyzeténél fogva az volt a rendeltetése, hogy uralkodjék azon torkolatok felett, a melyekbe az ellenség bele bonyolódott.

Minthogy a lakosság, a melyet bizonyos Valentinus nevű, rendkívül merész, hajdani tiszt vezetett, elhatározta magát arra, hogy e rablókat lerázza nyakáról, az éjszaka beálltával megszállták a körül levő hegyeket, a honnét hirtelen elő bukkanva, oly kőgörgeteget ontottak alá a völgy mélyébe, hogy a barbárok hadsorait megtörték s a csapatok egy részét sziklahalmazok alá temették. A völgy borzasztó magasságú meredekségben végződött, a melyen kanyargós ösvény vezetett végig, de oly szűk, hogy nem mehetett rajta egymás mellett több két embernél. Valentinus itt szándékozott másnap hajnal hasadtakor összecsapni a gruthongokkal, hogy őket mind egy lábig kiirtsa, e végből az ösvény védelmezését Selge egy másik lakosára, bizonyos Florentius nevű emberre bízta; de ez utóbbi Tribigilde pénze által megvesztegettetve, utat engedett neki. A gruthongok már messze jártak, midőn a nap pirkadni kezdett s az Eurymedon futását követve, elérkeztek Pára phyliába.

A barbárok ezen vonulása közben León is titánok eredt s majdnem velők egyidejűleg érkezett a Taurus hegység szorosaiba. E hegyláncon úgy ment keresztül, hogy majdnem mindenütt sarkokat tiporta s a két hadsereg nemsokára szemben állt egymással azon a terjedelmes síkságon, a melyen az Eurymedon és Melas folyó végig s a melyet északról a hegység lába, délről pedig a pamphyliai öböl kerít. Ott azután néhány napig különféle hadi mozdulatokat tettek, mivel Tribigilde kikerülni igyekezett a döntő ütközetet, León pedig azon mesterkedett, hogy őt a tengeröböl felé szorítsa, hogy így egyetlen egy csatával az egész háborút befejezhesse. Ezen, különben eléggé kétséges helyzetében a gruthong főnök mind hidegvérét, mind ravaszságát megőrizte. Mert nemcsak hogy színlelt mozdulatai által az ellenség hadállásait kiismerte, hanem egyúttal oly ügyesen tetette, mintha bátorságát merevén elvesztette volna, hogy a rómaiak ennek láttára teljesen vérszemet kaptak; győzelmüket annyira biztosnak tartották, hogy megelégedtek azzal, hogy ellenségüket a tengernek szorítva tartsák mindaddig, míg nem kedvük kerekedik arra, hogy azt mindenestül a tengerbe taszítsák.

Ami pedig Leont illeti, ez a legelemibb elővigyázati rendszabály mellőzésével, hadserege hátát egy oly mocsárnak vettette, a mely eshetőleges visszavonulása elől teljesen elvágta az utat, míg a barbárok felőli oldalon csak imígy amúgy erősíttette meg táborát, akár azért, mert tábornok létére nem értett hozzá, akár pedig azért, a mi valószínű, mert katonái oly fegyelmezetlenek voltak, hogy még a védekezési munkák végre-hajtásától is vonakodtak. A tábor belsejében is kibeszélhetetlen fejetlenség uralkodott, őrjáratnak, őrállásnak hirehamva sem volt; a katonák szabadon csatangoltak a vidéken, vagy pedig ivással s játszással töltötték az éjszakát.

Tribigilde folyton lesben állva kémlelte a támadásra legalkalmasabb idő elérkeztét. Es csakugyan egy koromsötét éjszaka nesztelen léptekkel közeledik, egy rosszul őrizett sáncot meghág s hadseregét az ellenséges táborra zúdítja. A barbároknak egyéb dolguk sem akadt, mint hogy a meglepett, vagy részegen alvó embereket öldökölték. Azok a rómaiak, a kiknek sikerült elmenekülniük, az útjukat elvágó mocsárra bukkannak; megkísérték ugyan, hogy átláboljanak rajta, de hasztalanul, egész halomszámra beledőlnek az ingoványba.
León maga is, a futók tömege által elragadtatva, oda érkezik a mocsár szélére, a melynek feneketlen talaja merő folyékony sárnak látszik s a nagy sötétségben bele ugratja tajtékzó lovát. A derék állat egy darabig hősiesen úszik, de végre lovasának terhe alatt összeroskadva, megtántorodik s egy zátony félén elesik. León nagy nehezen kiszabadítja magát alóla, hasán csúszik tovább, de minél inkább kapálózik, annál inkább süllyed lefelé, úgy, hogy végre nehéz tömege teljesen víz alá merül. Napfelkeltekor ráakadtak holttestére, s kitűnt az is, hogy mennyit erőlködött hasztalanul, csakhogy magát megmenthesse. Jóllehet León nem volt rossz ember, de azért halálán inkább nevettek, mint szánakoztak: mindenki úgy vélekedett, hogy egy ily víg cimbora kevésbé gyászos véget érdemelt volna. A következő nappal Tribigilde az egész Kis-Ázsiának ura lett s a teljesen szétvert római katonák, minden kigondolható utakon, siettek vissza a Bosporus környékére.

E hírek hallatára s azon borzasztó rettegésre, a mely ennek következtében Konstantinápolyban keletkezett, Gainas örömének kifakadását nem bírta tovább türtőztetni. Magatartása már a háború folyama alatt mindinkább szemtelenné vált, Tribigildet León rovására folyton magasztalta és egészen úgy viselkedett, mintha teljes biztossággal előre tudná a római sereg megverettetését. E miatt gyanúsították is, hogy a lázadók vezérével titkos levelezést folytat, a mit még inkább elhittek akkor, midőn a gót segítő sereg egy osztálya, a melyet úgy ajánlott, hogy igen hűséges a rómaiak iránt, fegyverestől átpártolt az ellenséghez. Mindamellett a szükség, minden ellenszenve és gyanúja dacára, arra kényszerítette a császárt, hogy Gainashoz folyamodjék. De különben is, avagy eszélyes lett volna-e Konstantinápolyban tartóztatni ezt az elégedetlen, vagy kegyvesztett barbárt, akkor, a mikor Tribigilde győzőkép jelenik meg a chalcedoni parton A legegyszerűbb és a legbiztosabb dolognak látszott, ha jóhiszeműeknek veszik szolgálatkészségével való dicsekedéseit s ennek következtében eltávoztatják Konstantinápolyból: Arkadius csakugyan ekképp is cselekedett.
Gainas tehát a segítő csapatokkal a Bosporus keleti partján foglalt állást, hogy ekképp Konstantinápolyt fedezze. Megtehette volna ugyan azt is, hogy Tribigilde elé vonul s őt a lydiai hegység torkolatainál feltartóztatja, de semmi ilyesmit nem cselekedett, vagyis inkább fedetlenül hagyta az összes átjárókat, úgy, hogy a gruthongok tűzzel, vassal kezükben újra kezdték jövésmenéseiket Phrygia és Bithynia vidékein, Gainas pedig szüntelen keresgélte őket, de nem találta meg soha. Ez alatt a római vezérnek a császárhoz küldött tudósításai a legnagyobb határozatlanságot árulták el, folytonosan úgy tüntette fel ezekben Tribigildet, mintha kimeríthetetlen segélyforrásokkal rendelkező főnök volna, a kivel csak tartózkodva lehet szembe szállni, annyival is inkább, minthogy mind a két sereg ugyanazon vérből származó népekből áll. Egyúttal pedig Gainas vitatni kezdte fejedelmével szemben a háború okait:
»Tribigilde, igy irt a császárhoz, épp olyan jó szolgája a fejedelemnek, mint ő maga, s a gruthongoknak legfőbb vágyát képezi most is, hogy mint sok időn át tették, karjaikat ezentúl is a birodalom védelmére szentelhessék, de a római kormány igazságtalanságot követett el irányukban. Mert mit is követeltek ők voltaképen? Annak a miniszternek letételét, a ki őket megsértette, ez áron készek a békére. Eutropius tehát oly nélkülözhetetlen az állam jóllétére, hogy a fejedelem és birodalom kész szívvel áldozzák fel magokat érette«

Ilyeténkép végezte Gainas minden levelét, s mind határozottabban nyilatkozva, utoljára kijelentette, hogy saját hadseregéről sem felel, ha a gruthongok követeléseinek eleget nem tesznek.

Mindenki elgondolhatja, hogy Eutropiusnak konstantinápolyi ellenségei sem aludtak, hanem szintén igyekeztek a magok részéről Arkadiusra hatni, de a miniszter nem tágított. Mindazonáltal két újabb esemény nagy szeget ütött a fejedelem fejébe s rendkívül növelte aggodalmait. Perzsia egész addig Vararane, e néven negyedik, király kormánya alatt állott, a ki Theodosius barátja s a birodalomnak állhatatos szövetségese volt.
Ez időtájban azonban valamely, a rómaiak iránt ellenséges indulattal viseltető párt által megöletett s utódának Isdégerdnek, e párt fejének, legelső tényeinek egyikét az képezte, hogy Syria határára cirkáló csapatokat küldjön. Ez a hír majdnem ugyanazon időben bizonyosuk valónak, a midőn Stilikon, ürügyül használva Kelet több tartományának folyamodását, a melyek fegyveres beavatkozásra szólították fel Eutropius rossz kormányzata ellen, komoly előkészületeket tett e célból, a római tanács felhatalmazása mellett. Ez a tény is igaz volt és Stilikon bizalmas költőjének nyilatkozata szerint nem kevesebbet terveit, minthogy a két birodalmat s a két fejedelmet az ő saját kettős kormányzósága alatt egyesíti. Ez utóbbi fenyegetés nagyobb rettegésbe ejtette Arkadiust, mint a többi együtt véve: ennélfogva azt kérdezte önmagától, hogy Eutropius voltaképen csakugyan oly becses-e rá nézve, hogy miatta azon veszéllyel is szembe szálljon, hogy annak az embernek gyámsága alá essék, a kit a világon mindennél inkább gyűlölt.

Ifjú ura habozásának maga a miniszter vetett véget hallatlan szemtelenségű bizonyos cselekedete által. E minden oldalról keletkező s mint az áradó tenger őt köröskörül elnyeléssel fenyegető támadások oly dühbe ejtették Eutropiust, hogy már utóbb titkolni sem tudta; ez a rendesen oly óvatos ember nem bírt többé önnön magával. Mivel minden bajáért a császárnét okolta, a kinek fondorlatait fölfedezte, egy nap annyira feldühödött ellene, hogy ezt mondta neki: »jól vigyázz magadra, mert az a kéz, a mely ebbe a palotába vezetett, még elég hatalmas arra, hogy ki is kergethessen belőle....«

E szavakra barbar büszkeségének egész teljességével fölvetette fejét a császárné; s egy kézmozdulatável félre hárítja Htjából a heréltet, szobájába ment, a hol két leánykája, a hároméves Flaccilla s a még alig öt hónapos Pulcheria volt; ezeket karjai közé vette és sebes léptekkel férje lakosztálya felé igyekezett. A boszúság majd, hogy meg nem fojtotta; heves zokogástól kisért könyei záporkép hullottak. A gyermekek anyjuk izgatottságán felindulva, éles sikoltozásban törtek ki, a melyek a palota boltívei alatt messze elhangzottak. Amint Eudoxia Arkadiussal szembe találkozott, a ki e jajveszékelésre elősietett, sokáig ott állt előtte, a nélkül, hogy egyetlen egy szót bírt volna ejteni; majd szaggatott szavakkal s dühvel szemeiben tudtára adta neki azt a megbántást, melyet rabszolgájától kellett szenvednie. Ez a jelenet sokkal hevesebb volt, mint a mennyit a gyenge Arkadius elbírhatott.
Ennélfogva azon nyomban hívatta Eutropiust, s a császárné szeme láttára elcsapta hivatalából s kijelentette, hogy minden javait elvéteti s megparancsolta neki, hogy halálbüntetés terhe alatt, rögtön távozzék a palotából. A császári termek cselédsége s a palotaőrség főnöke, a kik a zajra oda csődültek, tanúi lehettek a mindenható miniszter letételének, Eudoxia azt parancsolta, hogy menjenek utána s fogják el bármi áron. Amint azután bosszúja kitöltése folytán ismét nyugodttá lett, rendelkezéseket tett a beállt helyzetre vonatkozólag, a melyről intézkedni férje egyáltalán nem tudott s parancsoló tekintete mindenkivel megértette, hogy jövendőben ő uralkodik a palotában.
Eutropiust nem csalta meg ösztöne, s azonnal érezte, hogy veszve van. Hanyatt-homlok rohant tehát azokon a tágas termeken és csarnokokon végig, a hol még csak az nap reggelén is több hízelgésben részesült, mint a tulajdon ura s a hol most, ugyanazon udvaroncok, csakhogy minél előbb távozhassanak köréből, mint valami dögvészes előtt, sietve nyitották meg soraikat. Amint Eutropius, zavart fővel s azt sem tudva mihez fogjon, valamelyik titkos ajtón a palotából kijutott, sebtiben a palota közelében levő székesegyházba futott, hogy ott menedéket keressen magának, megfeledkezve arról, hogy hiszen ő maga törölte el az egyházi menedékjogot a felségsértési ügyekre vonatkozólag. Ott azután, mielőtt a küszöböt átlépte volna, lehajolt a földre s egy marék port véve a kezébe, behintette vele haját és homlokát, hogy ekképp még inkább felgerjessze a szánalmat maga iránt.
Amint azt látta, hogy a templom oldalánál követik, merészen a szentély felé közeledett s széttárta azt a függönyt, a mely a szentek szentét a basilikának a hívők számára fenntartott részétől elválasztotta, s az áldozati oltárt tartó oszlopok egyikét átkarolva, e könyörgő helyzetben várta a püspök megérkeztet. E közben a függöny ismét rendes állapotba hullott vissza, de ő azért hallotta a templom hajóiban szétoszló sokaság sürgölődő lépteit s a fegyverek zaja s a fenyegető kiabálás csakhamar értesítették a felől, hogy a katonaság keresi mindenfelé. A püspök papságától körülvétetve csakhamar megjelent. E váratlan könyörgő láttára, megdobbant a püspök szíve, még pedig nem azért, hogy saját sérelméért elégtételt nyert, hanem azért, mert hivatására lehetett büszke. Ennélfogva néhány szóval megnyugtatta a menekültet s ajánlotta neki, hogy semmitől se tartson, és minthogy a kíséretében levő papok közül egynehányan zúgolódtak e miatt, hogy egy oly nyomorult, a minő Eutropius, ekképp elvonja méltó büntetése elől: »Mi az, mi, ekképp szakitá őket félbe a püspök, hát nem látjátok be, hogy mily dicsőség ez az egyházra nézve, hogy azt láthatja, hogy egyenesen az ismeri el most jogait s az folyamodik irgalmához, a ki azelőtt üldözte«

Mialatt a függönyön belül ez az esemény végbe ment, a katonák kivont karddal a kezükben, de előbbre hatolni nem merve, hangosan kiabáltak a püspök után. Chrysostomus aggódva kezén fogta Eutropiust s a sekrestyébe vezette, a hol a szent edények közé elrejtette, azután sebes léptekkel visszatért, hogy a szentély megszentségtelenítésének ellene álljon. »Püspök, igy kiáltoztak hozzá a dühös katonák, Eutropius itt rejtőzködik; szolgáltasd kezeinkbe; rendeletünk van rá, hogy elfogjuk.
»Ez a menedékhely szent, igy felelt nekik Chrysostomus, senki ide be nem hatol, ha csak testemen nem tör keresztül. Az egyház Jézus Krisztus menyasszonya, a ki reám bízta becsületét, és én annak árulója soha nem leszek.« Majd azzal fenyegetőztek, hogy bántalmazzák; de a nélkül, hogy e miatt megijedt volna, mellét tárta az ütések elé: »Vezessetek a császárhoz, igy szólt hozzájok több Ízben, majd az ő jelenlétében elintézzük a dolgot.«

A csapat vezetői a veszekedést megunva, utóvégre beleegyeztek ajánlatába és Chrysostomus két sor lándzsás és kardos ember közepett, mint valami fogoly, a palota felé mendegélt. Azon órában, midőn ezen esemény a szentély lépcsőin a templomban végbe ment, ettől ugyancsak különböző folyt le abban a nagy kőrszínházban, a melyet azelőtt Eutropius oly szorgalmasan látogatott s a hol az nap éppen rendkívüli előadást tartottak. Mihelyt a legutóbbi események híre a nézők tudomására jutott, az egész közönség fölkerekedett s a miniszter fejét követelte.